A világ összeomlott. Az atomháború utáni posztapokaliptikus jövőben két nagy részre szakadt emberiség ádáz háborút vív a földi javakért. Az egyik oldalon az Eurac (Európa, Afrika, Ázsia szövetség), a másik oldalon a Pánamerikai Konföderáció seregei harcolnak egymással és az össztűzbe keveredő mutánsokkal. Utóbbiak egyébként csak egyik melléktermékei az atomháború utáni sugárzásnak, ugyanis a földön eleresztett pár nukleáris töltet elpukkanása miatt az emberiség 15 éve meddő. Azonban a Konföderáció tudomására jut, hogy valahol New Yorkban felbukkant egy nemzőképes nő. Meg is bízzák Snake Pliskin-t Parsifalt, hogy menjen el a városba, és hozza el őt onnan, hogy ezzel mintegy megmentsék az emberiséget a teljes kihalástól.
Ismerős sztori? Igen, az egész koncepció a Menekülés New Yorkból pofátlan koppintása, felvértezve némi szerzői szabadsággal. Persze Serigio Martino sokkal inkább szereti egyfajta inspirációként emlegetni Carpenter filmjét, de hát mindannyian tudjuk, mit értettek az olaszok a '70-es és a '80-as években inspiráció alatt. Mondjuk pont Martino az, aki ebből sosem csinált titkot, elvégre mindig örömmel fordult a népszerű műfajok irányába, hogy meglovagolja az aktuális trendeket. Filmjei amerikai mintára készültek, ahogy ő fogalmazott, alacsonyabb költségekkel, viszont jóval több művészi elemmel. Jelentsen ez bármit is. Az mindenesetre elvitathatatlan, hogy még az igazán olcsó olasz koppintásoknak is megvan az a fajta bájuk, vagy ha úgy tetszik, olaszos ízük (biztos a sok oregano miatt), ami miatt szívesen fogyasztja őket az ember. A 2019: After the Fall of New York is ilyen.
Az olasz filmipar xerox gépezete ebben az időszakban tapsikolva ugrott rá a húsos csontokra, hogy addig rágják azokat, amíg van rajtuk akár egyetlen cafat is. Ez általában be is jött, viszont néha egy adott téma kissé meghaladta az ottani filmipar produceri és főként anyagi kereteit. A posztapokaliptikus akciófilm is nagyjából ebbe a kategóriába sorolható be. A rengeteg külső forgatási helyszín, a sok díszlet és kellék sokszor bőven a producer anyagi ingerküszöbe fölé tolta a produkciókat, és ez nem egy potenciális mestermű elkészültének vetett gátat. Azok a filmek azonban, amik képesek voltak alulról megugrani ezt a bizonyos lécet, megkapták a zöld lámpát, és esetükben (ahogy akár az olasz filmiparra úgy ánblok jellemzően) igyekeztek az anyagi hiányosságokat kreativitással és mérhetetlen lelkesedéssel pótolni. Mivel a lendület és a hév nem minden esetben képes kiváltani a jó öreg lírát, ezek a próbálkozások sokszor megmosolyogtató, ám szinte minden esetben rendkívül szórakoztató végeredménnyel zárultak. Mint Martino filmje esetében is.
Martino viszonylag korán kezdte az ipart, hiszen, ahogy ő fogalmazott, szinte a DNS-ébe volt kódolva a filmkészítés: anyja, apja és nagyapja is rendező volt. Utóbbi készítette többek között az első olasz hangosfilmet, miután Mussolini visszahívta őt Olaszországba az első világháború után. Ez pedig szinte predesztinálta Martinót arra, hogy továbbvigye a családi krédót, elvégre, aki gyerekként Anna Magnani térdein ücsörög, abból mégsem lehet kőműves, nem igaz?
Első és egyben máig talán legjobb munkája, ahogy akkoriban sok rendezőt, őt is a giallóhoz kötötte. A The Strange Vice of Mrs. Wardh című filmjét a bavai és argentói hagyományokat követve ma már a zsáner egyik legjobbjaként tartjuk számon. Martino rendkívül otthonosan mozgott a műfajban, amit jó pár, a '70-es években elkövetett hasonló tónusú filmje, úgymint a The Case of the Scorpion's Tail, a Your Vice is a Locked Room and Only I Have the Key, vagy a Torso is ékesen bizonyít. Más zsánerekbe tett látogatásai sikeressége erősen megkérdőjelezhető, az azonban kétségtelen, hogy mindegyikben képes volt szórakoztatót alkotni, legyen az horror, poliziesco, western, vagy esetünkben egy sci-fi akciófilm.
Igazából, ha végiggondolja az ember, és helyén kezeli Martino sci-fijét, nem nagyon talál kivetnivalót benne. Hibátlanul felvonultatja azokat az olasz filmes kliséket, amikből a műfaj ebben az időszakban építkezett. A cselekmény kellően feszes és ostoba, akad jó pár megmosolyogtató színészi alakítás, megvannak a helyi sztárok (George Eastman, Valentine Monnier, vagy Anna Kanakis), és megvan az a szavakkal leírhatatlan olaszos báj, ami képes a 90 percnyi műsoridőt „minőségi” szórakozással kitölteni. És persze ne legyünk gonoszak, és tituláljuk nyugodtan fejhajtásnak az olyan filmek „megidézését”, mint a Menekülés New Yorkból, A majmok bolygója, vagy a Mad Max 2. Innen nézve a 2019 tökéletesen kielégíti a műfajjal kapcsolatos mindenféle alantas várakozásainkat, és azt nyújtja, amit várunk tőle. Mondjuk annál egy fikarcnyit se többet.