Jelen cikk egy szerkesztett másodközlés, eredetileg az LD-50 oldal
(www.ld50.hu) Kultúrkorner
rovatában jelent meg 2011 szeptemberében.
Képregényről szóló írást szabadkozással és a kanonizált magaskultúra irányába való ideges mutogatással kezdeni szerencsére már közhelyszámba megy, aki egy ilyen cikk olvasásának nekivág, vagy tisztában van a dolgokkal, vagy úgyis mindegy. Annak sincs sok értelme, hogy a magyar képregény sanyarú sorsáról értekezzünk, megtették már épp elegen, ráadásul napjainkra a helyzet, ha nem is ideális, de azért konszolidálódott – mondjuk úgy, hogy az elmúlt évtized során itthon a képregény a tiltott kategóriából becsülettel átverekedte magát a tűrtbe. Jó pár alkotást és címet fel tudunk mutatni, melyekről kijelenthetjük: ezek jók. Nem népszerűségüket, nem eladási számaikat (hahaha), nem nemzetközi érvényesülésüket, pláne nem magyarságukat és a „márpedig ez a miénk” kitételt tekintve, hanem pusztán önmaguk jogán. Ilyen alkotó Oravecz Gergő, ilyen alkotás az ő 2011-ben a lehető legkiérdemeltebben Alfabéta-díjat nyert Blosszája, amely az eredeti, webképregényes formátum után idén novemberben végre nyomtatásban is megjelent a Nero Blanco Comix gondozásában.
Gergő neve remélhetőleg sokaknak nem cseng ismeretlenül: olvashattuk recenzióit az ekultura.hu-n, Kommunikációs hiba nevű blogján egyaránt találkozhattunk (többnyire undergroundnak számító) képregényekkel kapcsolatos írásaival és saját rajzos megnyilvánulásaival. Mráz István írótársával közös, egy füzetet megért posztapokaliptikus műve, a Pszicho Dzsánki 2009 egyik legfigyelemreméltóbb önerős kiadványa volt, újabban pedig leginkább a Műútban jelennek meg munkái. Blossza című, 2010 májusától kezdve négy hónapon át napi rendszerességgel közzétett stripjében kötött határidős projektként látott neki először a saját elképzeléseinek leginkább megfelelő képregényalkotásnak.
Az alapkoncepció roppant egyszerű volt: naponta egy strip az adott nap valamilyen érdekesebb (?) mozzanatáról. Nem igazán példa nélküli megközelítés ez, az amerikai underground már a 70-es, 80-as években is bőséggel termelte a realista, mikroszkopikus szemszögből vizsgálódó, vagy éppen ezt a szemszöget a groteszkig felnagyító képregényeket. Crumb, Pekar, Clowes, vagy akár maga a nagy Eisner neve még csak a felszín felszínét jelentik, de mostanra már ott vannak a blogszféra által kitermelt (gyakran meglepően minőségi), végenincs én-szösszenetek is.
A Blossza első pillantásra könnyen hihető önéletrajzi képregénynek, netán strip formátumú naplónak. A főhős maga a szerző, az egyes képsorok pedig az alkotás napjának valamelyik apróbb eseményét dolgozzák fel. Azonban ahogy beleolvassuk magunkat, nyilvánvalóvá válik, hogy a tulajdonképpeni főszereplő egyrészt a kisbetűs élet, másrészt maga a strip. Gergő olyan helyzeteket vázol, amelyek nagy része, ha nem is pont így, de a legtöbbünkkel megestek, vagy ha esetleg mégsem, a velük szemben tanúsított magatartás ismerős valahonnan. Van itt szó fizetés várásáról, átlagos munkanapról, használt autó szélvédője mögött talált, döglött méhecskéről, resztelt májról, ugyanakkor családról, szerelemről, elmúlásról is – vagyis csupa olyan dologról, kezdve a legkisebbtől a legnagyobbig, amik többnyire ilyen vagy olyan formában, de sokunk számára központiak és fontosak. A főszereplők a hétköznapi élet apró gegjei, vagy ha olyanok nem akadnak, hát pont apró eseménytelenségei.
Ugyanakkor a Blossza nem a mindennapok csodálatosságáról szól, legalábbis nem abban a görcsös értelemben, mint mondjuk egy bizonyos (amúgy szerintem tök jó) Audrey Tautou-film tette hajdanán. Nincs benne semmilyen túlromantizálás, eufemizmus, vagy tutit mondani akarás – van annyira őszinte, hogy az ürességnek és a banalitásnak ugyanakkora teret engedjen, mint bármi másnak. Nem keresi a témát, hanem szimplán engedi átfolyni a maga szűrőjén, tartalomtól vagy előjeltől függetlenül. Az egyik stripben, bár konkrétan el is hangzik az élet érdekességéről szóló kijelentés, a rákontrázó utolsó panel rögtön ironikus megvilágításba helyezi azt. De – figyelem, most jön a mutatvány, csak a kezét figyeljék! - nem is cinikus. Szimplán sztorizgat.
Itt jön képbe maga a strip mint formátum. Az alkotó lelkiismeretesen és könnyeden számol be napról napra olyan dolgokról, amiken a legtöbben általában pillanatnyi gondolkodás nélkül átlépünk. Gergő mégis el tudta kapni ezeket, és feltehetőleg nem azért, mert sokkal érdekesebb élete lenne a miénknél. Majd' minden stripjének akad egy okos felépítése, és ha ez kevés lenne, akkor általában még egy megmosolyogtató vagy elgondolkodtató csattanója is. Látásmódnak hívják az ilyesmit, vagy érzékenységnek, nem is tudom, lényeg, hogy baromi jó olvasmány – egyszerre képes felvidítani, elszomorítani és elgondolkodtatni mindenkori jó oldalainkról és hülyeségeinkről. Gyaníthatóan Gergő tényleg semmi mást nem akart, csak egy általa jól ismert terepen – jelesen saját életén – tesztelni és gyakorolni a képregényes nyelvet, ami, jelentem, marha jól sikerült neki.
Ha ugyanis túllépünk azon, hogy a szerzővel együtt elmélázzunk a lustán, maga medrében hömpölygő élet furaságain, vagy modern napjaink közlésformáin edződött szemünkkel mindenképpen valamilyen máshova mutató jelentést próbáljunk felfedezni a Blosszában, még mindig ott van az, amiért ez az egész feltehetőleg eleve létrejött, azaz egy kurva jó strip. Végső soron édesmindegy, miről szól az egész, a témája lehetne akár a fővárosi tömegközlekedés is, a fontos és igazán szórakoztató az, ahogy ez feltálaltatik. Hiába szerencsés és hiába jelent legtöbbünk számára könnyen elérhető kapcsolódási pontot egy átlagos ember átlagos élete, nem megfelelő prezentációban vajmi kevéssé lenne izgalmas.
De akkor csak a formáról beszélünk? Hála a jó égnek a legkevésbé sem. Merthogy a Blossza azt tudja, amit egy képregénynek tudnia kell, ami a legjobb egy képregényben: kép, szöveg és közlés olyan észrevétlen könnyedséggel fonódik egymásba és alkot teljes egészet, hogy a beszippantott olvasó csak ugrál egyik stripről a másikra, és mire végigpörgette a négy hónapos művet, vagy tucatszor merül fel benne, hogy ő eddig miért nem gondolt erre, vagy ha igen, akkor miért nem így.
Mindezen Gergő minimalistán markáns,
egyszerűsége ellenére is komplex és kifejező rajzstílusa csak
dobni tud. Semmi nincs túlcifrázva, az
a néhány vonal pont ott van, ahol lennie kell,
a szükségszerűen rövid párbeszédeket pedig remekül eltalált,
könnyednek tűnő vonásokkal felskiccelt testtartások,
arckifejezések és hátterek teszik teljessé. Ahogy a szöveg,
egyáltalán az egész struktúra minden személyes kötöttség
ellenére bőven teret enged az olvasó beleélésének, úgy a
rajzok is lehetőséget adnak az azonosulásra, hiába vagyunk
elenyésző számban olyanok, akik magasak, vékonyak, pajeszos
félpunk-frizuránk van, és akad egy hosszú hajú öcsénk.
Nagyon jó, sőt, értékes képregény a Blossza, és ehhez szerencsére az itthoni alkotásokra
általában érvényesnek tűnő kettős mércét sem kell
alkalmazni. Egyszerűen arról van szó, hogy egy a képregényt
önmagáért szerető szerző kompromisszumokra és elvárásokra
való tekintet nélkül, legjobb tudása szerint megmérettette
magát, és közben megtalálta a saját, szuverén hangját. Ami önmagában is
tisztelendő lenne, de hogy a végeredmény ennyire minőségi és –
bizony fontos szempont – fogyasztható, az méltán
örömteli és dicsérendő, és nem csak feltétlenül mifelénk
ritka. Egy ügyes alkotó ügyes alkotása mindannyiunkat érintő dolgokról. Végre a polcra is feltehetjük - ott a helye, és ideje is volt már.