Előrebocsájtom: csak azon filmek esetében fejtem ki a listás szerepeltetést, ahol a kollégáim által írtakhoz van bármi hozzátenni valóm.
Szintén előrebocsájtom: amit mozikban itthon (vagy egyáltalán) csak idén mutattak be, az nálam ideinek számít, emiatt panaszkodni a szokásos helyen lehet, ha-ha.
LEGNAGYOBB FILMÉLMÉNY:
Star Wars 7. epizód - Az ébredő Erő
Nem mentegetni jöttem a filmet, hanem dicsérni. De nem, mégsem. Nem akarom dicsérni, mert egyrészt agyon van már dicsérve a rajongók által, elnézhető lelkesedéssel, de túlzón. Meg azért sem akarom dicsérni, mert a kritikus énem buzgón jegyzetelte volna a vetítésen a kisebb-nagyobb stiláris botlásokat, indokolatlan ismétléseket (4. epizódból copy-paste-elt elemek) és magyarázat nélkül hagyott történéseket, ha hagyom. De nem hagytam. Sőt: pár napra előre megfontolt szándékkal kiirtottam magamból ezt az énemet, és felültem a mindent elsöprő várakozás és lelkesedés hatalmasra dagadt hullámára. Ritkán teszek ilyet, de ha valamiért, akkor a Csillagok háborúja "újraélesztési kísérletéért" megtettem (én már akkor is nagyon reméltem, hogy egyszer még visszahozzák legalább egy jelenet erejéig az öregeket - Hamillt, Fishert, Fordot -, amikor még híre sem volt Az ébredő Erőnek, és egy jelenetnél már így is sokkal többet kaptunk). És nem bántam meg - nem szégyellem, nem kritizálom, nem tartok védőbeszédet: mindenki bekaphatja, én idén ezen a filmen akartam a legtöbbször felpattanni a székemből, hogy bőgve ugráljak rajta örömömben!
LEGSZEBB FILM (MINDENFÉLE LEHETSÉGES ÉRTELEMBEN):
The Duke of Burgundy
Cynthiához megérkezik a cselédje. Cynthia megvárakoztatja, majd leszidja Evelynt a késésért, hidegen instruálja, mit takarítson, végül - mivel képes volt még a ruhamosás során is hibát hibára halmozni, minden türelmétől megfosztva gazdáját - a földre fekteti és a szájába vizel. Micsoda gonosz némber!... De szeretnénk többet tudni. Mi ez az egész...?
A The Duke of Burgundy egy régivágású, precíz ritmusú, eszméletlenül gyönyörűen fényképezett film, mely férfikarakterek nélkül, tömény szimbolikával, a lehető legtermészetesebben bemutatott extremitások és fétisek segítségével mesél alapvető emberi érzéseinkről és a párkapcsolatok dimanikájának banális igazságairól - és mindezt úgy, hogy ha nézése közben egy véletlenszerű helyeken kimerevítjük a képet, inkább néznénk 70-es évekbeli európai horrorfilmnek, netán valami elfeledett, veretes erotikus mozinak, mintsem a szerelem és a vágyak mibenlétét firtató rafinált, drámai rejtvénynek...
LEGVICCESEBB FILM:
What We Do In The Shadows
Ugyan a Flight of the Concords néhány valóban frappáns betétdalon kívül leginkább csak a kínos helyzetek ragozására épülő, hamisíthatatlanul intellektüell humor unalmasra ismétlését tudta felmutatni (ráadásul gyakran az Extrasból lopott szituációkban), így hamar unalmassá vált, az írója, Jemaine Clement a vicces nevű Taika Waititivel együtt elkészített egy laza, ötletes, könnyes röhögésre késztető horrorparódiát (a műfajban talán a legjobbat a Shaun of the Dead után) néhány közepesen antiszociális vámpír hétköznapjairól. Brilliáns film, biztos, hogy még sokszor újranézem.
LEGTÖKÖSEBB AKCIÓFILM (A GENDERHARC HOSSZÚTÁVÚ, PUSZTÍTÓ HATÁSÁRÓL):
Mad Max: Fury Road
Egyszer majd megírom az elemzésemet...
LEGFANTÁZIADÚSABB MESEFILM:
Tale of Tales
Valószínűleg még érdemeinél is jobban élveztem, bár azok is számosak: ráérős, gyönyörű képekben érkező, fantasztikusan eltalált karakterek által előadott bizarr történetek felnőttes tanulságokkal és humorral oldott cinizmussal. Győzhetnek jók is, de csak ha vannak annyira gátlástalanok és elszántak, mint a rosszak, és akkor a semelyik oldalra sem sorolható, viszont fél perc alatt komplett családot lemészárló mellékszereplőről már ne is beszéljünk! Olyan film ez, amely emlékezteti a nézőjét, hogy mennyivel sokszínűbb lenne a filmvilág, ha Európának csak tizedannyi pénze lenne rendszeresen műfaji filmeket készíteni, mint Hollywoodnak.
LEGJOBB SCI-FI:
Ex Machina
Geekzes kritikánk szerényen fogalmazott: egész egyszerűen évek óta nem készült ilyen intelligens, ugyanakkor izgalmas, friss ízű sci-fi. Androidok, megébredő valódi mesterséges intelligencia, tudjuk jól, mi következik, gondolhatnánk - párszereplős moralizálós kamaradráma sci-fi köntösben, biztos semmi újat nem fog majd hozni... Aztán mikor a szokásos köröket tíz perc alatt lefutja a film, viszont az (egyébként meglévő, de abszolút okosan tálalt) filozofálás és a jövő formálódásán rágódó sci-fi szál mellé bejön egy romantikus meg egy régi, míves krimiket idéző macska-egér játék, akkor már csak az elismerő bólogatás marad. Aztán a megkövült döbbenet, hogy vajon egy ilyen fasza, kerek, belevaló sci-fi filmnek miért nincs nagyobb híre? (Ha ezek alapján sem jön meg hozzá valakinek a kedve, megérdemli - de ennél többet, lelkesedésemet magyarázandó, csak spoilerezve tudnék mondani.)
P.S.: És a legkurvajóbb benne az, hogy végre egy sci-fi nem csak "valójában az emberről szól", hanem - az ember mellett - tényleg szól egy másik létformáról. Wááá!!!
LEGJOBB HORROR:
It Follows
Világszerte kiváló kritikákat kapott a film, de még a hazai dicséreteket olvasva sem gondoltam, hogy egy ennyire pofátlanul egyszerű ötletből készült műben olyan univerzális, határtalan, végtelenül magányos iszonyatot árasztó jelenetekkel fogok találkozni, amilyenekkel nekem eddig csak a legnagyobbak (például A texasi láncfűrészes mészárlás vagy a Halloween) tudtak szolgálni. Egyes-egyedül a befejezés félszeg picit, de ekkora nyitást amúgy sem lehet értelmesen lezárni, csak gyengíteni, és még így is a legjobbat találták meg a filmhez.
LEGELBORULTABB AGYMENÉS (egyben a "Legkevésbé 2015-ös" cím birtokosa):
R100
Volt nekem egy japánbuzi korszakom, bő két-három év is talán, amikor kizárólag eme szigetország elgyötört pszichéjű rendezőinek, forgatókönyvíróinak és manga-ka szerzőinek agymenéseit fogyasztottam, de az R100 még így is embert próbáló nézői élmény volt - normális emberek számára valószínűleg nem is ajánlott. Hozzá kell tennem: a szimpla debilkedést sosem kedveltem, de van épp elég mű, ahol a rettenetesen fárasztó, bizarr, gusztustalan vagy egyszerűen csak totálisan véletlenszerű(nek ható) jelenet bőséges mondanivalóval és rejtvényszerű szimbolikával telített. Aki túl van már egy-két hasonlón (csak pár kedvenc, ami épp eszembe jut: Symbol, Gozu és Furi Kuri), annak meleg szívvel ajánlom: igazi szaftos, vérbeli sick fuck shit ez, kérem szépen!
BÓNUSZ: LEGIZGALMASABB IDÉN LÁTOTT NEM IDEI FILM
Gyilkos kiáltás (The Shout)
The Shout, The Wicker Man, A Field In England (és más Ben Wheatley filmek), korai Lynch filmek, Kiyoshi Kurosawa misztikus krimi-horrorjai, Miike szerzőibb művei... Nem tudom, milyen közös halmazba sorolhatóak ezen filmek, de egyrészt az én fejemben ugyanazon polcon sorakoznak egymás mellett, másrészt meg állatira szeretem bennük, hogy habár nem érzik kínosnak, hogy műfaji elemeket használjanak, sőt neadjisten izgalmasak legyenek, ugyanígy nem tartják kötelességüknek nézőjük elé teregetni az összes kártyájukat, megmagyarázni különös közlendőiket és előre jelezni váratlan fordulataikat. Szóval most csendesen örvendezek, hogy tovább bővült a gyűjtemény, és tovább gyártom az elméleteimet a The Shout értelmezési lehetőségeiről...