Nem Férfiak Ég! 20 a barátok olyanok, játszani ezt a játékot! JÁTÉK MOST!
A No Man's Sky nagyjából ezt a marketinget érdemelte volna, valahol a Facebook oldalsávjában, nem azt a két éven át tartó, jócskán persze öngeneráló hájpot, amit ténylegesen kapott. Persze kicsivel később a „20 a barátok olyanok” részt arra kellett volna cserélni, hogy „2 a barátok olyanok”, mivel a PS4 eddig második legnagyobb nyitását produkáló címét a kezdeti döbbenetet, értetlenkedést és felháborodást követően brutális tömegekben hagyták ott a felhasználói. Azért ez valahol teljesítmény.
Az sajnos csak az egyik aspektus, hogy a játék – nevezzük az egyszerűség kedvéért, bár korántsem jobb híján annak (adnák magukat még a képernyőkímélő, techdemo, béta tesztfázis és a pöcegödör kifejezések) – nem váltotta be a legtöbb, eleve meredeken hangzó és/vagy homályos ígéretét, vagy hogy nem felelt meg a hatalmas elvárásoknak. A fejlesztői ígéreteket a józanabb gamer hosszú évek óta egyébként is jó sok szódával fogyasztja, aki nem, az magára vessen, az elvárások egekig korbácsolása meg általában inkább a játékmédia és a közönség sara. Kockázat nélkül borítékolható volt, hogy a végeredmény nem felel majd meg a fejekben előzetesen kialakult képnek. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik az eltérés mértéke.
Mert még ha vissza is vesszük az igényeinket, nagy nehezen elfeledjük a pofátlan, 60 dodós árat (bár ez utóbbit azért nem olyan rohadt könnyű), és magunkat azzal nyugtatgatva állunk neki, hogy oké, hiba csúszott a kommunikációba, ez valójában csak egy kis szerény, érdekes és egyedi indie-játékocska, néhány nap, sőt óra elteltével akkor is rá kell döbbennünk, hogy ezúttal is bedőltünk. A NMS nem szerény, érdekesnek csak annyira érdekes, mint egy tetszőleges közúti baleset, nem egyedi, a Sony hátszelének köszönhetően csak feltételesen indie, és a legfőképpen, legbántóbban: alig-alig, vagy vérmérséklettől függően egyáltalán nem játék.
Mert attól, hogy felszínesen interaktív, azaz hogy gombokat nyomogatunk, és akkor történik valami, még nem lesz az – ezzel az erővel a liftezés vagy a gépelés is játék. Nem, a NMS egy üres, öncélú mechanizmus, amely a „nézd csak, itt vagyok” kétes élményén kívül jóformán semmit sem ad felhasználójának. Nincsen valós célja, nem lehet benne igazi eredményeket elérni, cselekedeteink hatására szinte semmi sem változik, nem ad teret a gondolkodásnak és a kreativitásnak, nem igényel rögtönzőkészséget, nincs benne kihívás. Egyszerűen pöffeszkedik a maga teremtette vákuumban a tizen-kit-érdekel-hány-bazilliárd bolygójával, nekünk meg annyi jut, hogy bámulhatjuk. Nem mentegethető azzal sem, hogy relaxációs célokat szolgáló, meditatív sétáló-felfedező program lenne, mint mondjuk a Dear Esther, a Proteus, vagy részben a Firewatch, hiszen nagyon is sok mindent kell csinálnunk, folyamatosan mozgásban kell maradnunk, gyűjtögetnünk, fejlesztenünk, csak éppen mindezt kiakasztóan monoton módon és a nagy semmiért.
Persze, hiszen ez egy túlélőjáték! - gondolhatnánk. Hát ja, csakugyan, de annak meg roppant gyenge. Felböfögi a műfaj jól-rosszul megvalósított standard elemeit, aztán ennyivel be is éri. Ha a Minecraft vagy teszem azt a Don't Starve reneszánsz festmények, akkor a NMS egy pálcikaember. Kezdve ott, hogy bár grindolni, oppardon, bányászni és gyűjtögetni eszméletlen sokat kell benne (érzésre percenként kezd el lemerülni valami létfontosságú felszerelésünk – hol a szkafanderünk, hol a fegyverünk, hol a hajtóművünk), de a munkánk során arcunk verejtékével összeharácsolt nyersanyagokat egyetlen dologra fordíthatjuk, az pedig a további gürcölés. Nem építkezhetünk, nem tervezhetünk új űrhajót (a picsába, még csak át sem nevezhetjük a saját hajónkat), nem rakhatunk össze új fegyvereket, semmi. A minimális fejlesztési lehetőségek fixen adottak, és nem elég, hogy az alkalmazásuk egyszerre őrjítően primitív és körülményes (az eleve frusztrálóan szűkösre szabott inventorynkban érthetetlen módon előbb üres helyet kell teremtenünk, mielőtt egyáltalán nekiláthatunk a babrálásnak, ahelyett, hogy a felhasznált komponens helyére kerülne az új tárgy), még csak különösebben nem is érezhető a hatásuk. Rákerült a fegyverre egy kütyü, amitől gyorsabban tüzelhetsz? Megbuheráltad a szkafanderedet, hogy (az alapból járókeretes sebességű, nyögvenyelős vánszorgás helyett) fürgébben tudj haladni? Hát jó, ezt kénytelen leszel bemondásra elhinni, mert hogy érezni nem fogsz belőle semmit, az garantált.
Oké, csikorgatjuk a fogunkat, ez nem működik, de ne essünk kétségbe, még mindig ott a remény, hogy a végtelen univerzum csodái majd kárpótolnak – én legalábbis utoljára azzal áltattam magam, hogy ha másra nem, arra még jó lehet, hogy kizsigerelt estéken, amikor már semmihez nincs agyam, viszont nyomogatnám kicsit a kontrollert, elsétálgatok majd egy-két órácskát. Mostanra tudom, hogy nem fogok. Az univerzum végtelensége ugyanis talán a Hello Games legnagyobb hazugsága, el is oszlatom a kételyeket: a Senki Egén egy, azaz egy darab bolygó van. Jól olvastátok.
Néha piros, néha kék, néha kicsivel több a vegetáció, mint a szikla, hol hideg van, hol meleg, de ezzel ki is fújt a marha nagy sokféleség. Erőforrásokból és idegen civilizációk épületeiből mindenhol ugyanazokat találjuk, a korántsem olyan változatos létformák meg akár ne is lennének – a békésebbek értelmetlenül bóklásznak a háttérben (ha nagyon akarjuk, etethetjük őket szűkös készleteinkből, amiért cserébe kapunk egy szmájlit – na fasza), a ragadozók meg-megtámadnak, és akkor istenelhetünk a csökött célzásrendszer miatt, vagy az egészet leszarva elmenekülhetünk, hiszen a legyőzésükért cserébe csak ugyanazt kapnánk, amit egy sziklából vagy növényből is kinyerhetünk. Csigatempóban tanulgathatjuk az idegen fajok nyelvét, például megtudhatjuk, hogy a corvax faj corvaxnak nevezi magát, itt-ott meg enyhén szerepjátékra emlékeztető döntés- vagy párbeszédhelyzetbe kerülünk. Ez utóbbival mindössze annyi a gond, hogy az egyes válaszopciókról semmilyen információnk nincs, a világ viszonyairól alig tudunk meg valamit, így tökéletesen találomra kell döntenünk. Ami persze annyiból nem is baj, hogy következménye sem igazán lesz.
Az űr aztán még egyszer ez, csak hupililában. Maguk az űrhajók csupán külsejükben és rakodókapacitásuk méretében különböznek (így aztán alig van értelme új járgányra költeni), mindenhol ugyanaz az egy, szabvány, fantáziátlan és egy-egy NPC-től eltekintve ásítóan üres űrállomás fogad, valahol a messzeségben jellegtelen kereskedőhajók lebegnek (biztos meg lehet őket támadni, vagy valami, de nekem addigra felmondták a szolgálatot az idegeim), és olykor, mikor éppen ezerrel rongyolva is két-három perces utunkon vagyunk a legközelebbi bolygó felé, megtámadnak minket valakik – a harcrendszer itt is hasonlóan kifinomult, mint a bolygók, izé, A Bolygó felszínén. Aztán ha adott galaxisban már unjuk magunkat, átugorhatunk a következőbe (ez nem is olyan egyszerű, de sajnos nem valami ötletes kihívás miatt, hanem mert a csillagtérkép annyira nehézkes és átláthatatlan), ahol unhatjuk magunkat tovább, míg végül – már ha kellőképpen mazochisták vagyunk - el nem jutunk a Nagy, Titokzatos Célhoz, a Középpontba, ahol...
Na igen. Mostanság eléggé tele volt ezzel a játéksajtó, de annyira arcpirítóan botrányos, ugyanakkor annyira tökéletesen érzékelteti a NMS lényegét, hogy muszáj megemlíteni. Ha valaki még nem tudná, hogy mi vár a nagy kaland végén, az ugorja át ezt a bekezdést, vagyis SPOILER, AMI VALÓJÁBAN NEM SPOILER, SŐT, INKÁBB FIGYELMEZTETÉS. Szóval hogy semmi, na, az vár ott. Meglódulunk a fényesen ragyogó centrum felé, éééés... a játék a rükvercbe kapcsolt kezdőképernyőt követően újraindul. Ennyike, köszi, hogy fizethettünk. SPOILER, AMI VALÓJÁBAN NEM SPOILER VÉGE.
Bámulatos, óriási pofára esés a No Man's Sky, de sajnos legfőképp a felhasználóké – a Hello Games anyagilag elég szépen jött ki az afférból, a szünet nélkül záporozó kritikákra és számonkérésekre pedig elegáns hallgatással válaszolnak. Pedig én még készséggel elhinném róluk, hogy csupán túl sokat markoló, jó szándékú hülyék voltak, akiket a Sony és a közönség lelkesedése belerángatott egy ízig-vérig tisztességtelen és félrevezető kampányba – ha most sűrű bocsánatkérések között nekilátnának lélekszakadva patchelni, és fokozatosan megvalósítani a belengetett tartalmaknak legalább egy töredékét, a keserű szájíz valamelyest enyhülne. Talán akkor, olyan fél vagy egy év múlva, harmad- vagy negyedáron még a program is ajánlható lenne, már ha addigra még érdekelne valakit, hiszen egy élvezhető játék puszta váza és ígérete nem kicsit dühítő módon már most is ott bujkál benne. De nem teszik, sőt, a játék Atlas-vonalának (ez valami sztori-szerűség akar lenni, de ennél több kifejtést nem érdemel) a végére érve mintha nyíltan ki is röhögnének minket, fizető birkákat (nagybetűs kiemelés tőlem):
The final Interface is revealed, the Atlas beckoning. This is totality, this is confirmity. I am elated, terrified and broken. Every waypoint has inexorably drawn me here, and I have come so very far. The revelation tears me asunder. My role is complete, my program ended. Nothing is real. THIS EXISTENCE IS AN IMITATION OF LIFE, A MODEL MADE BY JADED INTELLECTS, ENSLAVED TO THEIR ACTUALITY AS I AM ENSLAVED TO MINE. What lies beyond that truth?
Hát anyátok, az.