Megtörtént esetből dolgozni nem annyira kényelmes,
mint amilyennek látszik. Két verzió lehetséges: alaposan átírják a „valóságot”, hogy még több legyen a dráma, az akció, meg a kiontott bél, és akkor amiatt fanyalognak a nézők és a köcsög kritikusok (de főleg az utóbbiak), hogy „halivudiasítva”
lett a téma. Második eset: pontosan próbál mindent rekonstruálni a stáb, ez
esetben viszont esélyes, hogy unalmasnak tartja majd a közönség a filmet, merthogy
sehol egy meglepetés vagy fordulat, a sztori végét meg eleve rég elspoilerezték az újságok meg az internet.
A Fekete mise esetében is ez lehetett a nagy dilemma. Az alapanyag finoman szólva is bivalyerős, a főszereplő az a James „Whitey” Bulger akinél kevés nagyobb anyaszomorítót – ejtsd: motherfucker – hordott a hátán Boston. Bulger kamaszként tolvajkodással kezdte, fegyveres rablással folytatta, utána csatlakozott a légierőhöz, leszerelés után megjárta a börtönt, ott részt vett a CIA MK-ULTRA programjában (18 hónapon át kellett LSD-t és egyéb drogokat fogyasztania kísérleti jelleggel), majd 65-ös szabadulása után átképezte magát uzsorássá és bukivá.
Néhány bandaháborúval és jó pár hullával később ő lett a bostoni ír maffia egyik vezére, és a 90-es évek közepéig ez is maradt a munkaköri leírása. Azért tudott ennyi ideig érintetlenül operálni, mert még a 70-es évek elején az FBI beszervezte informátornak – ők legalábbis azt hitték. Bulger valójában hülyét csinált a szövetségiekből, az olasz maffiáról (vagyis a saját konkurenciájáról) nyújtott infókért cserébe nyugodtan építgethette saját mocskos birodalmát.
A Fekete mise ebből a szép hosszú karrierből főleg a fénykorra, a 70-es, 80-as évekre koncentrál, úgyhogy jöhetnek menetrendszerűen a korabeli ruhák, zenék, frizurák és a retrohangulat Scorsese után szabadon, és jönnek is. Scott Cooper író-rendező nyilván érezte, hogy ha lenne is igény egy újabb Nagymenőkre vagy Casinóra, valamit azért illene változtatni a formulán, úgyhogy hiába indít ez a film is egy fiatal, ambiciózus srác narrációjával, aki mindenáron be akar kerülni a maffiába (Jesse Plemons, a Breaking Bad Meth Damona alakítja), kiderül, hogy ő csak egy a sok visszaemlékezőből.
A sztorit tehát több nézőpontból mesélteti el Cooper, és ezek közül az egyik legfontosabb John Connollyé, azé az FBI ügynöké, aki ugyanazokon az utcákon nőtt fel, mint Bulger. A Fekete mise legizgalmasabb aspektusa, hogy itt az a figura, aki elvileg a törvényt és a kontrasztot képviselné a gengszterrel szemben, maga sem több felkapaszkodott utcagyereknél, legfeljebb nem hajlandó ezt elismerni magának (sem).
Joel Edgerton tökéletesen hozza ezt a sunyi, ütnivaló férget, de a szanaszéjjel maszkírozott Johnny Depp is hibátlan Bulgerként. Most nem úgy ripacskodik, mint egy tehetségtelen transzvesztita a duplaműszak végén, a manírok ellenére is vannak emberi gesztusai – más kérdés, hogy egy olyan ember portréját kapjuk meg, akiben semmi, de tényleg semmi szimpatikus nincs. (A forgatókönyv azért próbálja megtalálni Bulger elvetemültségének origóját – spoiler: egy családi tragédiához köti –, de csak mérsékelt sikerrel.)
Ami jó a Fekete misében, az nagyrészt a színészek és a színészválasztás érdeme – a Bulger bátyját játszó Benedict Cumberbatch heroikus, de reménytelen küzdelmét a bostoni akcentussal most inkább hagyjuk –, de a rendezésre se lehet sok panasz. Cooper próbálja ötvözni a Scorsese féle vizuális stílust a David O. Russelltől tanult karakterépítéssel, hol több, hol kevesebb sikerrel. Nem vállal kockázatot, nem akar semmi újat kitalálni, elég neki a biztos középszer.
És a poszt elején fejtegetett dilemmához is ilyen óvatoskodva nyúl: a történet annyira azért nem valósághű, hogy beleférjen minden érdekes vagy ellentmondásos részlet (az az apróság például kimaradt a filmből, hogy Bulger jobbkezét előbb szervezte be az FBI, mint őt magát), és így legalább valami dokumentumértéke legyen, de nincs is annyira megcsavarva, hogy felülírja a megtörtént eseteket adaptáló filmek szokásos kliséit.
Valami merészebbet és eredetibbet érdemelt volna az az ember, akinek anno sikerült megszereznie az ezüstérmet Bin Láden mögött az FBI körözési toplistáján.