Atomháború, meteoritzápor, földönkívüli invázió és zombiapokalipszis egyaránt letarolta már ezt a sokat szenvedett sárgolyót: író legyen a talpán, aki képes akár halványan eredeti, ne adj' isten, durván felkavaró és ambiciózus variációval szolgálni a témában. Az első kötetével jelentkező Josh Malerman könnyedén teljesíti ezt a bravúrt, a Madarak a dobozban azonban távolról sem csak ezért figyelemreméltó könyv: vitán felül az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb horror-teljesítménye. Legfeljebb Joe Hill NOS4A2 című remekléséhez mérhető, de míg az egy őrületes tempójú, brutálisan komplex, éjsötét fantasy-monolit, Malerman könyve inkább alvadtvér-fekete, súlyos, a végletekig csiszolt, makulátlan formájúra faragott horror-drágakő.
Mi marad a világodból, ha többé nem nyithatod ki a szemed? Ha tudod, hogy az ég, a fák, a valóság ott van körülötted, te mégsem láthatod? Levegőtlen, sötét dobozba zárod magad, hogy életben maradj. Nem tudod, mit tehetnél. Lehet-e tenni valamit egyáltalán. Érdemes-e remélni még ilyen körülmények között. Már alig emlékszel, milyen volt igazán élni. Milyen volt, mikor még nem kellett rettegned. Valóságod végérvényesen kifordult kereteiből. Reálisan végiggondolva: a károk helyrehozhatatlanok. A sebek nem hegedhetnek be. Semmi sem lehet többé olyan, amilyen régen volt. Amilyennek egy normális életben lennie kéne. Nem tudsz semmit. Nem tudod, mit pillantanál meg, ha kinyitnád a szemed. Nem tudod, mi nézne vissza rád. Csak arról lehet fogalmad, mit tennél utána magaddal.
A Madarak a dobozban alapfelvetése, hogy világunkra rászabadult valami földöntúli, kiismerhetetlen és legyűrhetetlen borzalom, aminek puszta megpillantása fogvicsorogtató elmebeteggé, állatiasan agresszív, önmagára és környezetére egyaránt halálos fenyegetést jelentő fenevaddá változtatja áldozatát. A globális katasztrófát súlyos veszteségek, rettenetes fájdalmak és feldolgozhatatlan traumák árán átvészelő Malorie egy napon önmagát és két kisgyermekét is szemfedőkkel óvva csónakba száll: kizárólag saját és a gyerekek hosszas, kőkemény felkészítése során a végletekig fejlesztett érzékszerveire, valamint a sors kegyelmére hagyatkozva harminc kilométeres útra indul, hogy felkutasson egy menedéket, ami talán már nem is létezik.
Malerman nem válogat az eszközökben, a szöveg brutalitása gyakran áthágja az elviselhetőség határait (a döbbenetesen felfokozott finálé alatt bevallom, kicsit le kellett tennem a könyvet), az erőszakábrázolás azonban egy pillanatra sem öncélú, tisztán érzékelhető és teljesített célja van: az olvasó totális bevonása, teljes és engesztelhetetlen sakkban tartása. Az író bekötöz minket Malorie csónakjába, és részvét nélkül vízre bocsát - minimális, megtévesztő nyugvópontok után folyamatosan képes növelni a feszültséget, lenyom a víz alá, a hajunknál fogva kiráncigál, felpofoz, és újabb mélységekbe kényszerít. Itt nem hatásvadász sokk-maraton, inkább a szereplők sorsának maximális átélését biztosító, konzekvens, már-már meditatív, a tudat legszenzitívebb pontjait stimuláló kiképzés zajlik.
A rettenet sűrű, olajfekete veleje pulzál a sorok között, a szenvtelen tőmondatok (főszerkesztőnk, Rusznyák Csaba precíz tolmácsolásában) áramütésekként perzselik az idegvégződéseket, a horror nem eszköz itt, a horror maga a nagybetűs LÉNYEG. A Lét koordináta-rendszere hússzaggatás, torkok átharapása és belek kiontása köré szerveződik, megfejelve mindezt azzal a virtuóz mutatvánnyal, hogy a kegyetlenül naturalisztikus részletek ellenére az események nagy része épp csak sejthető, megfoghatatlan és kiszámíthatatlan, tehát: mindvégig iszonyú félelmetes marad. Nincs egyetlen felesleges mellékszál, kényszerűségből beerőltetett karakter sem, mindennek pontosan, hidegvérrel kiszámított helye van a történésekben, a dramaturgiai szerkezet hibátlan, az építmény masszív és kikezdhetetlen.
Malorie anyai féltése, mely néhol kegyetlenségnek tűnő szigorral párosul, olyan mély, minden sallangtól és hamis szentimentalizmustól mentes, vérben és könnyekben pácolódó, mégis felemelő humanitást kölcsönöz a könyvnek, amilyenhez hasonlóan őszinte, egyszerre szörnyű és szívbemarkoló élményhez ritkán jutunk (különösen erős ez a vonal annak tudatában, hogy Malerman saját édesanyjának ajánlja a könyvet). Drámai csúcspontok felesleges halmozása helyett a regény folyamatosan szorongatja a torkunkat, nem roppantja el a nyakat, levegőhöz viszont alig jutunk - de amikor durván odacsap, garantálhatom, hogy maradandó sérüléseket okoz.
Állandó problémám a horrorral, hogy a szörny (szellem, démon, gyilkos, akármi) kilétének, eredetének felfedése, gyenge pontjainak feltárása után a legrettenetesebb entitásból is óhatatlanul elillan a fenyegetés, ennek okán érdeklődésem általában pont a finálék alatt szokott csúnyán megcsappanni: Malerman mesteri koncepciójának hála erre itt esélyem sem volt, a nyomasztás és a veszélyérzet az utolsó lapokig hiánytalan. A könyvben nem egy meghatározható, körülírható, vagy bármilyen eszközzel legyűrhető lény, hanem konkrétan MINDEN fenyegetést jelent, az apró zörejek, az ágak roppanása, a szél süvítése, a levelek hullása, vagy a kitapintott, különös, nyugtalanító állagú anyagok, szövetek egyaránt sikerrel állnak a félelemkeltés szolgálatába.
Ha a horror számodra pusztán a felhőtlen szórakozást, a vértengerben való önfeledt, tét nélküli alámerülést jelenti, messzire kerüld ezt a könyvet, ha azonban valóban emlékezetes, letaglózó erejű, drámai tartalmakban is bővelkedő, intelligens regényre vágysz, a Madarak a dobozban nem fog csalódást okozni.
(A regény erényeihez nincs különösebb köze, de mindenképp megemlítendő: Malerman az írás mellett a The High Strung rockzenekar énekes-gitáros frontembere is - The Luck You Got című, tökös kis daluk a Shameless amerikai verziójának főcíméből lehet ismerős.)
Eredeti cím: Bird Box, fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó, 2015, 261 oldal
