Limbo #2
Történet: Dan Watters
Rajz: Caspar Wijngaard
Image Comics
A Geekz rendszeres olvasói már rég tudhatják, hogy imádom a
noirt, és a filmek meg a könyvek mellett a képregényekben is folyamatosan keresem
a műfaj kiemelkedő darabjait – és az utóbbi évtizedben, hála az olyan neveknek,
mint Ed Brubaker, Darwyn Cooke vagy Jason Aaron, csak hogy párat említsek,
bőven el vagyunk látva színvonalas darabokkal. De Dan Watters most valami
olyasmit tett le az asztalra, ami így hirtelenjében teljesen eredetinek, vagy
mondjuk inkább úgy, hogy egyedinek hat: kicsit olyan tarantinósan; vagyis egy
rakás különböző, de jól megválogatott helyről összelopkod mindenféle frankó
történet- és stíluselemet, és aztán gyúr belőlük valami egészen lenyűgözőt.
A Limbo Dedande városában játszódik, amely egyfajta fiktív, őrületes New Oreans-verzió, egy ’80-as évek esztétikájában és technológiájában megragadt, sötét természetfelettiben dagonyázó, neonfényekben fürdő, izgalmas és szexi vesztőhely, ahol a modern mágusok a tévécsatornák műsoraiba rántják ellenségeiket, hogy ott számoljanak le velük, és magnókazetták szalagjain keresztül kommunikálnak a háttérbeli szálakat mozgató emberfeletti lényekkel. A főszereplő pedig természetesen egy magánnyomozó, aki kilenc hónapja ébredt amnéziásan a városban (azóta sem tudja, ki ő), egy kedves sámánlány mentette meg, és aki most természetesen egy dögös femme fatele ügyén dolgozik – egy fekete mágiában elmerülő luchador-maszkos drogbárótól kellene megmentenie őt.
Mind a történetnek, mind a világépítésnek, mind pedig Wijngaard fantasztikus színvilággal támogatott élénk, energikus, az utolsó részletekig jól kitalált és remekült strukturált képi világának óriási atmoszférája van. A második rész tévécsatornákon keresztüli száguldása/merénylete/küzdelme az év egyik legötletesebb, legizgalmasabb jelenete, horrorisztikus, abszurd, akciódús, vicces, geekes és ötletes egyszerre, és még azt is hajlandó vagyok megbocsátani neki, hogy magát a sztorit egyébként vajmi kevéssé viszi előre – az egész egy lenyűgöző írói-rajzolói tour de force.
Ráadásul két remek, eseménydús rész után még mindig nehéz megjósolni, hogy milyen irányba megy majd a sztori, és ez azért nem kis szó. Úgyhogy azt javasolnám, hogy még most kezdd el olvasni a sorozatot – egyelőre csak két füzetet kell pótolnod, viszont ha marad ez a színvonal, még nagyon sokáig fogunk beszélni róla. (Rusznyák Csaba)
Sheriff
of Babylon #1
Történet:
Tom King
Rajz:
Mitch Gerads
DC
/ Vertigo
Meglehetősen kevés képregényszkriptet kell leadni jóváhagyásra a CIA-nak megjelenés előtt, de ha egy Irakban egykor hadműveleti tisztként szolgált író egy iraki háború idején, Bagdadban játszódó, saját élményeit is feldolgozó, kőkemény drámát készít a nagyközönség számára, talán valahol érthető a dolog. Korábban már emlegettem, hogy a DC-nél nagyon komolyan gondolják a felnőtt korosztályt rázósabb témákkal megcélzó Vertigo imprint régi dicsőségének visszaállítását, és ez egy nagyon jó példa arra, hogy mennyire.
King eddig is az akciódús zsánert kedvelte (Grayson, Omega Men), de most még inkább a valóságban gyökerező, komoly személyes tapasztalattal és háttérkutatással megtámogatott háborús thrillerbe vágta a fejszéjét. Rajzolója, Gerads maga is katonacsaládból származik, és az utóbbi évtizedben hasonló témájú sorozatokat illusztrált (The Punisher, Planet of the Apes, The Activity), ahol olyan részletes, nehéz árnyékolású, fojtott színeket használó, karcos, koszos stílust alakított ki, hogy teljesen egyértelmű választásnak tűnt a 2004-es Bagdad véres és erőszakos mindennapjainak visszaadásához. Mint ahogy a Megtorló sorozatának katonai felszerelései is egy létező, erre specializálódott cég, a Crye Precision cuccai alapján készültek, úgy a Sheriff of Babylon minden helyszíne létezik, és pontosan úgy néz ki, mint a valóságban.
A történet három szereplő sorsát követi, akiket egymás útjába sodor egy olyan gyilkosság, aminek eltakarítását és felgöngyölítését senki nem akarja magára vállalni. Christopher egy volt zsaru, aki most katonákat képez ki, és akiből még nem veszett ki teljesen az emberi életek iránt érzett felelősség. Fatima egy az Egyesült Államokban felnevelkedett ügynök, akinek apját, nagyapját és családjának minden tagját Szaddám végeztette ki, és akinek egyetlen célja, hogy szeretett országát (nem, egyáltalán nem az USA-t) megmentse, méghozzá bármi áron. Nassir egyszerű családapa. Volt. Egészen addig, míg mindhárom lányát el nem vesztette, most pedig bármire hajlandó, hogy bosszút álljon a gyilkosaikon, még emberiességének elvesztésére is. Elég megrendítő látvány, ahogy a könyörtelen kivégzés után megsiratja áldozatait és családja emlékét. Három nehéz sors fonódik össze, King pedig nem nagyon fogja vissza magát az eközben fellángoló erőszak ábrázolásával, csak az első füzetben fél tucat embert végeznek ki közvetlen közelről, köztük egy kislányt is.
Érdekes módon sosem látunk fegyvereket működés közben, mindig egy fekete panel egy hangeffekttel a közepén előzi meg az eredményeként elénktáruló látványt: King ezt azzal magyarázta, hogy a valóságban a fegyver eldördülése után már csak a következményét látják, a pillanat törtrésze alatt lehetetlen felismerni honnan is jön a lövés pontosan. A vizuális történetmesélés egyik nagy előnye az ilyen innovatív megoldások használata, kíváncsi vagyok, találkozunk-e még hasonlóval a nagyon helyesen nyolc részesre tervezett minisorozatban. Abszolút ajánlott olvasmány. (Nagy Krisztián)
Snow Blind #1
Történet: Ollie Masters
Rajz: Tyler Jenkins
Boom! Studios
Még egy kis noir... ugorjunk Alaszkába, ahol egy férfi békében, bár családon belüli torzsalkodásoktól nem mentesen él feleségével és fiával – aki egy nap egy kerti partin csinál róla egy kompromittáló fényképet (a fater részegen fekszik a hóban, kutyája az arcát nyalogatja – katt; XXI. századi tizéndzser „fuck you, dad”-je), ami az egyik iskolatársának hála felkerül az internetre, és hopp, máris vírusként terjed. Az egy dolog, hogy megalázó, kellemetlen, kényelmetlen meg ilyenek, de ráadásul a piaszerető apának van némi rejtegetnivalója. Nem véletlenül költöztette ugyanis az egész családját sok évvel ezelőtt Alaszkába. Két szó: tanúvédelmi program.
Alapvetően ez egy tucatsztorinak hangzik: a múlt visszanyúl a főhősért, aki egykor tanúként/spicliként (még nem tudjuk) baszott ki nagy hatalmú rosszemberekkel, és elszabadul a káosz, lesz itt vér, golyók, halál, amit akarsz. A Snow Blind pikantériája viszont az, hogy a főszereplője nem az apa, hanem a tinédzser fia, akinek fogalma sincs a sötét családi múltról vagy arról, hogy a szövetségiek védelme alatt állnak (bár ezt a témát is pedzegette már pl. a History of Violence).
A Snow Blind egy négyrészes minisorozat lesz, és a felépítésén már most látszik, hogy nem annyira a thrillerre vagy az akcióra, mint inkább a drámára, a karakterekre akar koncentrálni – ahogy Warren Ellis megjegyzi a borító ajánlószövegén: ez lehetne az év egyik legjobb független filmje. Masters ügyesen rájátszik a tinédzserek felnőtté válásáról szóló történetek jellemzőire, a bizonytalanságra, az elidegenedésre, a helyünk és önmagunk keresésére azzal, hogy Teddy, a sok szempontból eleve kívülállónak számító fiú hirtelen hazugságok, titkok és igazi veszély közepette találja magát. Azzal a tudattal, hogy az apja, akit úgy különösebben egyébként sem kedvel, nem az, akinek mondja magát.
Masters teljes egészében erre az elveszettségre, erre a sehova nem tartozásra fekszik rá, és szépen, érzékenyen, hatásosan játssza ki a kártyáit. Jenkins rajzai már kissé felemásabbak: van bennük egy sajátos, nyers hidegség és durvaság, ami jól passzol a helyszínhez, és kifejezetten markánsak a karakterei, ám a dinamikusabb jeleneteknél olykor látványosan megbicsaklik. A karakterdrámáért viszont mindenképpen érdemes olvasni. (Rusznyák Csaba)
Symmetry
#1
Történet:
Matt Hawkins
Rajz:
Raffaele Ienco
Image
Comics / Top Cow
Disztópiákkal az utóbbi időben megteltek a könyvek, mozik, játékok és képregények egyaránt, az ilyen meglehetősen kellemetlen jövőképek módszeresen bemutatták a drákói szigorral irányított és társadalmi különbségekre kiélezett közösségek minden árnyoldalát. Ezek mellett igazi felfrissülés, amikor valaki a megvalósult utópia háttérben megbúvó szörnyűségeit akarja elénk tárni. Milyen ára van annak, hogy az emberek paradicsomi állapotok között éljenek? Ahol nincsen szegénység, mert senki nem dolgozik, a termelést biztosító robotok és az azokat irányító mesterséges intelligencia nem fordul ellenünk, az emberek gyönyörűnek, nem nélkülinek születnek, és tizenhárom évesen kiválaszthatják, hogy nőként vagy férfiként szeretnének tovább élni? Ahol nincsenek betegségek, gyilkosságok, háborúk, az emberi rasszok szegregáltan élnek, manipulált génekkel és beépített számítógépekkel elnyomott negatív érzelmekkel? Ahol a társadalom négy pillére a közösség, a béke, a harmónia és az egyenlőség? Az ilyen utópiáért vívott és megnyert háború áldozatai az ambíció, a kreativitás, a diverzitás és a tulajdon. Vajon megérné ez az emberiségnek?
A történet főhőse, Michael, egy tökéletes világ lakója, melynek szimmetriáját az egyetlen dolog borítja fel, amit még az emberek sem képesek igába hajtani: az anyatermészet, még tágabban az univerzum maga. Egy napkitörés indukálta katasztrófa következtében egy elektromagnetikus impulzus tönkretesz minden robotszolgát és beépített számítógépet, és egy másik rasszba tartozó polgárokat szállító hajót kényszerít leszállásra. Michael érzelmei elfojtása és az eddig mindenhol jelenlévő mesterséges intelligencia jóságos útmutatása nélkül kerül szembe egy tőle jól láthatólag eltérő nővel, akibe annak rendje és módja szerint bele is szeret. Ekkora hiba miatt már birodalmak pusztultak el, mi lesz hát az emberiséggel?
Hawkins, aki egyébként fizikusi diplomával rendelkezik, és a futurizmus megszállottja, már a Think Tank című sorozatához is létező, fejlesztés alatt álló vagy elméletben megalkotható kutatások és tanulmányok alapján gondolta tovább az emberiség lehetséges jövőjét. A Symmetry egy óriási gondolatkísérlet, hogy vajon a technológián alapuló szocialista eszmék képesek-e fenntartható társadalmat létrehozni, és hogy az miként változtatná meg az emberek életét. Van-e értelme és célja az ilyen rendszer elleni lázadásnak? Kell-e, hogy egymástól eltérően gondolkodjunk, vagy ez éppenséggel pont a fejlődés kerékkötője? A téma roppant érdekes, és nagyon úgy néz ki, hogy a megfelelő kezekbe került ennek kibontása, legalábbis a képregény médiumán belül. (Nagy Krisztián)
The
Violent #1
Történet:
Ed Brisson
Rajz:
Adam Gorham
Image
Comics
Ha hard-boiled vagy noir, akkor szeretjük az esendő, de mégis valamiképp a mások fölé emelkedő hősöket, akik sebektől borított, vérző, ám rezzenetlen arccal puffantják le a nemezisüket, majd komótosan rágyújtanak és elsétálnak, magányosan a homályos fényfoltokkal megvilágított sötétségbe. Imádtuk a Scalped, a Fatale, a 100 Bullets kőkemény, zord világát, Stark Parkerének kikezdhetetlen és minden mást háttérbe szorító profizmusát vagy a tévében a Banshee szórakoztatóan macsó antirealizmusát. Na de mi van akkor, ha főszereplőnk most ült le egy évet, és a börtön falain kívül egy hűséges ex-drogos feleség, egy közös kislány és Vancouver hideg, könyörtelen valósága várja? Milyen lehet egy átlagos fickónak az embert próbáló kétkezi meló, a létbizonytalanság és a múlt állandóan visszahúzó árnyaival megküzdeni minden nap?
Terminal City, Vansterdam, Hollywood North, The Big Smoke: a két kanadai szerző nagyon jól érti Vancouver lelkét, és sebészi pontossággal tárja fel nekünk minden rétegét. Szeretettel és gyűlölettel mesélnek Kanada Legszegényebb Körzetszámáról, ahol a hatóságok már elvesztették a harcot a drogokkal és a szegénységgel, és arról, hogyan kényszerülnek a város lakói elhagyni olyan negyedeket, ahol kínai befektetők megvásárolják és leromboltatják a lakóházakat, hogy ezzel feltornásszák az árakat az ingatlanpiacon. A folytonos bizonytalanság és aggodalom az átlagos vancouveri mindennapos kísérője, míg a kisebbség boldogan kajakozik, síel vagy kirándul a csodálatos természeti kincsekkel határolt város körül. A történet két főszereplője, Mason és Becky is ilyen valódi díszletek között próbálja újraépíteni az életét, de a múltjuk egyre mélyebb mocsárba húzza őket. Hétköznapi gondokkal birkózó hétköznapi emberek, akikkel nem nehéz együtt érezni, de azért itt mégiscsak fikcióról van szó, még ha a The Wire szintjén is: lassan hömpölygő történet, alapos karakterépítés, hosszas expozíció.
Ha Gorham nem is versenyezhet a Sheriff of Babylonon dolgozó Mitch Gerads hiperrealizmusával, azért elég tisztességes munkát végez ahhoz, hogy a történet magával ragadjon, ráadásként pedig minden füzetben kapunk egy bónusz novellát egy autentikus kanadai szerzőtől, így a sorozat követése akár arra is remek lehet, hogy megismerkedjünk a krimi zsánerének kanadai képviselőivel. (Nagy Krisztián)
