2016 legjobb filmjei

Amikor valaki azt mondja, 2016 rossz filmes év volt, kapásból előtör belőlem néhány kérdés. Hány filmet láttál? Láttál más filmeket is azokon kívül, amiket agyonreklámoztak? Próbáltál jó filmeket találni, vagy csak kényelmesen beültél az aktuális blockbusterre, kijöttél róla azzal, hogy „hát ez szar”, és elhatároztad, hogy ez a minősítés cakk-pakk az egész évre is áll? Pro kérdés: esetleg szántál rá időt és energiát (ne adj’ Isten pénzt), hogy magyar moziforgalmazásba nem került filmeket is felkutass?

Mert ha nem, akkor van egy hírem a számodra: 2016 kurva jó filmes év volt, sokkal jobb, mint a tavalyi. Persze akadt rengeteg szemét is, de azok kit érdekelnek? (Ezért nem csinálunk a Geekzen soha „legrosszabb filmek” listát.) Mindenféle műfajban és stílusban készültek kiemelkedő darabok, olyannyira, hogy képtelen lettem volna tízre faragni az idei kedvenceim számát. Úgyhogy kukáztam a számmisztikát, és tessék, itt vannak az év legjobb filmjei szerintem (az elsőt leszámítva rangsor nélkül, eredeti cím szerinti ABC-sorrendben). Annyi amennyi, és még így is sok figyelemreméltó darab kimaradt. (Azokat a filmeket vettem tavalyinak, amelyek így vagy úgy, de tavaly váltak elérhetővé itthon.)

Az év abszolút legjobbja: HELL OR HIGH WATER

Meggyőződésem, hogy ha lesz valami az idei felhozatalból, amit húsz év múlva is klasszikusként és remekműként emlegetnek majd, az ez. Melankolikus, kegyetlen és gyönyörű, ráadásul fájdalmasan aktuális, Jeff Bridges pedig mindent visz.


A szobalány
(Ah-ga-ssi)

Park Chan-wook visszatért! A szobalány egy klasszikus szélhámosfilm dramaturgiájával indít, de aztán (dél-korai gyökereihez hűen) a kötelező és precízen kivitelezett fordulatok ellenére teljesen más irányba megy el – úgy játszik a nézővel… hát, köhh, szóval ahogy a szereplők egymással. Szexi, provokatív, izgalmas, és persze minden képkockájára kész gyönyör ránézni.


Érkezés
(Arrival)

Ez jó alaposan megosztotta a szerkesztőséget (ld. még itt és itt), de én két megtekintés után elmozdíthatatlanul a pro oldalon állok. Az mind igaz, hogy baromi jól átgondolt és intelligens, a(z al)műfajjal kapcsolatos elvárásokat nagyon szépen felrúgó sci-fi, de ráadásul egy gyönyörűen végigvitt emberi dráma is, az élén egy szokásosan kiváló Amy Adamsszel.


Elle

A főhősnő macskája szenvtelenül, álmosan pislogva bámulja, ahogy gazdáját megerőszakolják. Ez csak az abszolút kezdet, de kapásból sokat elárul arról az amorális pszichológiai-erotikus perverzióról, amellyel a nyolcvanhoz közeledő Paul Verhoeven hosszú évek után visszatért pályafutása elejének műfajilag nehezen besorolható, viszont garantáltan felkavaró és nyers filmjeihez. Isabelle Huppert meg akkorát játszik, hogy az nem is emberi.


Green Room

Jeremy Saulnier előző filmje, a Blue Ruin ugyan jobb volt, viszont a Green Roomnak van egy kegyetlen, neonáci vezetőt játszó Patrick Stewartja – innen csak nyerni lehet. Főleg olyan naturális, már-már banálisan tényszerű erőszakábrázolással, ami csírájában fojt el minden eszképizmust, és csak színtiszta, néma sokkot engedélyez. Kemény film.


A meghívás
(The Invitation)

Karyn Kusama alattomosan bőr alá kúszó, és ott szüntelen izgő-mozgó-rágó thrillerjének feszültségfokozása az elejétől a végéig mesteri: a társasági összejövetel kis, kínos csendjei és őszintétlen, túlbuzgó mosolyai szép lassan jutnak el az elkerülhetetlen, véres, már-már apokaliptikus káoszig, amelyet egy hátborzongató zárókép koronáz meg. Ténylegesen ki kell heverni.


Kubo és a varázshúrok
(Kubo and the Two Strings)

A Laika stúdió úgy csinált könnyed, kellemes, kedves és lendületes fantasy-kalandfilmet, hogy közben keményen odalépett a drámával is, és nem félt halálról, gyászról és elfogadásról regélni. Mindezt úgy, hogy közben a meséket idén olyan súlyok és konfliktusok nélküli lagymatag, szépelgő és holtunalmas kis cukiságizék jelentették, mint A barátságos óriás és az Elliot, a sárkány.


Rendes fickók
(The Nice Guys)

Az nem újdonság, hogy Shane Black átkozottul tud írni, baromi vicces, és kb. a vérében van az akcióvígjáték (és a Rendes fickók már csak ezért is az év legjobbjai közt lenne), az viszont igen, ahogy a korral nyert bölcsességét saját film- és hőstípusainak kiforgatására használja – egyrészt az önirónia, másrészt a karakterfejlődés eszközeivel. Azt talán nem mondanám, hogy ez Black legjobb filmje, de hogy a legérettebb, az biztos.


Éjszakai ragadozók
(Nocturnal Animals)

Tom Ford filmje az év egyik legjobb thrillerje, pedig igazából egyáltalán nem is thriller, hanem egy párkapcsolati dráma. Félelmetes stilisztikai érzékkel megkomponált magánéleti pokoljárás olyan pusztító érzelmi bűnökről, amelyek éppúgy tönkretehetnek egy embert, mint egy brutális fizikai támadás. Amy Adams óriási, Michael Shannon nemkülönben, a befejezés pedig csúcs, maga a sokatmondó visszafogottság és elegancia.


A szoba
(The Room)

Élet egy torz, pontosabban egy szándékosan eltorzított világban – és ami utána jön. Leonard Abrahamson drámája úgy markol a szívbe, hogy a legvégéig kíméletlenül nyers és pragmatikus marad, olcsó megoldásoknak, könnyű hatásvadászatnak soha a közelébe se megy. Ráadásul ebben van az utóbbi évek egyik legjobban megírt (és eljátszott) női és gyerekkaraktere.


Steve Jobs

Ahhoz képest, hogy mennyire nem érdekelt a téma, az elejétől a végéig megigézve néztem Sorkin és Boyle szokatlan (és briliáns) szerkezetű életrajzát, és ennél nagyobb dicsérettel nehezen illethetném az év egyik legjobb drámáját. Talán még annyit tennék hozzá, hogy ilyen emberi történetet kerekíteni egy techguru három szakmai prezentációja köré, és ilyen gyönyörűen megrendezni vizuálisan elvileg statikus dialógusokat nem akármilyen teljesítmény.


Suburra

Stefano Sollima, a Gomorra (a tévésorozat) rendezője az alvilág, a politika és a vallás összefonódásáról mond végítélet-esőben áztatott mesét, olyat, amilyet csak az olaszok tudnak: kegyetlenül realistát, mélységesen mocskosat, javíthatatlanul szenvtelent, ugyanakkor képeiben és zenéiben lenyűgözőt és hipnotikusat. (Idén elvileg egy tízrészes sorozat is készül belőle az olasz Netflixre.)


The Wailing

A The Wailingben többek közt az a jó, hogy nem nagyon hasonlítható semmihez, amit az utóbbi jó pár évben láttál – még egy óra elteltével sem tudod, mire megy ki a játék (vagy hogy akár milyen műfajú filmet nézel), és bár a dél-koreaiaknál ez nem olyan ritka, itt kicsit többről van szó. Na Hong-jin (Az üldöző) krimije/horrora/drámája meglep, felzaklat, összezavar, és a legvégén, amikor végre bizonyosságot lelsz, jeges rémülettel tölt el.


A boszorkány
(The Witch)

Az év horrorának olyan atmoszférája van, hogy már akkor is nyöszörögve másznék tőle a sarokba, ha egyáltalán nem történne benne semmi. Még csak közel ilyen nyomasztó filmet sem láttam idén. Pedig már nagyjából tíz perc után felrúgja a műfaj egyik legrégibb szabályát, és teljes valójában megmutatja AZT. Csak hogy tudd, a Gonosz létezik. És eljön érted. És tényleg.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;