Úton a zenei Valhallába

Michael Giacchino: Jupiter felemelkedése

Wachowskiék legutóbbi katasztrófájának létezésére nehéz bármiféle értelmes ürügyet találni, de ha rászánjuk magunkat a kutatásra, akkor azt egyértelműen a zenéjénél kell elkezdeni (és befejezni). Michael Giacchino egész eddigi pályafutása leggrandiózusabb és talán legjobb munkáját szállította a kanos Mila Kunisszal és az elefántfejű űrhajópilótával fűszerezett galaktikus kalandokhoz, amelyeknek köszönhetően egy hanyag és béna vécépucoló lányból precíz és profi vécépucoló lány válik.

jupiterascendsoundtrSzeretem, ha egy filmzene már az első pillanataiban közli, hogy szét fogja szedni a hangfalakat, és ki fogja vinni az ablakokat. A Jupiter felemelkedése egy nagy attrakciót felvezető, pergő üstdobbal lódul neki, hogy aztán a teljes zenekar a kórussal együtt zendítsen rá egy fenséges, mennyei és masszív, mindössze három hangjegyből álló, mégis gazdag és monumentális témára.  Az első négy szám (1st/2nd/3rd/4th Movement) egyfajta előzetes összegzése az album egészének: a mindenféle elektronikát mellőző szimfonikusok eposziságot, vadregényes romantikát, dinamikus akciót és galaktikus csodákat közvetítenek, a hangszerek mellett hol áhítatos kórussal, hol ritmikus, harcias kántálással. Van az egésznek egy nagyon jó értelemben vette meseszerűsége is, amelyet (mint sok mást) a filmben hiába keresünk.

Giacchino, meglehetősen szokatlan módon, még az előtt komponálta meg a zene egy jelentős részét, hogy a film forgatása (nem is beszélve a vágásról) befejeződött volna – korai anyagok, forgatókönyv, storyboardok és koncepciós rajzok alapján dolgozott. Ez a megközelítés veszélyes, de úgy látszik, a még nem létező végterméktől való relatív függetlenség jót tett a komponistának, zenéje tele van ötletes megoldásokkal, és még kreatív módon váltakozó tempója és hangvétele ellenére is egységes. Az I Hate My Life kalandos és lendületes, helyenként már-már szinte komikus akciója (itt felrémlik a szerző néhány korai Medal of Honor-soundtrackje) a végére gigantikus rezes futamokba és kórusokba megy át, a The Shadow Chase pedig szinte követhetetlenül kaotikus hangorkánja az album egyik legfegyelmezettebb, legdinamikusabb fináléjára fut ki. Bő százperces, pokolian szórakoztató adrenalinbomba.


John Carpenter: Lost Themes

Tudom-tudom, ez nem filmzene. Pereljetek be. Egy John Carpenter első stúdióalbuma mellett nem somfordálhat csak úgy el egy geekes blog, főleg, ha van zenei rovata is. De hogy gyorsan elejét vegyük bármilyen félreértésnek: a címe ellenére a Lost Themes nem a mester régi/fel nem használt motívumainak gyűjteménye, hanem teljesen új és önálló, bármilyen filmtől független zenéket tartalmaz. Olyanokat, amilyeneket Carpentertől elvárunk, erre, azt hiszem, két kulcsszó van: szintetizátor + atmoszféra.

carpentlostthA Lost Themes kicsit olyan, mint Kavinsky Outrun című lemeze (amiről a geekeknek/filmbarátoknak minimum a Drive-ban felhangzott Nightcallt illik ismerniük): egyértelműen a ’80-as évek stílusához tér vissza, abból merít ihletet, arra támaszkodik, a végeredmény mégis olyasvalami, ami csakis most, a XXI. században születhetett. Carpenter régi fogásokat, hangulati elemeket modernizál és gondol tovább, pontosabban kissé mélyebbé, komplexebbé, urambocsá’, okosabbá teszi őket – persze valószínűleg az sem árt, hogy fantáziájának, kreativitásának ezúttal nem szabtak határt semmilyen képek.

Ötletei így levetnek magukról minden béklyót, művei kidolgozottabbak, változatosabbak: míg klasszikus és remek score-jait egy-egy motívumra építette, és azt sokszor monotonul vitte végig (ami természetesen az adott filmhez tökéletesen passzolt), addig a Lost Themesben egy-egy számon belül is játszik, variál, fejleszt, vagyis fasza, vágható atmoszférájú zenéinek ezúttal masszív struktúrája, evolúciója is van. Időnként még a Daft Punk Tronja is bevillant, szóval sokkal gazdagabb, eposzibb zene ez, mint amiket Caprenter a filmjeihez írt. És éppen ezért sokkal több szimpla nosztalgiatripnél, egy lejárt kor esztétikájának belsős kacsintásokkal kiegészített visszasírásánál. A Lost Themes annak a modern akció-horror mesterműnek a zenéje, amit Carpenter már soha nem fog elkészíteni. (A Night c. számhoz egyébként klip is készült, főszerepben magával a komponistával, ld. lent.)


Junkie XL: Mad Max: A harag útja

Ezt a zenét akkor hallgatod jól, ha a szomszédok rád hívják a zsarukat. Meg merem kockáztatni, hogy Zimmert leszámítva senki sem tud manapság olyan erőteljes, intenzív akciódörgedelmet írni, mint Junkie XL, polgári nevén Tom Holkenborg, aki pedig pár évvel ezelőtt még lábjegyzet se nagyon volt a score-ok világában. A komponista éppen Zimmer kezei alatt vált tényezővé, bedolgozott mellette a Kung Fu Panda 2.-be, a Sötét lovag: Felemelkedésbe és az Acélemberbe is, közben pedig egyre jelentősebb saját projekteket zsákolt be. Már az Éjszakai hajsza atmoszférája is nagyrészt neki volt köszönhető, de első igazán nagy teljesítménye a Mad Max: A harag útja, amelyen – némileg szokatlan módon – jó egy évig dolgozott.

mmfurysoundtrA Mad Max score-ja olyan, mint a film maga: csupa erő, őrület és energia. Junkie XL vademberként szabadítja ránk a vonósokkal, rezesekkel és ütősök garmadájával felturbózott, lüktető elektronikát. Már a második számban (Escape) felharsanó főtéma is egyértelművé teszi, hogy ebben a bő két órában (!) nem lesz szarakodás: a zene gerincét nem egy hősi motívum, nem egy dúdolható, eposzi/kellemes/melankolikus dallam, hanem egy zaklatott, izgatottan ereszkedő, gyors, ritmikus muzikális roham képezi.

A hosszú játékidő miatt óhatatlanul belefutunk repetitív megoldásokba, ám így is marad benne annyi változatosság, hogy ne unjuk el, magunkat. Az eszelős dobokkal (itt azért néha elég rendesen feldereng az Acélember) és megkergült elektromos gitárokkal felturbózott zúzda (ld. Chapter Doof) mellett A harag útja fő zenei jellegzetessége a kevésbé feltűnő, de nagyon is hatásos elektronikus, atmoszferikus, zúgó ambient (a kilencperces Immortan Joe’s Citadel egy jelentős része is ebből áll). Ezt időnként meglepően szép és lágy, már-már nem is evilági, szimfonikus lamentálások (We Are Not Things, Moving On) szakítják meg, de az album csúcspontja kétségkívül a Brothers in Arms, ami a főtéma heroikussá és abszolút katartikussá formálásával reményt és emberséget lop be a vad, kaotikus akció kellős közepébe. Az ezt követő The Chase nagyívűsége pedig szinte operává emeli a zenét. Gyönyörű, pulzusnövelő szintézise ez az elektronikának és a szimfonikusoknak.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!