Who Saw Her Die? - Gyermekgyilkos assszony utáni hajsza Velencében

A giallók más, a tehetetlenségtől való félelemre és a beazonosíthatatlan fenyegetettség nyomasztó hangulatára szintén szeretettel építő műfajokhoz (kémfilm, pszichothriller) hasonlóan gyakran használják fel a történet aktív szereplőjeként a környezetet, legyen az pusztán egyetlen épület (Strange Colours of your Body's Tears) vagy egy egész város (lásd a Short Night Of Glass Dolls paranoid Prágája, vagy a Suspiria - valójában müncheni felvételekkel kiegészített - fenyegető Freiburgja). A környezet jellegzetes méreteinek, tér-osztásainak és formáinak ismételt, kifejező megjelenítésével - melyet gyakran bátor zenehasználat és képi megoldások kísérnek - e művek a szereplőket a nézővel együtt kiszolgáltatottá teszik, és felkínálják egy közömbös, mégis fenyegető, szükségszerű mozdulatlansága ellenére az eseményeket befolyásoló erőnek. Ebben a világban nincsenek véletlenek, vagy ha mégis vannak, úgy érezzük, alá vannak rendelve a kiismerhetetlen és szeszélyes Helyszín karakterének.

A Who Saw Her Die? egy szürreális rémtettel kezdődik: belső nézetből láthatjuk, ahogy egy francia sípálya fehér hómezejében egy fekete fátylas nő végez egy elkószált gyermekkel. E jelenettől kezdve azonban a film kizárólag Aldo Lado szülővárosában, Velencében játszódik (nem véletlen, hogy előző filmje éppen a fent említett Short Night of Glass Dolls). A rendező állítása szerint szándékosan nem a sztereotípiáknak megfelelően tüntette fel a lagúnák városát: még azon jelenetek is, melyek nem fenyegetőnek és könyörtelennek mutatják a gyilkost rejtegető szűk tereket és a gyermek holttestét felkínáló, az épületek lábait mosó sötét víz-labirintust, a legjobb esetben is csak közönségesnek, mindennapi élettérnek ábrázolják Velencét, melyet házasságon kívüli nőügyek, perverzek, töketlen rendőrök és persze ártatlanul játszadozó gyermekek népesítenek be.

Franco (George Lazenby) velencei szobrász, akihez Londonba költözött, elhidegült feleségétől (Anita Strindberg - Almost Human/Milano odia..., A Lizard in a Woman's Skin) látogatóba érkezik kislánya (a szintén giallo-veterán lángvörös hajú Nicoletta Elmi). Aztán, míg Franco a szeretőjét dögönyözi, eltűnik. A férfi magán kívül van, önvád, kétségek és a gyász növekvő érzete mardossa, majd - habár szinte semmiféle nyom nem áll rendelkezésére -, megelégelve felesége továbblépni kívánó hozzáállását és a rendőrség vállvonogatását, nyomozni kezd.

A Who Saw Her Die? nem spórol a sablonokkal (de a giallo-rajongókat ez ritkán zavarja): lassanként a vászonra kerülő összes fő- és mellékszerepő gyanússá válik, a bűnök, titkok és érdekek szövevényes hálója pedig hamar követhetetlenné bonyolódik. A gyilkos szubjektív belső nézetű jelenetei, melyek az áldozatára leső, majd azt követő, izgatottan lélegző tettes fátyla mögé engedik (mit engedik, kényszerítik!) a nézőt, a felütéstől kezdve végigkísérik a filmet. E megoldás használata általában is jellemző a műfajra, de ritkán alkalmazzák annyira gyakran és tudatosan, mint itt, ahogy a megfoghatatlan, a sikátorok, árkádok és lépcsősorok zegzugai közt megbúvó, majd óvatlan pillanatban tűsarkokon kopogó halálos veszély érzetét erősítik.

A néhány kreatív haláljeleneten (mint például az egyszerűségében zseniális mozis gyilkosságon), valamint Ennio Morricone remek zenéjén kívül (a hátborzongazó főtéma garantáltan napokig a néző fülében cseng majd) ez az átgondolt tematika az, ami a kaotikus sztori és a kissé ad-hoc, összecsapott befejezés ellenére élvezetes krimivé és a zsáner jobb darabjainak egyikévé teszi a filmet. Feltétlenül megtekintésre javaslom, még akkor is, ha Nicolas Roeg egy évvel később készült Don't Look Now-ja - mely szintén egy elhunyt kislányukat gyászoló pár velencei kálváriáját és nyomozását meséli el (egyesek szerint az alkotók kölcsönösen meríthettek egymástól sztorielemeket illetve vizuális hatásokat) - ismertebb, nagyobbra tartott alkotás.