Ismerős a dilemma, amikor egy trilógia befejeztével elgondolkodik az ember, vajon melyik rész volt a legjobb. Lev Grossman Varázslók-sorozata, habár nálam egyértelműen a kedvencek közé került, alaposan feladta a leckét - hangvétele, mondanivalója, a karakterek és fejlődésük mind-mind olyan húrt pendítettek meg bennem legbelül, amelyekre azonnal ráhangolódtam és együtt tudtam rezegni velük (valószínűleg ez többet árul el rólam, mint szeretném, de hátha pszichológusok nem olvassák ezt a cikket). És mint ahogy az lenni szokott, elérkezett a végső, harmadik epizód, ami - elvileg - lezárja Quentin Coldwater és felnőni csak nehezen tudó társai történetét.
A varázslókirályban ott tettük le a fonalat, amikor Quentin nagy boldogságkeresése közepette igazi hőssé avanzsál, csak éppenséggel tragikus módon, ugyanis feladni kényszerül álmai varázsbirodalmát: a világ megmentésének ára van, amit meg kell fizetni, így kizárják Filloryból. A varázsló birodalma elején hányatott sorsú főhősünk már betöltötte a harmincat, és magányos farkasként éppen egy alvilági varázsmelót készül elfogadni.
Akárcsak a második kötet esetében, Grossman ezúttal is hangvételt vált - A varázsló birodalma első felében egy mágikus heist előkészületeit és lezajlását követhetjük figyelemmel, kiegészítve Quentin visszaemlékezésével, mivel is töltötte az idejét, amióta elhagyta Filloryt. A meló egyszerűnek hangzik, de miért is volna az, ráadásul valamiképpen köze van a Chatwin gyermekekhez és Filloryhoz is. Mivel a mágikus betörés több specialista varázslót kíván meg, kapunk pár új szereplőt, bár közülük a legfontosabb a volt varázskapus hallgatólány, Plum lesz, pláne mikor kiderül, hogy kik is a felmenői.
Természetesen a könyv eközben a többi szereplőről sem feledkezik meg, és nem is teketóriázik sokat Fillory új királyaival és királynőivel, beledobja őket a sűrűjébe. Eliot, Janet, Josh és Poppy olyan problémával szembesülnek, amelyhez - varázserő ide vagy oda - még ők is kevésnek bizonyulnak: Fillory ugyanis elérkezett a végnapjaihoz, közeleg az apokalipszis. A valóság problémái elől elmenekülő fiatalok okkal majréznak be, nehogymár odalegyen egyetlen menedékük, így felkerekednek, hogy ráleljenek a megoldásra - már ha létezik olyan egyáltalán.
Nagy meglepetést valószínűleg nem árulok el azzal, hogy a két szál összefügg egymással, hiszen a Varázslók sorozatban szinte minden Fillory és a Chatwinek körül forog, amire a harmadik rész még rá is tesz egy lapáttal, mivel fellebbenti a fátylat pár korábbi esemény, illetve rejtély valódi okáról. Hogy ezek vajon az előző részek hézagainak betömködései lennének, vagy a kerek egész hiányzó kirakósdarabkái, az teljesen mellékes - működnek és felrakják az i-re a pontot, ennyi számít.
Eközben a lényeg sem sikkad el: Quentin, a varázsvilágban uralkodósat játszó barátaitól eltérően visszavonhatatlanul felnő. Felelősen gondolkodó és cselekvő személlyé érése erős kontrasztot mutat korábbi énjével, már korántsem az a nyűglődős, örökké bánatos és elvágyódó fiatal; elfogadta sorsát, és a múlt feletti merengés helyett a jelenre és a jövőre koncentrál, arra, hogyan tudná megjavítani a dolgokat, amiket anno felelőtlenül tönkretett. Ám ezzel még egyáltalán nincs vége a dalnak, hiszen kell, hogy maradjon bennünk valami gyermeki, valami, ami naivan idealista tud maradni.
És ez A varázsló birodalmának esszenciája: hogy ehhez előbb fel kell nőni, meg kell érni és újra fel kell fedezni magunkban a gyermeket, akit azután már felelősen tudunk kezelni. Amikor már nem csak élvezni akarjuk a mágikus birodalmunkat, hanem létrehozni egy sajátot. Amikor már nincs szükségünk fájdalmas vedlésekre, mert túl vagyunk rajtuk, és elérkezett az idő a határozott, önzetlen cselekvésre, amely végre nem rólunk szól, legalábbis nem a mohó, önző, gyermeki módon. Quentin karakterén keresztül Grossman remekül tárja elénk a megérkezés és belenyugvás ezen lelkiállapotát, így kedvenc varázslónk immár bátran nevezhető valódi főhősnek.
A varázsló birodalma, köszönhetően a Fillory-béli apokaliptikus történéseknek, még meseszerűbb, mint volt, ám egyszersmind eposzibb is, méghozzá léptékekkel. A sorozatra jellemző atyai pofonosztogatás - vö. “Nőj fel végre!” - már nem a cigis dobozok elrettentésül szolgáló fonnyadt, rákos tüdővel riogató képét használja, hanem elegánsabb, szelídebb úton megy végbe, ahogy egy bölcs tanító oszt meg velünk egy tanmesét. Quentin magára találása a varázslós és fillorys máz mögött egy gyönyörű és megható fejlődéstörténetet rejt, tele szenvedéssel, fájdalommal, veszteséggel, de életörömmel, a vágyaink, céljaink hajszolásával és a világban betöltött helyünk meglelésével. Valahol mindannyiunkban van egy kis Quentin, akinek rögös, göröngyös utat kell bejárnia, hogy végül megérkezzen az áhított Filloryjába, elveszítse azt, majd saját magában találjon rá - és hogy rádöbbenjen, az igazi utazás még csak ezután kezdődik.
Eredeti cím: The Magician's Land, fordította: Dr. Sámi László
Agave Könyvek, 2016, 414 oldal