Amikor 2008-ban bemutatták az első Ip Man-filmet, szinte azonnal hasonló kritikákkal kezdték el illetni, mint a Jet Li által fémjelzett Fearlesst. Sokan panaszolták, hogy tele van történelmi pontatlanságokkal, csak a harcokra van kihegyezve, főleg a gweilo (külföldi) ellenire, valamint hogy még ahhoz is lusta volt a stáb, hogy ellátogasson Foshan városába forgatni. Hét év telt el azóta, és közben a második részből kiderült, hogy Wilson Yip és stábja következetesen figyelmen kívül hagyja ezeket a hangokat. Jó hír viszont, hogy mára mindez senkit sem érdekel, ugyanis az elmúlt években forgatott filmek hatására kialakult Ip Man mánia következtében Bruce Lee mestere már sokkal inkább népmesei, sőt szuperhős, mintsem egy valós történelmi személy.
A sztori tehát ott folytatódik, ahol a második részben abbahagyták. Legalábbis ezt gondolná az egyszeri néző, de mivel Ip Man már szuperhőssé avanzsált, ezúttal egy alternatív idősíkban akciózik (és mindig ugyanabban az autentikus, bár maszk nélküli ruhában van). Másként nem lehet magyarázni, hogy legutóbb terhes feleségével és fiával sétált, valamint elküldte a tanítványául jelentkező gyerek Bruce-t (valamikor a 40-es évek végén), most pedig a fia és ő maga maradt ugyanannyi idős, a terhes feleség már nem terhes feleség, tanítványnak pedig a már felnőtt Bruce jelentkezik be (1959-ben járunk elvileg). Az alternatív idősíkban nem létezik sem Sammo Hung, sem Simon Yam, sem Fan Siu-wong, hála istennek Huang Xiao Ming és a brit bokszoló sem. Van helyettük Zhang Jin, aki a Grandmaster óta már rutinos Ip Man-rivális, valamint az elmaradhatatlan gweiloként a nagy Mike Tyson.
A történet szerint Ip Man kisiskolás fiacskája időnként rosszalkodik, és egy másik gyerekkel versengenek, kinek az apja nagyobb wing chun mester. Egy külföldi ingatlanspekuláns szemet vet a gyerekek iskolájára, és minden, a triádokra jellemző eszközt bevet, hogy megszerezze. A rendőrség keze gúzsba van kötve, hiába nyomozna Kent Cheng lelkesen, így a gyerekek apukáira, főleg Ip Manra hárul a feladat, hogy rendet tegyenek.
A fura, de valójában egyáltalán nem zavaró "időutazás" mellett még két dolog árnyékolja be a felhőtlen szórakozást. Az egyik nyilvánvaló, hiszen már a legelső film óta mindenki arra várt, hogy mikor kerül már a középpontba Bruce Lee. Itt ugyan komolyabb, felnőttesebb interakcióba keveredik leendő mesterével, de még mindig csak néhány percet kap, elsősorban tánctanárként. Talán majd az eredetileg nem is tervezett negyedik részben eljön az ideje. A másik pedig, hogy ugyan Mike Tyson is körbeturnézta egész Kínát, hogy promótálja a filmet, nem ő a főellenfél, hanem egy másik wing chun mester. Sőt, eléggé izzadtságszagú, ahogyan a Donnie elleni csatáját beleerőltették a forgatókönyvbe.
Már az első negyedórában kiderül, hogy ebben a műfajban némiképp szokatlan módon mindhárom főhős jóravaló apuka, akik közül Iron Mike lóg ki a sorból egy kicsit, mert a teljesen kínainak kinéző lánya sehogy se hasonlít rá. Mondani sem kell, hogy ő is a gweilo ráta (meg a neve) miatt került bele a sztoriba, az eredeti Ip Mannak vélhetően nem hogy bunyózni, de találkozni se nagyon volt alkalma afro-amerikaiakkal. Cheung Tin-chi figurája is kitalált személy, viszont szerencsére nem az akciófilmek egydimenziós tucatkaraktere, becsvágya, valamint a pénz és a tisztesség közötti ingadozása (bár inkább nevezhető hirtelen pálfordulásnak) kiemeli a tucatkarakterek közül.
Mindez persze csak érdekesség, hiszen ha már nincs Bruce Lee, akkor úgyis mindenki csak a wing chun kung fu jelenetek miatt nézi meg a filmet. Ezek pedig hozzák azt, amiért szeretjük őket: Yuen Woo-ping látványos, pörgős akciókat hozott össze, amelyek szerencsére nincsenek tele vágásokkal, így látni is lehet, melyik szereplő mit csinál. A koreográfiák jók, még a hihetően igen nehezen megvalósítható egy a sok elleni csaták esetében is, ráadásul gyakran látható bennük a már-már védjeggyé váló cséphadarós ütlegelés. A helyszínek is változatosak, a gyerekek iskolaudvari bunyójától kezdve a gyártelepen és a liften keresztül egészen az ingatlanspekuláns irodájáig minden megtalálható. A wing chun mellett pedig némi muay thai és boksz is színesíti a stíluskavalkádot.
Jót tett a sztorinak az is, hogy a második rész kínai nacionalista hangvétele eltűnt, illetve kimerül annyiban, hogy minden rossz okozói a külföldiek, legyenek akár főrendőrök, akár maffiózók. Hasonlóan leegyszerűsítettek vagy inkább lebutítottak Ip Man triviális bölcsességei, amelyek leginkább a facebookos idézetek színvonalán mozognak. Mindenesetre az iskolai őrködése során ez a környéken lakó néniknek nagyon tetszik, mert literszám hordják neki a teát meg a levest. Egy szuperhősnek pedig mindenre van ideje, az őrködés, a tanítás, a mesterek teaházas gyűlése mellett még a beteg feleség gondozása is belefér.
Hogy mindez csak fikció? Hogy Ip Man már annyira tökéletes, amilyen élő ember sosem lehet? Mit számít? Kit érdekel? Amíg végigvigyorogjuk Donnie és Iron Mike csatáját, vagy lenyűgözve nézzük, mire képes Sarut Khanwilai a liftben (a srác Tony Jaa dublőreként szerzett hírnevet), nem is beszélve a hétperces wing chun fináléról és a végén elhangzó, agyzsibbasztóan ütődött bölcsességről, addig nem érdemes belekötni a filmbe. Persze azért jó lenne, ha a valószínűsíthető folytatásban Bruce Lee végre elfoglalná Robin helyét a mester Batman-szerepe mellett.