A Víkend a hivatalos promóció szerint „az első magyar thriller”, szóval kapásból van benne valami – még ha nem is tudatos – messianisztikus szándék. A promóció persze eleve ferdít, vagy legalábbis téved: igaz, hogy a színtisztán thrillerműfajú filmek ritkábbak, mint a zöld holló, de például ott van a tavalyi A berni követ – igaz, az éppenséggel tévéfilm, szóval kicsit más kategória, viszont a Víkend alkotóinak pechjére még így is sokkal mozifilmesebb, mint az ő próbálkozásuk.
Pedig a felállás ígéretes: egy sikeres ügyvédnő (Gryllus Dorka) a férjével (Simon Kornél) és az egyik védencével (Lengyel Tamás) kiruccan a vadregényes erdélyi erdőbe, hogy vadászattal töltse a hétvégét. Megérdemelt pihenés azok után, hogy megzsarolt egy sötét ügyeletekbe bonyolódó, milliomos építkezési vállalkozót. Aztán a vadászat tragédiába torkollik: a nő véletlenül lelő egy ártatlan embert, ezt pedig fenyegetések, üldözések, átverések és további hullák követik.
Mátyássy Áron filmje kapásból ott hibázik, hogy irgalmatlanul sok időt tölt az expozícióval. A cselekmény csak az utolsó fél órában indul be igazán, amikor a forgatókönyv már kezd összeroskadni a ki-kicsoda-hol-mikor-miért játéktól, és a dramaturgiai nagykönyv szerint muszáj neki akciójelenetekbe torkollnia. Addig is kapunk szép képeket, egy magyar filmtől sokszor meglepően jó, feszült zenét, pár ügyes és színvonalas rendezői megoldást – és megkapjuk melléjük a hungarikum dialógusokat olyan modoros, erőltetett és teljesességgel életszerűtlen mondatokkal, amilyeneket ember még nem ejtett ki a száján a Víkend forgatása előtt.
A film egy egész rakás klasszikust idéz a Gyilkos túrától a Szalmakutyákig, ami persze egyáltalán nem baj, sőt dicséretes, hogy ezeken az innen-onnan átemelt sztori- és karakterelemeken olykor még sikerül is csavarnia egyet. Merthogy egyébként a csavarást nagyon szereti a Víkend. És ezért természetesen túlzásba is viszi.
Ellentétben az említett A berni követtel, amely egy egyhelyszínes, szögegyszerű koncepcióból próbálta (és tudta) kihozni a maximumot, Mátyássy és írótársai mintha egymás sarkára hágva próbálták volna túlkomplikálni a sztorit, márpedig a finálé enpluszegyedik fordulata sok egy olyan filmnek, amelyik egyetlen szereplőjét sem tudja megkedveltetni a nézővel – de még csak úgy istenigazából megutáltatni sem, hogy legalább lehessen örülni, amikor valamelyikük megdöglik.
Csak nézzük a szép tájak közt elhalálozó, teljesen érdektelen karaktereket, és a divatos ámerikai hektikussággal felvett/vágott akciók meg az egyébként nívós produkciós minőségből bumfordin kilógó CGI-robbanás végül a maradék kedvünket is lelohasztja. Hiába van itt autósüldözéstől agresszív, bugyiletépős szexig minden (utóbbi egyébként a film legjobb része, na, nem a szex, hanem a kivételesen jól megírt kontextus miatt), hiányzik közülük a ragasztóanyag.
Az egy dolog, hogy a Víkend nem az első magyar thriller, az már bajosabb, hogy minden jó szándéka és őszinte próbálkozása ellenére egyszerűen… nem jó.