Viktor Pelevin: Apolló Batman - Az élet, a vámpírok meg minden

Viktor Pelevin legújabb regénye, az Apolló Batman kapcsán történetről nehezen beszélhetünk, ami a legutóbbi, szinte vászonra kívánkozó írásainak fényében (mit művelhetne az egykori Terry Gilliam a S.N.U.F.F.-fal, vagy az Apolló előzményével, az Empire "V"-vel pár év múlva mondjuk Ben Wheatley?) csalódás lehet azoknak, akik ezúttal is dramaturgiai ívet, izgalmakat várnak a kortárs orosz irodalom egyik hivatalos fenegyerekétől. (Tényleg hivatalos: a pszichedelikusan csapongó Pelevint - és többek között Szorokint - bő egy évtizede reakciósnak minősítették helyi kiszesek, akiknek az orosz irodalmi kánon dicső darabjaiért cserébe be lehetett szolgáltatni az eretnekek szörnyű-dekadens borzalmait.)

II. Rama búvárvámpírrá képzésének, első bevetéseinek és kalandjainak esetleges folyama tekinthető példázatgyűjteménynek vagy gnosztikus szövegnek, groteszk politikai szatírának vagy nihilista vámpírdisztópiának, a végeláthatatlan, néhol önismétlő, de mindig frenetikus és mulattató tanítások sorozatát egyúttal olvashatjuk beavatásregényként is. Ambíciói tehát nem példátlanul, de mindenképpen hatalmasak. A tudatlan főszereplőn keresztül az olvasót cirka mindenbe beavató szerzői szándék formát ölthet szigorú struktúrában (lásd Madách Imre), vagy szórakoztató ötletek végtelen áradatában (Douglas Adams). Pelevin a kettő között, de látszólag az utóbbihoz sokkal közelebb szereti voksát letenni.

Fékezetlen habzású prózája az újabbnál újabb megvilágosodásokkal és fordulatokkal lemond a cselekmény dinamikájáról, helyette valamiféle enciklopédikus, hanyag ritmikájú szerkezetet épít. A regény első oldalain tömör definíciókkal kivonatolja  az Empire "V"-t, az utolsókon "Melléklet" címen találhatjuk (oroszul) "sz" betűs nevek, fogalmak kifejtését (a szociális önmegvalósítástól a szimulákrumig), a kettő közötti, tényleges történetet pedig mintha témakörök szerint "osztályozva" osztaná fel több fejezetcím is. Elképzelhető, hogy ennek az irodalmi monstrumnak talán jobban illett volna egy töredékes, novelláskötetre hajazó formátum (pl. P5), az alaktani aggályoknál azonban sokkal fontosabb az Apolló ideológiai tartalmának vizsgálata, mivel olyan, mindig aktuális témák kerülnek hol tébolyult reflektorok, hol lágy pászmák fókuszába, mint a faj, a társadalom és az egyén, a siker, a szenvedés és a lázadás viszonyai.

pel_1

A Roman Storkinnak II. Rama néven vámpírrá változásáról, fejlődéséről szóló Empire "V" legfőbb innovációja a nyelv volt. Bizonyos híresztelések szerint Pelevin a vámpírmítosz egyik fantasztikusan lapos franchise-za (Alkonyat) feletti kulturpesszimista kesergését követően döntötte el, hogy kipróbálja magát ebben az alműfajban, és - bizonyos híresztelések szerint - bármilyen gomba vagy bélyeg igénybevétele nélkül sikerült magából kirázni az emberi kultúrát ősidőktől kísérő, formáló, uraló vámpír koncepcióját: a Nyelvet, az archaikus, szent férget, mely időnként gazdatestet váltva új ember, a "valódi felsőbbrendű faj" egy új képviselőjének koponyájába fészkeli be magát, tudással, akarattal, értelemmel ruházva fel őt, illetve szimbiózisukat.

A vámpír alakjának ilyen átértelmezése elsődlegesen a társadalom - kevésbé vagy jobban misztifikált - felső rétegének, az elitnek adja meg a képmását, noha fontos megjegyezni, hogy a fejezetenként szinte újabb és újabb osztállyal bővülő hierarchiával a szerző okosan kerüli a pontos megfeleltethetőség konteószagú csapdáit. Ez a mitológia sokkal inkább kulturális, társadalmi (azaz gazdasági, politikai) mechanizmusok megszemélyesítése.

Másod-, de korántsem utolsósorban evolúciós reflexió. A vámpírok felsőbbrendűségének alapja (a vérből mindent kiérző és megtudó, majd ezen információk alapján irányító Nyelv) azonos a legfontosabb humán privilégiummal, a civilizáció leghatékonyabb mozgatórugójával, mely pont úgy választja el a felegyenesedett Homo Erectus  árnyalatlan huhogását a távirányítót csapkodó, görnyedt Homo Zapiens politikailag inkorrekt káromkodásától, ahogy folytonosságot teremt köztük. René Descartes-tól Charles Darwinon keresztül Merlin Donaldig fajunk legpallérozottabb elméi tekintik dominanciánk biztosítékának a kimondott, a leírt szót, az absztrakcióra, a szimbolikus reprezentációra való képességünket, amelyhez az Empire "V" tárgyiasult metaforaként szolgáltat - szimbolikus reprezentációt. Akik a vámpír mitológiájának eme aprócska dekonstrukcióját keveslik, azoknak (meg igazából azoknak is, akik nem keveslik) mindenképpen ajánlott Simándi Csaba tanulmánya, melyben a nyelv fogalmának további szerepeire, jelentéseire, rétegeire nyílik rálátás.

Az Apollo Batman leleményeinek legfontosabbika, a limbó, ami merőben új, egymásba egyre kibogozhatatlanabbul nyíló és záródó tereket szül. A korábbiakban mindössze információs eszközként szereplő, szövegszerű vér a vamponavigátor (nyelvre szerelhető kütyü) segítségével a vörös folyadék tulajdonosának nem pusztán emlékezetébe, de tudatába is bebocsátást enged. A lamarcki áthallásokkal már eleve erősen terhelt vérkoncepció (nevezetesen, hogy az egyedet ért behatások, emlékek rögzülnek a DNS-ben) sanda biccentés az ideológiai alapú idiotizmus örökös világbajnoka, a szovjet genetikát bő két évtizedes mélysötétségbe rántó Liszenkó, egyidejűleg a közelmúltban lassan ébredező epigenetika ingatag tudománya felé, továbbá Clive Barker klasszikusának ("Everybody is a book of blood; wherever we're opened, we're red") fennkölt átértelmezése; a limbó pedig végkimerülésig szóló táncba hívása a cyberpunk legkedvesebb protezsáltjának, a virtualitásnak. Mivel semmi sem akadályozza - a látszólag ijesztően spontán Pelevin pedig aztán végképp nem -, hogy a limbóban - legyen ez bárhol is - egy újabb testnedv-kivonat kóstolása, egy újabb tudatba merülés következzék be, egyre nehezebb követni, hogy kiben, hol, vagy épp mikor vagyunk.

Már, ha egyáltalán: vagyunk. Amennyire igaz Pelevinre a tartalmi szaturáltság és a döbbenetes mitológiák sorozatgyártása, épp annyira jellemző rá a demitizáló hajlam és a klasszikus értékek kilúgozása, az ürességgel való szembesítés. (Az orosz néplélek költői definiálásának kötelező gyakorlatában szinte mindig a távol-keleti és a nyugati kultúra között vibráló antropológiai vákuum leírásait adja.) Egészen triviális példája ennek a Pjotr Puszta egymást álmodó alteregóinak története, Az agyag géppuska (amely más fordításokban a Buddha kisujja címet viseli) ahol a szereplők küldetése rájönni: ők "az abszolút ürességben" vannak. A túltelített, konceptualista pelevini próza az Apolló Batmanben is eljut minden - és önmaga - megkérdőjelezéséig, s mivel ezúttal a megtestesült nyelvre épül a mű teljes univerzuma, különösen mellbevágó olvasni, hogy "Az ember [...] a szavak gátja mögé rekesztett abszolútum."

Pelevin nem pusztán a konzisztens vagy rögzített, egyáltalán a folytonos én illuzórikusságát hangsúlyozza: a tudat azzal az emlékezettel hozza létre a folytonosság látszatát, szükségét, mely notóriusan dramatizálja a siker és a szépség eszményeinek való megfelelés apró avagy kevésbé apró kudarcait. Újabban - vagy kezdetektől fogva? - a kizsákmányoló mechanizmusok mind erre az én-re, erre az "én-tudatra", és az ebben rejlő érzelmi potenciálra, a belső szenvedésre építenek. A tökéletes lázadás így nem lehet az ilyen "én-tudat"-ból származó "Puncibundás forradalom" (a liberalizmus elért és prognosztizálható csúcsteljesítményei felett mindig ráérősen kuncogó Pelevinnél természetesen nem maradhatott ki a 12-es Pussy Riot), sem Szorokin abszurdizmusa (a könyv végi mellékletben akad egy "SZRKN" című bejegyzés is...) Ezek mindössze magukat kavicsnak álmodó fogaskerekek, a forgásuk az álom. Sokkal távolabb jutnának, ha megállnának, és felismernék a feleslegességüket. A mindenkiből minél többet akaró Nagy Vámpír számára a nyugalom a lélek legnagyobb aljassága.

Hogy a szerző által mintegy felajánlott (“Fekete”) út, mely sokszor erősen emlékeztet a buddhizmus én-tagadó anatta tanára, mennyivel járhatóbb a nyugatibb, normatív lázadásoknál, az nyilván erősen kérdéses. A közelmúltban erőszakosan szekularizált, de legbelül mindvégig túlontúl hiszékeny és babonás orosz nép számára csak spekulatív gondolatébresztő lehet a regény. Ahogy természetesen nekünk is, mindenesetre az a felismerés húzódik mögötte, miszerint az individualista társadalmak, sőt, még Putyin apparátusa is csak egy sokadik haszonélvezője azoknak a folyamatoknak, amelyeket Freud felismeréseire alapozva Edward Bernays tett magasabb fokozatba. A rendszer leghűbb vazallusa – és az egyén legnagyobb ellensége – az ego. Ez a gondolat sok helyütt csak búvópatakként kíséri a sztorit, van, ahol vízesésként zúdul alá, aztán olyan ráérősen terül el, mint egy deltatorkolat. Az ember szinte észre sem veszi, hogy megérkezett...

Eredeti cím: Batman Apollo, fordította: Iván Ildikó
Európa Könyvkiadó, 2015, 672 oldal

Pelevin_Apollo_batman

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!