Neal Stephenson nem sokat tököl a felvezetéssel: legújabb könyvének első oldalán darabokra szakad a Hold, majd hamarosan kiderül az is, hogy az ennek következtében létrejövő morzsalék pár éven belül meteorzápor formájában ki fogja pusztítani az életet a Földön. A Holdat megsemmisítő hatásról, az Ágensről nem derül ki semmi, se az írót, se a szereplőket nem érdekli. A lényeg csakis az, hogy hogyan tudja elkerülni az emberiség a teljes kipusztulást - ez persze technikailag és politikailag is igen nehéznek ígérkezik.
Ugyanis még abból a naiv tézisből, hogy a Föld lakosai többé-kevésbé egyetértésben összeállítanak egy nemzetközi csapatot (ahelyett, hogy azonnal kitörne az anarchia és a háborúk pár hét alatt elsöpörnék civilizációnkat), szóval még ilyen optimista kezdésből sem könnyű békés, konstruktív együttműködésen alapuló emberi közösséget vizionálni.
A vaskos, 800 oldalnál is hosszabb kötet körülbelül három egyenlő részre tagolható: az első a Föld elhagyásának megtervezését és az űrbeli műveletek rövidtávú lezajlását taglalja, a második elővezeti a fennmaradást lehetővé tévő hosszútávú tervet, a harmadik pedig több ezer évet előreugorva mutatja be ezek eredményét.
A háromosztatú ív könnyen követhető, ezeket azonban rengeteg további tempó- és témaváltás tagolja. Stephenson nem tud, vagy inkább nem hajlandó következetesen ragaszkodni a tisztavérű tudományos-fantasztikus irodalom szabatos, leplezetlen műszaki érdeklődésű hangvételéhez, ami például - rendszeresen adagolt akciókkal és a naplóregény formájának folyamatos késleltetésével - minden monotóniája ellenére izgalmassá tette A marsit, ám nem mond le az apró részletekkel való pepecselésről sem, hogy töretlen ívű, nagyravágyó eposzt fessen a csillagokra az emberiség sorsáról. A váltásokat a mindent tudó és az aktuális szereplőre tapadó narrátor(ok), a perceket és heteket leíró mondatok, a mélyen humanista reménykedés és a posztmodern közöny, sőt a cinikus embergyűlölet között pedig kétségkívül szokni kell - igaz, téglaméretű sci-finek türelmetlen olvasó úgysem áll neki.
A regény eleinte erőltetettnek ható palindrom címe (mikor a Hold darabokra esik, hét nagyobbat közülük Hét Évának neveznek el) később másodlagos értelmet nyer, hét kitüntetett szerepű női karakterre utalva, akiket a szerző mind igen markáns, apróra megismerendő jellemmel és egyedi háttérrel ruház fel. Érdekes, hogy ugyanakkor igen kevés épkézláb férfi karaktert használ, mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy őket is lehet passzívnak, önfeláldozónak, de végtére is áldozatnak megírni, így az űrbéli társadalom egyre jobban elnőiesedik (ezután viszont kamaszlány-regényes ízű és komolyságú problémák kerülnek elő: marakodás, féltékenység, klikkesedés...). Kíváncsi vagyok, van-e ebben szándékosan túltolt politikai korrektség, esetleg vezeklés vagy büntetés a hímsoviniszta sci-fikért meg a Sad Puppies/Rabid Puppies társaság vállalhatatlan szarkeveréséért, mindenesetre az eredménynek van némi ideologizált mellékíze.
Akárhogyan is, Stephenson sokat változott a Snow Crash óta: úgy tűnik, a techno-bár villogó sötétjében pontszerű pupillákkal lázasan hadaró mesélőt egy kényelmes foteljében hátradőlve elmélkedő, kopott zakós, joviális mérnök váltotta fel, aki nem riad vissza modoros igazságoktól, és élvezettel rágódik a köznyelvben meghonosodott konszenzuális nyelvészeti leleményeken. Ebből a pózból csak ritkán lép ki, de olyankor annál emlékezetesebb: ilyen például a hideg, hatásos közöny, mellyel az űrbéli munkák járulékos veszteségének statisztikáját ismerteti, vagy az űrbázis-rendőrség megszervezésének első lépései, a maga alapvető morális dilemmáival (ez a téma aztán nincs igazán kifejtve a későbbiekben). Érkeznek tehát felrázó pofonok, sőt egészen zseniális pillanatok is akadnak, de sajnos nagyrészt elvesznek a technikai leírások masszájában, melyekkel a szerző a talán meglepően közeli jövőben elérhető, ám ettől függetlenül se nem eredeti, se nem izgalmas technológiákat ismerteti sok száz oldalon keresztül. Íme a bizonyság: a jövőjóslás unalmas is tud lenni...
A regény túlterheltségére jellemző az is, hogy rengeteg karakterének mind egyedi, sőt egzotikus, hangsúlyozottan toleráns és harsányan multikulti háttértörténetet írt, melyekből süt a szilikon-völgyi startup-milliomosok, Burning Man-imádó kreatívok és sávszélességet lélegző jövőkutatók new age hippivilágának hevülete. Aki fogott az életében kezébe Wired-magazint, hallgatott már Apple-vezérektől beszédet, látott pár TED előadást, vagy olvasott valaha Elon Musk-interjút, annak azonnal ismerős lesz a nyugati világ tech-elitjének korporatokrata poszt-nacionalizmusa, technokrata naivsága, lelkesen utópikus, ugyanakkor ijesztően pragmatikus anti-demokratikus meggyőződése.
Már csak ezért is különösen meglepő (és számomra fájdalmas), hogy az író visszariad legizgalmasabb és legbátrabb következtetései elől. Anélkül, hogy túl sokat eláruljak az olvasó által sok száz oldal után elnyert meglepetésekből, hadd tegyem fel a költői kérdést: hogyan lehet askenázi zsidók értelmi képességeit, poszthumanizmust, génmódosítást és hasonlóan mély fejtegetések, valamint az emberiség csoporttudat-igényéből táplálkozó idegengyűlöletét leíró történetívek után mellékesen megjegyezni a messzi jövőről, hogy “a rossz típusú rasszizmus természetesen már rég kihalt”? Mit jelent az a biológia szempontjából, hogy “rossz típusú rasszizmus”? Hogy halhat ki valami ennyire mélyen emberi (azaz állati)? Milyen lehet a “jó típusú rasszizmus”?... A téma sok száz oldalnyi fejtegetése után ez a mentegetés egyenértékű egy nekifutásból bokáig érő vízbe ugrott fejessel - teljességgel érthetetlen.
A Seveneves kizárólag elszánt olvasókhoz szólni képes, gondolatébresztő témákat fejtegető, de erőfeszítést jelentő, önkényes döntésekben és következetlenségekben gazdag olvasmány, amelynek néhány szigorú szerkesztő nélkülözhetetlen szolgálatot tett volna.
Eredeti cím: Seveneves, fordította: Galamb Zoltán
Funax Kiadó, 2016, 856 oldal
