Az osztrák főváros jelen pillanatban megrekedt az evolúciós fejlődésben Budapest és mondjuk Amszterdam között. Magyarán, bár zsúfolásig van kocsikkal, ennek nagyon látványosan nem örülnek a helyiek. Valószínűleg az érkezésünk idejére már lezajlott az adok-kapok az autósok és a járókelők között, és kialakult valami status quo-szerűség is, de azért a gyalogosok fokozatosan tolják egyre kijjebb az állásaikat. A gond az, hogy az újrarajzolt határvonalak elhelyezkedését valamilyen okból nem szívesen osztják meg a kívülállókkal, vagyis nem jelzik, hogy a Shopping City Süd melletti másik, a magyarok által közismert tájékozódási pont, a Mariahilfer Straße nagy része sétálóutcává alakult. Mivel erre sem tábla, sem sorompó nem utalt, mi ezt csak az eltérő térkövezésből és a körülöttünk egyre idegesebb arccal káromkodó, öklöt vagy járóbotot lengető urak és hölgyek látványból tudtuk leszűrni. Érdekességképpen tegyük hozzá, hogy a rendőröket nem különösebben zavartuk, ahogy a jónép között elveszetten és tapintható kétségbeeséssel szlalomoztunk.
Némi
időveszteség után azért csak sikerült kijutni a Messe Wien
Kongresszusi Központba, ahol az idei, egyébként második bécsi
Comic Cont tartották. A rendezvény a helyszín két
iszonytatóan hatalmas csarnokát töltötte meg: akkora űrméretről beszélünk, ahová gond nélkül befarolhatna egy
747-es Boeing, de talán még meg is tudna benne fordulni. Viszont
cserébe elég híg volt a tartalom. Persze érkeztek –
mondjuk így – sztárok is, de ezt úgy kell érteni, hogy egy Jon
Snow vagy Khaleesi helyett be kellett érnünk Hodorral, akihez ugyan
a legutóbbi évad egyik legkomolyabb katarzisa társult, de azért na.
Ugyanígy hiába kerestünk Ricket, Michonne-t, egyedül Abraham
osztott autogramokat azoknak, akik befizettek erre. Apropó: az
autogramosztás úgy zajlott, hogy az összeg lecsengetését
követően a rajongók beálltak egy sorba, amely a célszemélytől jó tíz-húsz méterrel
helyezkedett el, majd a bebocsátatás után
mehetett a dedikálás (persze csak normálisan és módjával),
esetleg a megvásárolt csomagtól függően egy közös fotó, és
aztán viszlát.
A másik nagy durranás a mindenütt fellelhető cosplayes társaság volt. Ők nem sokban különböztek hazai kollégáiktól (nem mellesleg rengeteg hazánk lánya/fia is volt köztük), és akadt pár vérprofi kosztüm is, az egyik Pókember például mintha a mozifilmből lépett volna ki. Összefutottam egy lenyűgöző Darth Vaderrel is, a Witcher 3 pedig kétségtelenül a sorozat legnépszerűbb felvonása, hiszen rengeteg Ríviai Geraltot, Yennefert és Cirit sodort az utunkba ha nem is a szél, hanem a rettenetes tömeg. De láthattunk űrgárdistát, Indiana Jonest és még két Rick and Mortyt is, a Geekz-csapat kedvence viszont a kartondobozos minimáljelmezt viselő Optimus Prime volt. Muszáj kitérni a gémofszrónzos Shame nővérekre, akik szakállas férfiak voltak egy kurva hangos kolomppal felfegyverkezve, és lesből támadtak irgalmatlan kolompozással és sémezéssel. Amúgy a rendezvény nagyon komoly viselkedési útmutatót is közzétett, melynek keretében külön kitértek a kosztümökre. A mottó ezzel kapcsolatban az örökbecsű jó tanács minden beöltözés esetére: Remember, naked is not a costum! (Valószínűleg ez az irányelv az oka, hogy a shame nővérek előtt nem vonult pucér ember.)
Felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy ha nem Starkokkal és Lannisterekkel, akkor mégis mi a franccal töltötték meg a végtelen négyzetmétereket. A válasz pedig: vásárral. Szívesen írnám, hogy olyan popkulturális piaccal, ahol az apokalipszis valamely szabadon választott lovának a faszától egészen az anti-anyag rakétáig minden volt, de ez legfeljebb akkor lenne igaz, ha az előbbi tárgyak alatt kardreplikákat és Funko-féle Pop Up figurákat értünk. Kard jobbra, kard balra, Funko figura mindenhol, kivéve a Witcher 3-hoz kapcsolódóakat, mert pont olyat szerettem volna venni. Felüdülés volt egy fröccsöntött pajzs a Legend of Zeldából 80 euróért, vagy egy kulcskardsorozat a Kingdom Heartsból nem néztem meg mennyiért. Vehettünk pólót is – készpénzesítsünk tovább, mert az amúgy is közkedvelt magyar tradíció – átlag húsz euróért, aminél olcsóbban tudunk rendelni a Redbubble-ről, esetleg a Teerepublicról vagy lényegében bárhonnan postaköltségestül. (Néhányat azért bezsákoltam az asszonynak és magamnak, mert a póló a gyengém, Witcher 3 Pop Up-ot pedig ugye nem találtam.) Egyébként rengeteg magyar árus is kitelepült.
És meg kell hagyni, ez a vásári és cosplayes hangulat - ha a kínálat nem is - hibátlan
és fantasztikus volt (a bejáratnál
rögtön egy életnagyságú TIE-vadász fogadott, amely természetesen állandó
rohamosztagos felügyelet alatt állt), de amikor túljutottunk az első pár „hűha”-élményen, gyorsan
rá kellett jönnünk, hogy valami azért mégiscsak nagyon hiányzik erről az
úgynevezett képregényes rendezvényről: a képregények. Persze nem bécsi
sajátosság, hogy a világ Comic Conjain átveszik a hatalmat az egyéb művészeti
ágak képviselői, San Diego kapuit például már évekkel ezelőtt betörték a hollywoodi stúdiók barbár hordái. Itt ehhez képest csak a „rég nem érdekli a kutya bolháját
se”-Függetlenség napja 2-ről volt egy panel (remélhetőleg a szervezők utána elnézést kértek a vendégektől), illetve a Universal Pictures
vonult fel egy show-val somfordált be egy vécébódényi sarokfülkébe, hogy a Sing című, jövőre mozikba kerülő animációs musical-vígjátékuk dicsőségét hirdessék grandiózusan vacak posztereit mutogassák kényszeredett mosollyal.
Na de San Diegóban legalább van VALAMI a képregény
helyett(/mellett), úgy értem, masszív erővel képviselteti magát egy másik
történetmesélési forma, amely néha kapcsolódik magához a képregényhez is.
Itt még ennyiről sem beszélhetünk. A bécsi Comic Conon, izé, Cosplay Conon, áh, hagyjuk Cosplay Fairen minden
az egyéb portékák körül forgott. VÁRÁSOLJ! Star Trek-pólót, Godzilla-bögrét, Witcher-figurát,
Trónok harca-posztert, Assassin’s Creed-jelmezt, Gyűrűk Ura-kardot, Star Wars-legót,
Batman-lámpát, Hulk-söralátétet, Warcaft-hűtőmágnest, Ponyvaregény-injekciós
tűt, Trainspotting-vécépumpát– na jó, utóbbi kettőt lehet, hogy csak
képzeltem (bár…).
A rendezvény két nevesebb képregényest zsákolt be: Adam Hughest (akinek paneljéről az említett utazási szerencsétlenkedés miatt pont lecsúsztunk, pedig kíváncsi lettem volna, elsősorban DC-s rajzolóként milyen közös nevezőre jut a beszélgetés másik, rejtélyes tematika alapján meghívott vendégével, Andy Price-szal, az Én kicsi pónim (!!!) rajzolójával) és a Lucky Luke 70. jubileumát ünneplő, rajongóknak szorgosan aláíró/alárajzoló Achdét (vele vasárnap interjú is volt, de mi csak szombatra mentünk). A kevésbé ismert (fél)profi és amatőr művészek a második épület már gyérebben berendezett hátsó részében árulgatták a rajzaikat, bár sokuk egyre kevésbé lelkes mosollyal igyekezett magához csábítani a többnyire csak "ja, még itt is van vala... á, semmi"-vállvonással arra kóricáló látogatókat.
Na de ha már vásár! Akkor biztosan minden úszott a képregényekben! Ugye? UGYE??? Nyugodjál le a picsába, mert nem. Talán ha négy-öt komolyabb képregényes standot láttunk, ami elég sovány a kardot, pólót meg egyéb merchandise-t áruló – ráadásul általában sokkal nagyobb – pultok többszörös számához képest (ezt tessék úgy érteni, hogy mondjuk egyedül kardos standból is vagy kétszer annyi volt, mint képregényesből). Különösen meglepett, hogy alig láttunk helyi, vagyis német/osztrák képregényeket (azért felbukkant a bájos-kultikus Nekromantik rendezője, Jörg Buttgereit Captain Berlin című deutsche szuperhőssorozata), és a franciák is erősen kisebbségbe szorultak. Szóval itt is minden az amerikai cuccokkal és a mangákkal volt tele (már azon viccelődtünk, hogy valahol mindjárt belebotlunk a 20-25 évvel ezelőtti magyar Pókemberekbe, amelyek - szomorú módon - a mai napig a hazai képregénybörzék gerincét képezik) - igaz, ezekben legalább elég naprakésznek tűnik a piac: láttunk olyan köteteket, amelyek még az óceán túlpartján is csak nemrég jelentek meg, és máris ott csillogott-villogott a német fordításuk.
A szuperhősökről érdemes még megjegyezni, hogy totális DC-fölény uralkodott, és messze nem csak a (sovány) képregényes kínálatban: legyen szó akár cosplayről, akár pólóról, akár poszterről, akár körömlakklemosóról (jó, lehet, hogy ezt is csak képzeltem... bár...), a Marvel részéről szinte csak Deadpool képviseltette magát számottevően. Itt-ott véletlenül el lehetett még csípni egy Amerika Kapitányt, egy Hulkot, egy Vasembert vagy egy Rozsomákot (Pókember döbbenetes módon mintha kimaradt volna a világ ezen részének), ha éppen nem vesztek bele a Batmanek, Jokerek és Wonder Womanek tömegébe. De persze az idei őrület itt is Harley Quinn volt - minden mennyiségben.
Végül a rettenetszar helyi hamburgert leszámítva (ld. még lentebb) négy marveles söralátéttel, két bögrével (godzillással és wonder womanessel) meg egy képregénnyel mentem haza, konkrétan a Magnus, Robot Fighter 4000 AD első kötetével. Ezt csak kis részt azért vettem meg, mert az utóbbi időben úgyis rákaptam az ötvenes-hatvanas évek ponyváira, nagyobb részt meg azért, hogy hát bassza meg, mégiscsak hozzak már legalább egy képregényt egy (állítólag) képregényes rendezvényről.
Videojátékos szemmel még gyérebb volt az egész. A Nintendo kivonult (ha már az E3-on nem képviseltették magukat, majd itt megmutatják alapon) pár régebbi Wii U-s játékkal, és lelkesen promózták az új (ne örülj, nem az NX-et) Pokémon-játékot és az ahhoz kapcsolódó tematikus New 3DS-t, amely 200 euróba fájt. Hoztak NES Minit is, amit megvettem volna, ha már magyarhonban az előrendelésem ellenére sem sikerült, de azt meg nem árulták, csak mutogatták. A legszívesebben én is mutogattam volna nekik, de aztán eszembe jutottak a viselkedési irányelvek. A másik standot a méltán népszerű Media Markt birtokolta, ahol 35 euróra leárazott PS4-es Skyrimmel próbáltak vásárlásra csábítani. Ezt épp annyira hanyagoltam, mintha fele- vagy dupla ennyiért árulták volna.
Kajafronton a helyzet több volt, mint szomorú. A csalogató gofriárus előtt brutális sor kígyózott, szóval azt inkább hagytuk, és átvonultunk a helyi önkibe. Itt csodát éltünk át. A térség legszarabb hamburgerét sikerült a műanyagtálcára pakolni, és ebbe bele van értve a Normafánál kapható csalamádés retró burger is. Mindezt leküldhettük egy olyan kávéval, amelyhez képest bármely egyetemi automata által felkrahácsolt barna szmötyi jamaikai Blue Mountain. Mennyibe fájt az egész? Hambi, krumpli, kávé, üdítő: 17 euró. Mészöly Miklós írta az Atléta halálában, hogy a pilseni sör habja tizennégyben még megtartotta az egykoronás ezüstöt, de tizenhétben már a krajcár is átfúródott rajta, és ebből tudták, hogy a monarchia bukta az első világháborút. Hogy a fenti menü alapján mi minden prognosztizálható, abba valószínűleg jobb nem belegondolni.
Szöveg: Felkai Ádám, Rusznyák Csaba
Fotók: Baski Sándor
(A képek kattintásra megnőnek.)
