Érkezés - Féleszű, félszívű katarzis

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

Ez személyes lesz. Bíztam ebben a filmben! Effektparádé helyett intelligensen végiggondolt, erős hangulatú művet ígért a példás önuralmú előzetes, mely fojtott habzású, de egyre erősödő figyelmet generált a közösségi médiában is. Jó jelnek tűntek a rendező korábbi - izgalmas, bár nem hibátlan - munkái. De keserű csalódás lett, nem érték nélküli, viszont csak annál fájdalmasabb. Az eredmény olyan, mint egy csülök, pár pirított garnéla és egy francia krémes összehányva egy tányérra - külön-külön bármelyik finom fogás lehetett volna, de most már ki tudja megmondani...? Egy ilyen moslékot már nem lehet eléggé elegánsan tálalni, szószokkal oly művészien körbefirkálni, hogy ne fájjon tőle az ember szíve. Így még gyűlölni sem tudom tiszta szívvel - inkább csak elfelejteném mielőbb...

Kapd be, Érkezés!

(A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ.)

Most, hogy ezt az igen érett üdvözlőkört letudtuk, lássuk, miért szól panaszom! A film három különböző témát tárgyal eltérő műfaji eszközkészlettel. Az összetevők azonban nem erősítik, hanem akadályozzák egymást, miközben hiányosságaikat a másikra mutogatva mentegetik, profi csapatmunka helyett egymásra támaszkodva bicegő, veszekedő féllábúak tragikomikus képét felidézve.

A film okos, komoly sci-fiként indul - ezt a képet sugallták az előzetesek és a történetről tudható pármondatos összefoglalók is -, egyértelműen ez a legélvezetesebb része. Sajnos azonban nincsen sem ideje, sem bátorsága a feladat nehézségeit alaposan körbejárni, a témához "szakmailag" közel menni - úgy tűnik, Hollywoodban ez még most, a főként csak külsőségeiben geek korszakban is ciki. Természetesen sosem a tankönyvi precízség a cél: nem nekem, a nézőnek kell értenem egy adott kutatási területhez vagy szakmához, ez a film dolga lenne, ha a realisztikus hangvételt választja. (Sosem voltam tűzszerész, a Hurt Lockert nézve mégis úgy éreztem, értek a bombák hatástalanításához. Nem a valósághűség számít - csak annak illúziója.)

Szörnyen zavaró például, hogy nem tudjuk meg, a nálunk fejlettebb idegen faj miért áll annyira passzívan az egyébként általuk kezdeményezett kapcsolatfelvételhez, és miért nem igyekeznek kilépni saját nyelvi komfortzónájukból, leginkább csak reagálva az emberi kommunikációs törekvésekre. (Talán tesztelnek bennünket? Erre nem kapunk utalást.) Nincsen kifejtve, hogy az eltérő kulturális, politikai, társadalmi és tudomány-történeti háttérrel rendelkező kutatócsapatok milyen módokon próbálkoznak, hogyan zajlik a kommunikációjuk - csupán elpukkantott petárda a remek mahjongos ötlet. Efféle információt csak akkor és annyit kapunk, ami egy másik történetszál előrerugdosásához elegendő (az idegenek üzenetének kínaiak általi téves értelmezése képében).

Szintén megmagyarázatlan (és hatásvadász célzatossága miatt idegesítő) az is, hogy az idő átlátásának mágikus módon elnyert képessége vajon miért teszi képtelenné a nyelvészt annak felfogására, hogy éppen milyen időkoordinátát él meg. Attól, hogy valaki nálunk teljesebb módon érzékeli a téridőt, még meg kellene tudnia állapítani benne helyzetét. Így logikus, hiszen mi is képesek vagyunk testhelyzetünk vagy fizikai pozíciónk észlelésére is, nem csak megváltoztatására. Attól, hogy az idegen faj kommunikációja nélkülözi a fonetikai komponenseket és más időbeli jellemzőket, egyáltalán nem következik, hogy ne tudnák elkülöníteni múltjukat és jövőjüket, sőt maga küldetésük, illetve később az egyik követ közlendője a másikuk haláláról is bizonyítja, hogy el tudják. Annak, hogy hősnőnk időérzéke ilyen felemásan gazdagodik, leginkább tehát fikción kívüli oka van: csak így jön össze a történet nagy csattanója.

A film második felében tehát a tudományos-fantasztikus témák háttérbe szorulnak - akit érdekelt a sci-fi szál, egy-két koncot már úgyis kapott -, és Villeneuve rohamléptekkel levezényli, majd érvényteleníti az emberiség tragédiáját. Fajunk paranoiájának, rövidlátásának és önzésének hála elérhető közelségbe kerül az első, idegenekkel folytatott háború lehetősége, ami a világégés lehetőségét is magában rejti. Az események pofátlanul sematikusan és agresszívan artikulált társadalomkritikus, sőt szatirikus tragédiaként bontakoznak ki (az ember minden pillanatban szinte Dr Strangelove begördülését várja...).

Külön említést érdemel továbbá a 20. és 21. század történelmének ismeretében az a tény, amellyel Villeneuve az egymásnak feszülő Oroszország, Kína és Egyesült Államok közül az utóbbit állítja be a háborút leginkább ellenző, legkevésbé bizalmatlan nagyhatalomnak (még úgy is, hogy amerikai színekben is szerepel szuperparanoid döntnök). Eme álszentség a Fogságban manipulatív húzását idézi, mellyel tévesen önbíráskodó főszereplőjét felmenti anélkül, hogy komoly (ráadásul a film alapvető morális dilemmájának fontos részét alkotó) erkölcsi felelősségével akár őt, akár a nézőt szembesítené.

A káini űrtesó-gyilkosság alól azonban a hősnő egyetlen telefonhívással felmenti az emberiséget, kiherélve mind a kommunikációs nehézségekről szóló sci-fit, mind a világpolitikai kritikával terhelt, emberi fajról szóló sorsdrámát. Az időhurok beemelése a történetbe valójában nem más, mint többszörösen exploitív, a szálakat kényelmesen összegubancoló húzás, mely ki nem érdemelt happy enddel zárja rövidre a sci-fi töprengést és az ember(i)ség-tragédiát, hogy a kínosan erőltetett mobiltelefonos epizód után végre ránk zúdulhasson a film központivá váló, személyes történetszálának csattanója.

Eme pofátlanul előadott melodráma-zanza egy borzalmas, sajnos nem is túl ritka szituáció köré épül (beteg, korai halálra ítéltetett gyermek vállalásának felelőssége, illetve nevelése) - csak éppen, átvágva a gordiuszi csomót, a jövőlátással és a patetikus jelenetek ismételgetésével azonnal kibúvót is ad alóla. Ahogy a film másik két sztorija, figyelmesen végigmesélve ez is működne: szívbemarkoló, megrázó dráma lehetne, amely a mentségeket és egyszerű válaszokat kereső néző elől minden menekvési útvonalat sorra lezár. Elvetetni a leányt, emlékezve a szép jövőre? Ki tudná megtenni? Az élet része a fájdalom, és az örömből is jutna neki bőven... De mégis, nem önzőség kitenni sosemvolt szerettünket a korai, elkerülhetetlen halálnak?

Az érzelmi-erkölcsi ördöglakat alapos feltárása és katartikus feloldása helyett azonban az Érkezésnek csak önigazoló narrációra, újra és újra bejátszott tengerparti szaladgálásra és kisleány-kacagásra futja, annak jeleként, hogy a bravúrosnak szánt műfajhalmozás eddigre tökéletesen agyonnyomta az őszinte családi tragédiát. Stáblista - a nézők elhagyhatják a mozitermet, fülükben szívtépő vonóstémákkal, tarsolyukban pedig (ízlés szerint) bepisálós érzelmi katarzissal, avagy a megalázottság és átvertség tarkótájékon feszülő érzetével.

Villeneuve már a Fogságban fentebb említett befejezésével is elárulta, hogy érzékenysége, bár képessé teszi igen hatásos és emlékezetes jelenetek levezérlésére, egy kerek egész filmig nem mindig tart ki, a Sicario zárójelenetével pedig demonstrálta hajlamát tanulságának túlmagyarázására, de ennyire bátran és ízléstelenül még sohasem szarta le a saját maga által felkorbácsolt műfaji igényeket a lehengerlőnek szánt giccs elszabadítása érdekében (és édesmindegy e szempontból, hogy mennyi ebből az alapmű, Ted Chiang Story of Your Life című novellájának öröksége). Vitathatlan, hogy van tehetsége hatásos és emlékezetes jelenetekhez, de korai rövidfilmje, a Next Floor óta nem tudja eltalálni az arányokat.

És természetesen, vagy szerencséjére, mindig Hollywood ízlése szerinti irányban vét.

Forgács kolléga (pozitív) kritikája itt.
Az eredeti novelláról (és Chiang más műveiről) itt.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!