Bár múlt heti cikkében Forgács kolléga helyesen világított rá arra, hogy a tévésorozatok aranykora részben csupán illúzió (arányaiban manapság sem készül több jó széria, mint tíz, harminc vagy akárhány éve), azt kár is tagadni, hogy a doboz ázsiója bődületesen nagymértékben megnőtt a 2000-es évek eleje óta. A kábelcsatornák forradalmával, a tévébe költöző mozisztárokkal és írókkal-rendezőkkel mindenki kénytelen sokkal komolyabban venni ezt a szórakoztatási formát, mint korábban bármikor. És ez jó.
A kábelcsatornák saját gyártású produkciói alapvetően formálták át a piacot (az utóbbi években a Netflix, az Amazon és társai indították el a második ilyen hullámot), mert a heti nézettségi háború és az instant megfelelni vágyás bűvköréből kilépve szabadabban és szabadosabban mesélhettek történeteket – mindez a Breaking Badhez, Trónok harcához, Kártyavárhoz, The Walking Deadhez és társaihoz vezető változás valahol a Maffiózók környékén vált teljesen nyilvánvalóvá, úgy másfél évtizeddel ezelőtt. A tévésorozatok fellendülésének azonban van egy másik, nagyon fontos, és bizonyos szempontból rendkívül szomorú oka: a mainstream amerikai mozifilm hanyatlása.
Az utóbbi, durván tíz év alatt egyszerűen kivesztek Hollywoodból az ún. mid budget, vagyis közepes költségvetésű filmek. A stúdióknak a brand lett az istenük, így már csakis franchise-okban gondolkodnak: nagy pénzt általában csak olyan projekt kap, amiben van autóvá alakuló óriásrobot vagy szuperhős – akkor viszont kapásból 150 millióról indulunk felfelé. Ez persze nem feltétlenül új keletű dolog, az álomgyár a ’70-es évek, vagyis már A cápa és a Star Wars óta nagyon szereti a high conceptet, a marketingszemléletet, a jól eladható márkát. De az utóbbi pár évig a látványfilmek mellett a stúdiók olyan alkotók műveit is finanszírozták, mint mondjuk David Lynch, William Friedkin, Steven Soderbergh vagy Stanley Kubrick. Ezek a komolyabb, érettebb és igen, kockázatosabb filmek voltak azok, amik elmondtak valamit emberről, társadalomról, és amik új nézőpontokat kerestek, új dolgokkal kísérleteztek (úgy, hogy sokszor még mindig a fősodorba tartoztak), és ezek estek a mid budget kategóriájába.
Manapság ez a kategória úgy 30-90 millió dollárt jelentene, kivéve, hogy manapság ez a kategória szinte nem is létezik. Az MPAA jelentése szerint tavaly egy átlag stúdiófilm 106,6 millióba került: mert amire nem lehet rákölteni legalább 150 milliót (ld. fent), az azonnal leesik egy maximum 10 millió körüli költségvetés-szintre (ha valaha csodálkoztál rajta, hogy miért készülnek tucat számra például a found footage horrorok, hát ezért: mert olcsók). De vannak alkotók (pl. John Waters), akik kettő, sőt fél millióról beszélnek – ennyit hajlandóak a stúdiók szánni manapság egy olyan filmre, amelyre nem lehet Marvel-logót nyomni. Elnézést, John Waterst mondtam? Mondok jobbat: Steven Spielberg. Mert azt gondolná az ember, hogy ha valaki, akkor ő nagyjából arra kap pénzt, amire csak akar. Ehhez képest a Lincoln blockbusterekhez mérten szerény, 65 milliós büdzséjét ő is alig tudta összekaparni – olyannyira, hogy egyetlen hajszálon múlt, hogy a film végül ténylegesen egy stúdiónál készült el, és nem az HBO-nál.
A dolgon a független szcéna sem feltétlenül segít, ahogy azt többek közt Soderbergh is levezette: a stúdiók kevesebb, a függetlenek több filmet készítenek, mint 10 vagy 20 éve, viszont a stúdiók ennek ellenére a piac nagyobb részét birtokolják a blockbustereikkel. Vagyis most sokkal több független filmnek kell megharcolnia egymással a torta egy sokkal kisebb szeletéért, mint régen. A nagyok a milliárdos bevételek bűvöletében nem akarnak, a kicsik meg az összement piac és az alacsony megtérülés miatt nem tudnak mid budget filmeket készíteni.
És ezzel helyben is vagyunk: azok az alkotók, írók, rendezők, színészek, akik komolyabb filmet akarnak csinálni, de nem aprópénzből, lassan elszivárognak a tévébe. Steven Soderbergh például 2013-ban unta meg a banánt, amikor a Matt Damon főszereplésével tervezett Túl a csillogáson (Behind the Candelebra) című életrajzi filmjét (büdzsé: 23 millió) egyetlen stúdió sem volt hajlandó finanszírozni – végül elvitte a projektet az HBO-hoz, és szépen besöpörte érte a kritikusi méltatásokat és az Emmy-díjakat. Aztán nekiállt a Cinemaxnál (HBO-tulajdon) az utóbbi évek egyik legjobb és legeredetibb új sorozatának, a A sebésznek (The Knick), amelyben Clive Owen játssza a főszerepet – az összes epizódot maga Soderbergh rendezi, októberben jön a második évad.
Soderbergh pedig csak egyetlen példa, David Fincher is egyre inkább a tévé felé kacsintgat: nem csak a Kártyavárra (House of Cards) kell itt gondolni Kevin Spacey-vel (ebbe egyébként olyan egyéb rendezők is beszálltak, mint Carl Franklin, Joel Schumacher vagy Jodie Foster), hanem a brit Utopia remake-ére és a Video Synchronicityre is. Ugyan mindkettő pont az utóbbi napokban esett kútba az HBO-nál, szóval jelenleg úgy tűnik, mégsem fognak elkészülni, de az már a szándékból is világos, hogy Fincher távolodik a mozifilmektől.
És ott van David Lynch, aki tíz évvel az Inland Empire után a Showtime-nál tér vissza a Twin Peaks harmadik évadával (elvileg az összes epizódot ő fogja rendezni). És Frank Darabont, aki a The Walking Dead adaptálása és az első rész rendezése után a TNT-nél próbálkozott a Mob Cityvel (igaz, bukott vele). És Jonathan Nolan, aki testvére forgatókönyvíró-társaként kezdte a Tökéletes trükkben és a Batman-filmekben, és aki mostanra végleg megállapodott a tévénél (Person of Interest, a jövőre érkező Westworld és Asimov Alapítványának adaptációja). És José Padilha, aki az Elite Squad 1-2 és a Robotzsaru-remake után a Netflix drogháborús drámája, a Medellin kartellről szóló Narcos producereként és rendezőjeként lép színre. Még ennél is hosszabban lehetne sorolni a vászonról a dobozba költözött A-listát sztárokat – tíz éve elképzelhetetlen lett volna, hogy egy Kevin Spacey kaliberű színész egy tévésorozatban játsszon főszerepet.
És ez mind szép és jó, de felmerül egy nagyon fontos kérdés: vajon a tévé is képes rá, hogy kitermelje a Lynch-ek, Soderbergh-ek és Kubrickok új generációját? Hiszen ha a fiatal, feltörekvő, kreatív alkotók nem kapnak manapság olyan esélyt a stúdióktól, mint az említett nevek a ’60-as, ’70-es és ’80-as években, honnan fog megújulni a szakma? Szerencsére úgy néz ki, van remény. Vince Gilligan, a Breaking Bad alkotója kisebbfajta sztárrá tudott nőni, leginkább azért, mert mind dramaturgiailag, mind stilisztikailag rendkívül határozottan tartotta kézben a sorozatot (és még a spin-offját, a Better Call Sault is ügyesen, kreatívan igazgatja). Vagy vegyük Cary Fukunagát, aki ugyan rendezett már mozifilmeket korábban (Sin Nombre, Jane Eyre), mégis a True Detective első évadának mesteri dirigálásával vált igazi tényezővé – és ezután tudta összeszedni a pénzt az új filmjére, az Idris Elba főszereplésével készült Beasts of No Nationre is. És ha már itt tartunk, említhetjük a széria kreátorát és íróját, Nic Pizzolattót is.
Vagyis úgy néz ki, hogy igen: a tévé (ahol tévé alatt már nem csak a tényleges tévécsatornákat értjük, hanem az olyan, saját tartalmakat előállító streaming szolgáltatókat is, mint a Netflix) nem csak arra lehet alkalmas, hogy később remekműveket készítő alkotók pályáját indítsa el (merthogy régen erről volt szó, gondoljunk csak Michael Mannra), hanem arra is, hogy megengedje nekik, itt és most, eleve a tévében hozzanak létre szerzői remekműveket. A tévé nem belépő többé a magas presztízsű, minőségi filmkészítés világába, hanem maga a magas presztízsű, minőségi filmkészítés.