Be kell valljam, gyengém a noir (a pinot is, de az most nem vág ide), a műfajon belül pedig különösképp szívem csücskei a nem angolszász - pluszpontért önkényuralmi környezetben játszódó - darabok, amelyekben a hősnek előbb-utóbb a Rendszerrel is meggyűlik a baja. Magyar nyelven nem nagyszámú a felhozatal, és igyekeztem összeszedni mindent, amihez eddig szerencsém volt, mégpedig úgy, hogy a felsorolás némi értékítéletet is tükrözzön.
A poszt célja, hogy tippeket adjak a hasonló ízlésű úttörő pajtásoknak, másrészt, hogy talán én is kapjak ajánlásokat a kommentekben.
10. William Ryan: A szent tolvaj
1936, Moszkva. Miközben Sztálin koncepciós perek útján elkezd bedarál mindenkit, aki megmaradt még a forradalom idejéből, vagy akit kicsit is veszélyesnek ítél a hatalmára nézve, Moszkvában megkínzott női holttestre bukkannak egy elhagyatott templomépületben, az egykori oltáron. Koroljev századost rendelik ki az ügyre, akinek aztán a halottkémi vizsgálatot követően – kiderül, hogy a hulla külföldi állampolgár volt – az NKVD vigyázó szemei előtt kell felgombolyítania az ügyet. A nyomozás során nyakig merül a moszkvai szervezett alvilág köreibe, és ahogy az lenni szokott, szép lassan kénytelen átértékelni mindent, amiben „szovjet emberként” hinnie kellene.
Az ír szerző Koroljev-sorozatának három részéből kettő jelent meg magyarul. A cselekmény érdekes, de azért nem kirívóan eredeti, a könyvek erőssége igazából a „nagy terror” orosz hétköznapjainak ábrázolásában rejlik – ebből a szempontból egészen közeli rokona a Sansom-féle történelmi krimiknek.
9. Philip Kerr: Berlin Noir-Halálos március
Ugyanabban az évben játszódik, mint Ryan első regénye, csak éppen a gonosz akkori másik birodalmában (teljes korábbi poszt róla itt). A főhős, Bernie Gunther egy két lábon járó noir-közhely, rendőrből lett magánszimat, a története pedig sok ponton parallel Koroljev századoséval: itt egy kettős gyilkossággal összekötött gyémántrablás nyomán keveredünk bele a náci Németország egymással is rivalizáló nagykutyái közti mocskos és véres küzdelembe. A cselekmény szála az olimpia – a külföldi közvélemény miatt kicsit kozmetikázott - Berlinéből a dachaui koncentrációs táborig ível,és bár menet közben leköti a figyelmet, maradandó nyomokat – talán pont a sablonokhoz való maradéktalan igazodás miatt – bennem nem nagyon hagyott.
8. Tom Rob Smith: 44. gyermek
Épp egy éve, hogy bemutatták a könyvből készült filmet, amit én már a sztori - sorozatgyilkosság utáni nyomozás Sztálin halálának évében, megtörtént események által inspirálva - ismeretében néztem meg. Azon túl, hogy félrekasztingolták, hűen adaptálta a könyv legnagyobb gyengeségét, nevezetesen, hogy ha borító nélkül adnák a kezünkbe, akkor is tudnánk a végén, hogy ezt bizony nem orosz, és biztosan nem is kelet-európai szerző írta. Ennek ellenére - vagy éppen ezért – nyert jó néhány rangos díjat, és stilisztikai szempontból nincs is rosszul megírva, de az alapvetés - miszerint egy államban, ahol nincs bűn, magad válsz bűnössé, ha ezt tagadni mered – avatottabb (lásd a lista első helyezettje) kezet érdemelt volna. A regény egyébként egy trilógia első része – kíváncsi lennék a másik két részre is, hogy cáfolja vagy igazolja az első benyomást.
7. Donald James: Vadim-trilógia (Vadim, A jövendőmondó, Monstrum)
Donald James Vadim-trilógiája picikét kilóg a sorból abban a tekintetben, hogy egy alternatív 2015-ben játszódik, ahol Oroszország összeomlott, és a romjain több egymással vetélkedő frakció csak fokozza a zűrzavart és a létbizonytalanságot. Konsztantyij Vadim felügyelő a kiesnek egyáltalán nem nevezhető Murmanszkból indulva keveredik bele szövevényesnél szövevényesebb bűnügyekbe. James le sem tagadhatná forgatókönyvírói múltját (olyan old-school tévésorozatoknál működött közre, mint az Angyal vagy a Minden lében két kanál), a listából talán ezek a darabok a legfordulatosabbak, és whodunit-fronton is egészen erősek: tipikusan olyan krimik, amelyeknek képtelenség megszakítva olvasni az utolsó száz oldalát.
6. Volker Kutscher: Tisztázatlan bűnügy
A mezőny kezd erősödni: Volker Kutscherrel az első olyan szerzőt köszönhetjük, aki a saját hazája legvészterhesebb időszakát választotta főhőse, Gereon Rath felügyelő terepéül. A sorozat első része – Németországban öt résznél, nálunk a másodiknál tart – 1929-ben játszódik, amikor a weimari köztársaság recseg-ropog, a nácik pedig már a spejzban vannak: rajtuk kívül azonban egy csomó belső frakció és persze az idegen hatalmak küzdőtereként szolgál a jobb sorsra érdemes ország. Egy ismeretlen oroszt halásznak ki holtan egy csatorna vizéből, Rath felügyelő pedig a fényképével a kezében szépen alámerül a berlini alvilágba, ahol a regény legerősebb részei játszódnak, és ami semmivel sem kevésbé mocskos, mint a tengerentúli párja (kulturális utalásokban sincs hiány, pl. a legveszélyesebb gengszterfőnök a Dr. Mabuse névre hallgat). Ráérős, több szálat végigfejtő krimi, amelynek ugyan a végkifejlete gyengébb a vártnál, de „eredetregénynek” tökéletes.
5. Kondor Vilmos: Budapest romokban
Kondor Vilmost aligha kell bemutatni: Gordon Zsigmond ciklusából bármelyik (na jó, az utolsó rész nálam nem érte el a többi szintjét, vagy csak túlságosan vártam) kerülhetett volna ide, teljesen szubjektíven választottam a negyedik részt, mert ez mind közül a legsötétebb – ha Gordon meghal a végén, abban sem lett volna semmi meglepő. Magyarként egészen torokszorító olvasni a megerőszakolt, árokpartra vetett ország hétköznapjairól – és mint minden jó noirban, mindig lehet még rosszabb. A többi regény egyenletesen feszes cselekményre épül, ez viszont folyamatosan gyorsul, mint tehervonat a lejtőn.
4. Robert Harris: Führer-nap
1964, Berlin – de egy egészen másik Berlin. Európában a nácik megnyerték a háborút, az Egyesült Államokkal pedig – egyenrangú atomhatalomként - hidegháborúban állnak. A közeledés azonban már köztük is megindul – az USA elnöke Németországba készül, hogy találkozzon a szenilitás felé hanyatló Führerrel, akinek a háta mögött a prágai merényletet túlélő Heydrich készül a hatalom zökkenőmentes átvételére. Egy dolog azonban még a csúcstalálkozó útjába állhat…..
A Harris által lefestett Harmadik Birodalom tökéletesen konszolidálódott, látszatra semmiben sem különbözik a Föld többi civilizált államától. Xavier March, az egykori tengeralattjárós, jelenleg a Kriminalpolizei tisztje – a filmváltozatban (A Harmadik Birodalom) Rutger Hauer alakítja, egészen kitűnően - egy gyilkosság utáni nyomozásban kénytelen rádöbbenni, hogy a mélyben az egész rendszert átitatja a rothadás. Belső iránytűjétől hajtva mégis megalkuvás nélkül törekszik a cél felé, és minél közelebb jut a megfejtéshez, úgy marad el mellőle mindenki: igazi tragikus hőssé válik.
Ami kevésbé sikerült Ryannek vagy Kerrnek, azt Robert Harris – többek között ő írta az Enigmát, a Szellemírót, és az Arkangyalt is - tökéletesen abszolválta. Xavier March vesszőfutása a klasszikus noirelemeket keveri egy alternatív, de hátborzongatóan valósnak tűnő világ leírásával, és a kettő elegye közel tökéleteset alkot.
3. Marek Krajewski: Halál Breslauban
Ez a regény a legjobb példa a lista szubjektivitására, ugyanis objektívan nézve egy szempont kivételével inkább a sereghajtók között lenne a helye, leginkább azért, mert a történet vázát jelentő rejtély, bár jól indul, teljesen irreális megoldásra fut ki, kábé mintha egy begombázott Dan Brown írta volna. Engem, aki tökéletesen egyetért James Ellroy azon kijelentésével, miszerint ő a világ létező legnagyobb krimiírója, tökéletesen beszippantott, hogy Krajewski mennyire a Mester szellemében alkotta meg az 1934-ben, Németországban játszódó sztori szereplőgárdáját. Itt bizony még a főhős Mock felügyelő is egy rohadék, aki különösebb lelkifurdalás nélkül, kvázi napi rutinként alkalmazza a harmadfokú vallatást, de a többiekhez képest mégis valóságos Grál-lovagnak számít. Ellroy-rajongóknak kötelező, a többiek csak idegesek lesznek tőle (ettől függetlenül elég szomorú, hogy a Lengyelországban sokadik részénél tartott széria nálunk csak az első kötetig jutott).
2. Csabai László: Szindbád Szibériában
Félig-meddig kakukktojásról van szó, mert a noir vonal jelen van ugyan, de nem dominál a regényben (a krimi szót sem lenne helyes használni, legalábbis nem hagyományos értelemben.) Szindbád, a detektív, aki kisebb-nagyobb jelentőségű bűnügyek egész sorát oldotta meg az azonos című első regényben, a második világháború végén szovjet lágerbe kerül a Bajkál-tó közelében, ahonnan éles esze segítségével - kideríti, ki lovasította meg a táborparancsnok féltett puskáját – a helyi rendfenntartó erők állományába avanzsál. A cselekmény egymáshoz kapcsolódó novellák füzéréből épül fel, amelyeknek közel a felében nem is történik bűneset, de bűnnel és bűnhődéssel majd mindegyikben szembesülünk. A főhős szenvtelenségét tekintve akár fél-vulkáni származású is lehetne: ez a rezonőrpáncél ugyanakkor nélkülözhetetlen az alkalmazkodáshoz és a pervijplani hétköznapokban való túléléshez. Az atmoszféra az, ami miatt a Szindbád Szibériában felkerült erre a listára: a táj szépsége éles kontrasztot alkot a még szovjet viszonylatban is provinciális, kisvárosi miliővel, ahová a kivételezettek is csak büntetésből kerülnek, és ahol még együtt élnek az őslakók hagyományai a kommunista nyomorúsággal.
1. Martin Cruz Smith: Gorkij park
Ha van szívfájdalmam könyvek terén, akkor az egyik az, hogy az Arkagyij Renkó-ciklusból mindössze az első rész jelent meg magyarul, az is huszonöt éve (angolul 1981-ben adták ki). Pedig a főhős - a filmváltozatban William Hurt játssza, és sokat nem kell hozzátennie a figurához - világszerte viszonyítási pont azóta is, ha nem nyugati környezetben játszódó noirról van szó, és nem véletlenül: kötelességtudó és tisztességes, de az élettel való küzdelembe szépen lassan belefáradó, keserű karakter, akinek a regény végére, cserbenhagyva a feleségétől, elárulva a kollégáitól, és űzve-hajtva a KGB pribékjeitől, egyetlen célja marad: lezárni az ügyet, kerül, amibe kerül. Egy krimihez képest meglepően sokdimenziós karakter, és a mellékszereplők sem egysíkúak, legyen szó az egy darabig kitartó, de férje szakmai „sikertelenségébe”végül belecsömörlő feleségről, vagy a KGB-őrnagyról, akit igazi csúszómászó rohadékként ismerünk meg, hogy aztán egy ponton a zubbony mögül előbújjon a valamikor jobb sorsra érdemes, az erőszak gépezetébe kerülve könnyűnek találtatott parasztivadék. Mindehhez kapcsolódik a testvére után kutatva Moszkvába érkező amerikai zsaru (a filmben Brian Dennehy, egy másik hajszálpontos találat), egy eleinte klasszikus vezetésű, de aztán unortodox véget érő buddy-szállal gazdagítva a sztorit, és persze a NŐ, aki miatt Renko majdnem elbukik.
További erénye a regénynek, amit talán Clavell-effektusnak lehetne nevezni a Sógun szerzője után: nem annyira enciklopedikus igénnyel, mint inkább apró, jellemző momentumokat felsorakoztatva (hány ember az ideális egy üveg vodkához? milyen is a szibériai öngyilkosság?) úgy írni egy, az olvasó számára szokatlan környezetről, hogy a maximális hitelesség illúzióját keltse, még akkor is, ha egy született orosz azért biztosan találna benne kivetnivalót.
Mit mondhatnék még? A könyveim közt egy polcon van a Kicsi nővérrel és a Szigorúan bizalmassal…