“I’m not trying to predict the future. I am trying to use science fiction to somewhat understand an unthinkable present.” Egy új William Gibson regény mindig jeles esemény, és távolról sem csupán a cyberpunk-rajongó keménymag számára, tekintve, hogy az író hogyan lépte át (vagy inkább tágítgatta) a szubzsáner szűkös határait több ízben is. Részemről tévesnek érzem az uralkodó nézetet, miszerint Gibson legújabb művével visszatért volna a sci-fi gyökereihez, bár magam sem tudom, melyik okból inkább: azért, mert a közeljövőben játszódó, technikai újdonságok helyett inkább divatjelenségeket, popkulturális és marketing-trendeket vizsgáló regényeit valójában ugyanazon téma iránti érdeklődéssel, csupán más irányból megközelítve írta meg, mint korai “hardcore cyberpunk” klasszikusait, vagy azért-e inkább, mert A periféria ugyanúgy elüt a technikai apróságoknál leragadó, gyakran túlzottan idealista (vagy éppen pesszimista), sarkított karakterekkel dolgozó "klasszikus" sci-fi tézisregényektől, mint bármelyik eddigi műve.
A küszöbön álló nanotechnológiás alkalmazások, robotikai áttörések vagy a virtuális jelenlét előbbiek hatására kifejlődő vívmányai ugyanis, bár sokszor a jelentől bátrabban elrugaszkodott sci-fi regényekben is előfordulnak, mára a technikai fejlődés extrapolációja által kijelölt, reálisan elérhető lehetőségei lettek. Gibson a rá jellemző módon hozza őket kézzelfogható közelségbe: az új kütyük és eljárások mindig csak úgy, odavetve bukkannak fel, a hétköznapok otthonosságával összekoszolva, magyarázat nélkül, ráadásul még szlengesítve is beszélnek róluk a karakterek. Így van, hogy egy-egy fogalmat száz oldallal később ért meg az ember, mint ahogy először találkozik vele. Ez a fajta rejtvényfejtés, még ha A perifériában néha már túl is használt, a gibsoni világépítés fontos adaléka: csakúgy, mint ahogy a cselekmény is pároldalas in-medias-res mozaikdarabkákból áll össze, a jövőbeli valóságából is gyakran váratlan vagy önmagában értelmezhetetlen metszeteket kapunk.
Az "időutazás" megjelenése elsőre a hagyományoktól bátrabban elrugaszkodó húzásnak tűnik, de Gibsonnál ez is cyberpunkosítva jelenik meg: Orson Scott Card Múltfigyelőkének multiverzumához hasonlatos, egymásra "természetes módon", ok-okozatilag hatni képtelen téridő-ágak között lehetővé válik az információ-csere, és mivel a kibernetika alaptézise szerint az emberi tudat is pusztán csak - persze kurvasok - információ, így a Ghost in the Shellhez (vagy fiatalabbaknak A mátrixhoz) hasonlóan azok megfelelően előkészített testekbe való letöltése is megoldható, vagyis nem is igazi időutazásról van szó, inkább csak a gibsoni lo-tech vs hi-tech ütköztetést szolgálja*. (A bőrcsere - lásd még: szoftvereknél a "skin" fogalma - lehetősége mint a növekvő virtualitás okozta tudathasadás felturbózott allegóriája egyébként zseniális húzás, a regény számomra talán legszebb húzása.)
A tudat-költözés által összekötött két "idősík" közül az egyik a messzibb jövőben játszódik, egy kevéssé ismertetett világégés után megtizedelődött, de technikai luxusban élő emberiséggel, androidokkal és bérelhető kiborg-testekkel, a mindennapi élet törvényeit átszabott nanotechnológiai újításokkal, és persze orosz újgazdagokkal meg japán-módra kislánynak kinéző gyilkos testőrökkel - mindezt a szélsőséges kulturális tudathasadás ipari formatervei, ruhastílusai és műtárgyai között (igen, még a szokásosnál is több anyag/textúra/szín leírást kapunk Gibsontól). Az "alternatív múlt" pedig - melyet, mint később kiderül, nemcsak baszogatni baszogatnak a jövő unatkozó milliárdos-csemete ficsúrjai, de még létrehozni is az ő behatásuk hozta létre eme téridő-leágazásokat - egyszerre idézi az Egyesült Államok mai elmaradottabb vidékeit, ahol mindenki drogot főz, hekkel, okosít és egyéb módon biztosítja a megélhetését, szarva a törvényre, inkább tartva a helyi oligarcháktól és erőszakemberektől (ki mihez viszonyít, nekem a Winter's Bone és a True Detective képsorai jelölték ki vizuális asszociációimat, megfűszerezve némi Mad Max-hangulattal).
A történetről sokat nem szeretnék elárulni - úgyis sejthető, hogy teljesen ad-hoc, lassanként távlati képpé mozaikosodó epizódokból épül fel, hogy a végén egy nagyívű és a legkevésbé sem szokványos fordulatokat tartalmazó "kommandós küldetésre" fut ki, és hogy a karakterek további életútját csak egy-egy odavetett záró mondatból próbálhatjuk elképzelni -, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy bár elsőre meglepően optimistának tűnik a lezárás, Gibson kifejezetten félt tőle a regény megírásakor, hogy valaki ezt happy endnek gondolhatja... Ő is öregszik, mondja az interjúban, így hát nem csoda, hogy anno a drogfogyasztásra, alkalmi együttlétekre és tökös bevetésekre feszülő karakter-lélekrajzot tipródóbb, érzelmesebb, drámaibb szereplők váltják: már kamaszkorból épphogy kinőtt hősei sem a Neurománc Case-ének büszkén önpusztító mentalitásával élnek, saját felelősségüket keresik a világban.
A periféria végkicsengése humanista: olyan felelősségeket fogalmaz meg, ami korábban nem volt jellemző Gibsonra. Mintha rezignáltan venne tudomásul, hogy az emberi faj mohó állatként, telhetetlenül éli fel tartalékait, és vakon rohanunk az összeomlás felé - de optimistán feltételezi, hogy technokrata emberként, kevesebben bár, de azért talpra tudunk belőle állni. És realistán jósolja meg: az újrakezdés az elit kiváltsága lesz, immár poszthumán lényként, egy se nem boldogabb, se nem igazságosabb labirintusban, mint amelyben jelenleg tévelygünk.
*: Lásd még a Johnny Mnemonic nyitó mondatát: "I put the shotgun in an Adidas bag and padded it out with four pairs of tennis socks, not my style at all, but that was what I was aiming for: If they think you’re crude, go technical; if they think you’re technical, go crude."
Eredeti cím: The Peripheral, fordította: Bottka Sándor Mátyás
Agave, 2014, 528 oldal
