Fight Club 2 #1
Történet: Chuck Palahniuk
Rajz: Cameron Stewart
Dark Horse Comics
Úgy látszik, kezd divattá válni a prózaírók körében, hogy képregényes területen is kipróbálják magukat. William Gibson, a cyberpunk atyja a napokban jelentette be első képregényes projektjét (egy négyrészes háborús/hidegháborús minisorozat, jövőre érkezik), azt meg már jó ideje tudjuk, hogy Chuck Palahniuk is ebben a formátumban írta meg a Harcosok klubja folytatását. Állítása szerint egyrészt azért, mert nem akarta, hogy ez egy magányos projekt legyen a számára, másrészt azért, mert a könyv és a film "felélése" után valami új médiumot keresni a történetnek, harmadrészt pedig, mert megragadta a képregény nem feltétlenül realisztikus vizualitása.
A Fight Club 2 értelemszerűen Palahniuk eredeti könyvének folytatása (a filmből eleve nem vehetett át semmilyen plusz elemet, mert a Fox a gatyát is leperelte volna róla), és tíz évvel annak vége, vagyis a narrátor sikertelen öngyilkossági kísérlete után veszi fel a fonalat. A magát most Sebastiannak nevező főhős egykori (?) alteregója, Tyler Durden rémálmában dagonyázik: az átlagember fogyasztói, kispolgári, családi életét éli. Marlától gyereke született, a nő azonban képtelen elviselni ezt az unalmas, pszichés bajára gyógyszereket szedő szürke férfit – neki az őrült kell, aki egykor „visszakefélte őt az életbe”.
Idővel mind azokká válunk, amik ellen egykor lázadtunk: Palahniuk kiindulási pontja a Fight Club 2-höz briliáns. Már az első szám alapján is egyértelmű, hogy olyan folytatással van dolgunk, ami nem parazitaként élősködik elődje sikerén, hanem bátran, kreatívan továbbgondolja a lassan húsz éve megfogalmazott konfliktusokat és mondanivalókat. Milyen metszően ironikus, hogy a főhős most nem azért magányos és nyomorúságos, mert ki akar törni valahogy a hétköznapok taposómalmából, hanem azért, mert be akar illeszkedni. Amit persze Tyler nem fog annyiban hagyni.
Külön öröm, hogy Palahniuk nem követi el a prózaírókra jellemző képregényes hibákat: sztorija nem csak végig feszes, érdekes és izgalmas, de hagyja lélegezni Stewart enyhén rajzfilmes, roppant kifejező képi világát, és nem nyomja tele az egészet felesleges szöveggel, narrációval. Ráadásul kifejezetten ügyesen játszik a médium formanyelvével, már ami pl. a paneleket és szövegdobozokat kitakaró designelemeket és hangeffekteket illeti. Jól átgondolt, profi munka. (Rusznyák Csaba)
Invincible #120
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Ryan Ottley
Image Comics
A még mindig zseniális The Walking Dead már a 140. részen is túl van, de komolyan mondom, hogy aki még nem olvasta a hasonlóan régóta futó Invincible-t, annak – zombiapokalipszis ide vagy oda – fogalma sincs róla, hogy mekkora őrült, beteg fasz is Robert Kirkman valójában. Az Invincible 2003 elején indult, és az akkoriban kisebb divattá vált „hardcore superhero” stílus egyik legmarkánsabb darabja lett. Ezt az irányvonalat a Warren Ellis-Bryan Hitch duó The Authorityje tette népszerűvé még ’99-ben (aztán a Marvel Ultimates szériája is ezen az úton indult el): a lényege nagyjából a filmszerű, szélesvásznú hatást keltő szuperhőssztori, ami a mainstream Pókemberkhez és Batmanekhez képest realisztikus brutalitással és úgy általában, érettebb, felnőttesebb tartalommal dolgozik.
Az Invincible annyiban különbözik pl. az említett Authoritytől, hogy Ryan Ottley rajzai sokkal túlzóbbak, rajzfilmesebbek, stilizáltabbak, ami persze részben egy rafinált módszer arra, hogy a legválogatottabb, legdurvább (egy élethű, részletgazdag ábrázolásnál már emészthetetlen) vér- és bélontásokat, széttépéseket is meg lehessen bennük mutatni (ld. még: Powers). A sorozat az elmúlt pár részben lépett egy nagyot dramaturgiailag (nem először – az Invincible-ben, független, alkotói képregényként nincs kötelező status quo, amely gátat vetne a történetmesélésnek): Mark és Eve elhagyták a Robot uralma alá került Földet, és egy idegen bolygón próbálnak békés életet élni újszülött gyermekükkel – de persze a viltrumite zsarnok, Thragg közben a saját hódító és tömegpusztító pecsenyéjét sütögeti.
Kirkman egy eposzi, már-már röhejesen véres szupercsata (Thragg vs. Battle Beast) gore-ban tapicskoló zárásával nyitja a képregényt, nem sokkal később vagy hat oldalt lő el a kisbabájához beszélő és gügyögő, boldog Markkal, majd végül egy fenyegető cliffhangerrel zárja az egészet. A hangulati váltások igencsak élesek, Kirkman írói rutinjának (urambocsá, zsenialitásának) köszönhetően mégis teljes természetességgel simulnak bele a sztoriba. Úgy gyúr egybe kegyetlenséget, humort, szappanoperát, drámát, őrült sci-fit és klasszikus szuperhős-motívumokat, ahogy arra senki más nem képes. Azt hiszem, méltatlanul rég írtunk már erről a sorozatról, úgyhogy csak a rend kedvéért hozzáteszem: még bő tíz évvel az elstartolása után is a legjobbak közt van. (Rusznyák Csaba)
Mythic #1
Történet: Phil Hester
Rajz: John McCrea
Image Comics
Újabb izgalmas cím az Image minisorozatainak istállójából, amin persze már meg sem lepődünk, hiszen az évek során a kiadó keményen belemasszírozta a geek köztudatba, hogy náluk már a magas színvonal a norma, és az a deviancia, amikor valami középszerű lesz. A Mythic azzal a nagyszerű, még ha nem is veszettül eredeti alapvetéssel él, miszerint a világon minden természeti törvényt a mágia igazgat, amit azonban el kell rejteni a halandók elől, máskülönben beleőrülnének a tudatba. A Nap nem egy forró gázóriás az űr sötétjében, hanem egy lángoló gömb, amit egy harci szekéren a semmibe vágtató isten húz maga után, a földrengéseket nem a tektonikus lemezek mozgása, hanem az Alvilágban egymással küzdő óriási gyíkdémonok okozzák, az árapály hatás pedig nem a Hold tömegvonzásának, hanem egy halhatatlan és a kedvesére hiába váró hercegnő kiapadhatatlan könnyeinek köszönhető.
A Mythic Lore Services csapata azért felelős, hogy ha a mágia valahol nem a vártnak megfelelően működik, akkor elhárítsák a problémát és a mezei halandók zavartalanul élhessék tovább ignoráns kis életüket. Ennek megfelelően van a társaságban apacs sámán, akinek a földbe vetett fogából óriások nőnek, görög regékből ismert, halhatatlan jósnő, szkeptikus tudós, aki nem hisz a túlvilági létben, ezért halála után ezen a síkon ragadt szellemalakban, valamint egy újonc, a frissen betoborzott Nate, aki telefonbolti eladó létére meglepően hatékonyan küzd a szörnyek ellen. A fura, szedett-vedett társaság következő küldetése is hasonlóan bizarr: egy hegyvidéken pusztító szárazságnak kell véget vetniük, ami ugye annak következménye, hogy az ég és a föld már régen nem hált egymással. Magyarán Viharfelhő, a mitikus légelementál megcsalta Sziklanőt, az alatta lévő sziklahegyet, aki ezért megsértődött rá, és amíg valahogy a csapat rá nem veszi őket, hogy újra kielégítsék egymást, addig bizony nem lesz eső.
A fentiekből kiderül, hogy az alapkoncepcióban rengeteg lehetőség rejlik, és Hester rutinosan (nem véletlen, dolgozott már együtt Kevin Smith-szel, Mark Millarral, Grant Morrisonnal és Robert Kirkmannel is) vezeti a történetet McCreavel karöltve, hiszen ráadásképp mindketten rajzolók is egyben. Aki otthonosan mozog a mítoszok világában, itt majd nagy eséllyel kedvére mazsolázgathat a nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló utalások között. (Nagy Krisztián)
Old Man Logan #1
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Andrea Sorrentino
Marvel Comics
Őszintén bevallom, hogy amikor az új Secret Wars gigaesemény marketingkampányának felvezető köreiben a Marvel elkezdte kiszórni a teasereit és abban olyan korábbi sikeres címeit vetette be, mint a Civil War, az Infinity Gauntlet, a Days of Future Past vagy éppenséggel az Old Man Logan, elszoruló torokkal figyeltem a jelenséget. Amennyit tudtam az egészről, sanszos volt, hogy egy közös univerzumba terelgetik a közönségkedvenc karaktereket, a többitől pedig megszabadulnak egy füst alatt, és mindeközben, hogy biztosra menjenek, felmelegítik a múlt sikereit. Ezt a hollywoodi mozgóképgyártástól már teljesen rezignáltan fogadtam volna (Halálos iramban 7., te atyaúristen!), de ilyen szervezett és megalomán tálalásban még a Marveltől is megdöbbentő volt. Mivel azonban Miles Morales esete és a mostani remekbeszabott, egy karakterre koncentráló sorozataik reménykedésre adtak okot, nem estem teljesen kétségbe (persze a mérleg másik serpenyőjében ott volt a DC hasonló, katasztrofális próbálkozása, a Convergence).
És milyen jól tettem. Amint lehullott a lepel a Battleworld koncepciójáról és a tényről, miszerint Jonathan Hickman és a stáb többi tagja nem a hátsójukból húzták elő az egészet, hanem kifejezetten előre terveztek, már láttam esélyt rá, hogy ebből még valami nagyszerű is kisülhet. Miután beleolvastam az első címekbe, elégedetten csettintettem: míg a fő eseményt viszik a Secret Wars füzetekben, addig gyakorlatilag szabad kezet és minden eszközt megadtak a kreatív alkotógárdáknak, hogy azt valósítsanak meg a történet-mozaik nekik adott szeletében, amit csak akarnak. Nem kell vigyázni sem kontinuitásra, sem a legnépszerűbb karakterek életére, ez pedig valóban felszabadító érzés.
A füzetek mind stílusukban, mind zsánerükben, mind fókuszukban eltérhetnek (és el is térnek) egymástól, van itt kozmikus űropera (Infinity Gauntlet), wuxia vadnyugat (Master of Kung Fu), heroikus fantasy (Secret Wars Journal), elveszett világ duplafedelű repülőgépekkel és dinoszauruszokkal (Where Monsters Dwell) vagy éppen Death Race-szerű, pusztító autóverseny a Pokolban (Ghost Racers).
Az Old Man Logan esetében semmit sem bíztak a véletlenre: Mark Millar egyik legjobb dobását a Marvel-univerzumban egy szőröstökű veteránra bízták, magára Brian Michael Bendisre, aki végbevitt már néhány kisebbfajta csodának számító tettet a képregénybizniszben. Millar már eljátszogatott abban a posztapokaliptikus homokozóban, amiben a szupergonoszok nyertek, és felosztották maguk között a világot, miután a Mysterio által megtévesztett Rozsomák karomhegyre hányta minden bajtársát és barátját: Venom szimbiótával összenőtt T-Rex, felhőkarcoló oldalán felhajtó Pókember buggy, vérfertőzésben élő Hulk-klán, Red Skull az USA elnökeként, ez csak néhány a teljesen őrült ötletei közül. Bendis kissé sötétebb, piszkosabb, zsigeribb irányba veszi az irányt, és ehhez a rendkívül tehetséges Sorrentino mind a stílusával, mind az elképesztően dinamikus és ügyes panelezési technikájával remekül asszisztál.
Rozsomák, miután különös kegyetlenséggel (a Marvel képregényektől szokatlanul dézsaszám dől a vér és hullanak a végtagok) elintézi a Santa Fét markában tartó Gladiátort és Fenegyerek jelmezt viselő bandáját, majd tanúja lesz Emma Frost utolsó, tragikus órájának, egy szó szerint égből pottyant Ultron fejbe botlik. Úgy dönt, utánajár, hogy mit jelent ez pontosan, és a Hulk-família utolsó megmaradt tagját, az általa örökbefogadott csecsemőt Luke Cage lányára bízza, míg ő nekiveselkedik, hogy megmássza a Battleworld részeit egymástól elválasztó falat. Az utóbbi évek egyik legfantasztikusabb hangulatú képregénye, ha a Secret Wars oldalhajtásainak csak a negyede ilyen lesz, már megérte, hogy univerzumok pusztultak el érte. (Nagy Krisztián)
The Black Hood #3
Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Michael Gaydos
Archie Comics/Dark Circle Comics
Az Archie Comics nem igazán a fajsúlyos, felnőtt témákkal foglalkozó képregényeiről ismert, elég csak a címadó sorozatukra (segítek: Archie) vagy az olyan licenszeire gondolni, mint a Sonic the Hedgehog vagy a Mega Man. Persze próbálkoztak már a hetvenes-nyolcvanas években a szuperhős zsánerrel is, nem túl sok sikerrel, majd megpróbálták feltámasztani ugyanezeket a címeket egyszer a kilencvenes években, majd 2009-ben a DC-vel karöltve, Red Circle Comics néven, legutóbb pedig 2012-ben, a New Crusaders digitális szériájukkal. Kudarcszériájuk a komolyabb hangvételű sorozatok terén a horrorponyva irányba vitt Afterlife with Archie (amiről volt főszerkesztőnk, Wostry Feri tollából itt olvashattok) és a hasonlóképp újrafazonírozott Sabrina: The Teenage Witch képregényekkel ért véget. Az újonnan indított Dark Circle Comics imprint égisze alatt három hős is visszatér (The Fox, The Shield és Black Hood), teljesen újragondolva.
A The Black Hood már belelapozáskor mellbe vág a sötét, vastag vonalú, karcos stílusával, ami, ha az olvasót a Bendis-féle Aliasra emlékezteti, akkor nem nagyon lő mellé, hiszen a vizuális részét ugyanaz a Gaydos jegyzi, aki annak a sorozatnak a sikerében is segédkezett. Na és persze az sem hátrány, ha a borítót a Geekz-tagok körében is igen kedvelt Francesco Francavilla készíti. Ha esetleg valaki abba a tévedésbe esne, hogy azt gondolja, egy szuperhős képregényt tart a kezében, ezt a félreértést most szét is oszlatnám: csak annyira az, amennyire az Alias volt az, sőt, még annyira sem, hiszen ebben a világban szuperképességekkel rendelkező hősök sem léteznek. Ami azt illeti, hősök sem. Kőkemény karakterdrámát kapunk, a Netflix-féle Daredevil feldolgozáshoz hasonlatosan meghengergetve vérben és mocsokban.
Gregory Hettinger philadelphiai rendőrjárőr, aki véletlenül belebotlik egy évek óta körözött önjelölt igazságosztó, a Black Hood és néhány utcai vagány közti bunyóba. A helyzet hamar eszkalálódik, Hettinger fél arcát szétroncsolja egy sörétes puska, míg ő félig vakon teljes tárát beleüríti a fekete maszkos alakba. Az intenzíven tér magához, a sajtó pedig ugyan hősként ünnepli a bátor rendőrt, aki véget vetett a Black Hood tevékenységének, de már semmi sem olyan, mint a baleset előtt. Senki sem néz már egyenesen megnyomorodott arcára, beszédterapeutához kell járnia, hogy újra megtanuljon érthetően beszélni, a folyamatos fájdalmak miatt állandóan fájdalomcsillapítókkal kell tömnie magát.
Hamarosan rákap arra, hogy a lekapcsolt drogdílerektől elszedett anyagot ne a rendőrőrsön adja le, hanem egyenesen az orrába tolja fel, és nyugtalanítóan sokat üldögél egyedül a sötétben egy fekete maszkkal az arcán. Magánakciói szemet szúrnak egy helyi drogkereskedőnek, aki ironikus módon elrendeli, hogy rejtsenek el a lakásán némi kábítószert, majd a kapcsolatai révén ráhívja a rendőrség belső ügyosztályát. A most már nem csak az arcát, hanem a hírnevét is elvesztett Hettinger bosszút esküszik, és nekiáll, hogy egy fekete maszkban az éj leple alatt, továbbra is drogokkal teletömve kicsinálja a helyi alvilágot, és közben megtudja ki mártotta be.
Főszereplőnknek nincsenek emberfeletti képességei, mindössze teljesen bekokózott Megtorlóként piszok jól bírja a fájdalmat, és a félelemért felelős limbikus rendszere van teljesen taccsra téve. Semmiféle felsőbb erkölcsi hatalmat nem szolgál, pusztán bosszút akar állni azon, aki attól a kevés emberi tisztelettől is megfosztotta, ami akcióban megrokkant hősként járt neki. Sötét, mocskos, földhözragadt (már a médium keretein belül) mese ez, de nagyon emberi, és talán ezért tudom igazán jó szívvel ajánlani a szuperhősdömpingtől megcsömörlött képregényrajongóknak. (Nagy Krisztián)
