Don Winslow: A kartell - A Rio Grandétól délre a helyzet változatlan

Don Winslow legújabb könyve, a  Kartell  bő hétszáz oldala két regényt rejt magában: egy thrillert két mindenre elszánt férfi elkeseredett párbajáról és egy horror- bédekkert a bűn és kárhozat földjéhez.  Ami az előbbit illeti, Winslow nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a Drogháború végén elejtette (spoiler) : Adán Barrera, a Sinaloa-kartell egykori ura egy amerikai börtönben, halálos ellensége, Art Keller ex-DEA ügynök pedig a világ szemétől távol, önkéntes remeteségben tölti mindennapjait. Barrerát egy alku folyományaként átszállítják egy mexikói börtönbe, ahonnan aztán – ha nem is olyan stílusosan, mint a valóságban az El Chapo becenevű drogbáró másfél éve – megszökik, és nekilát újra felépíteni a birodalmát. A hírre Keller is reaktiválja magát, és kettejük élet-halál küzdelme  újra kezdetét veszi.

Erre a regényre nincs is sok értelme túl sok szót vesztegetni, annál is kevésbbé, mert Winslow művei közül talán ennek a leggyengébb a cselekményszövése. A gyenge jelző e helyütt szigorúan relatív módon, tényleg csak saját magához viszonyítva értendő, hiszen abban a Noir-Univerzumban, ahol James Ellroy az Isten,  Don Winslow az Ő egyik Prófétája, meg az is lehet persze, hogy a végére egyszerűen csak torkig laktam, és belefásultam a  háborús méreteket öltő erőszak, a cselszövések és árulások olykor picit monotonnak és végeláthatatlannak tetsző taglalásába. A hatás csak fokozódik, ha közvetlenül előtte végezte ki az ember a Drogháborút, hiszen a szereplők ugyanazt a danse macabre-t járják tovább, csak  - jó folytatáshoz méltóan – minden még véresebb és brutálisabb.

Mindezek mégis kevéssé számítanak a másik regény élvezetének  szempontjából: a fő cselekményszálnak inkább csak annyi szerepe van, mint a zsinórnak,  amelyre a gyöngysort felfűzik. Márha hordana olyan ékszert bárki, amelynek minden darabja kíntól vértől, és erőszaktól szaglik, és aminek gyöngyeit  megkínzott, lefejezett és megégetett emberek csontjából esztergálták.

A Kartellben ugyanis a mellékszereplők megpróbáltatásai adják az igazi izgalmat: ők az igazi hősök, és az ő matrjoska-történeteik avatják a regényt 2016 egyik legtorokszorítóbb olvasmányélményévé. (Ebben persze benne van az is, hogy a protagonista Kellert olyan emberként állítja elénk az író, akinek a Drogháború cselekménye során felőrlődött minden illúziója és embersége, és akinek egyetlen mozgatórugója maradt: legyőzni Barrerát, kerül, amibe kerül. Halovány szimpátiánkat talán még bírja, de az első felbukkanásától kezdve nyilvánvaló, hogy akár győz, akár elbukik, nem lesz számára feloldozás). Bevezetőként eleve egy másfél oldalt kitevő névsor szolgál: azoknak az újságíróknak a névsora, akiket a regény cselekményének időtartama alatt gyilkoltak meg a valóságban. Ez a felütés kellőképp megadja az alaphangot azokhoz a  részekhez, amelyek egyfajta esettanulmányként mutatják be a kartellek ámokfutása következtében kialakult polgárháborús állapotokat.  Egy napilap szerkesztősége egy határmenti városban, amely földrajzi helyzete miatt az őrület egyik fő hadszíntérévé válik; az utcagyerek, aki fikarcnyi esélyt sem kap az élettől, és lélek nélküli szörnyeteggé válik a bandák között sodródva; a nők, akik  - a kisvárosból elűzött/meggyilkolt férfiak híján – úgy próbálnak egy közösséget fenntartani, hogy a kartellek és a védelmükre rendelt állami fegyveres erők egyformán a pusztulásukra törnek – és még sorolhatnám.

Winslow mindegyikük sorsa köré egy-egy kisregényt kanyarít, amelyek így vagy úgy kapcsolódnak persze a fő szálhoz, de önmagukban, önálló fejezetként egymás mellé pakolva  is gond nélkül megállnának a lábukon.  Ezek a fejezetek együtt félelmetes,  néhol egészen szürreális horrorba hajló tablót alkotnak egy szerencsétlen társadalomról, amely nem a távoli jövőben és  nem is egy alternatív univerzumban létezik, hanem itt, minden világok legjobbikában, néhány órányi repülőútra Budapesttől.  Clive Barker beteg fantáziája semmi ahhoz a horrorhoz képest, ami megelevenedik a Kartell lapjain, pedig Winslow stílusa nem sokat változott a korábbi regényeihez képest: a szöveg talán kevésbé feszes, picivel több a bővített mondat, mint korábban,  de a közlés módja ugyanolyan szenvtelen és közömbös, mint a „no comment” felirat egy tömegkatasztrófáról szóló híradórészletben. Egy pillanatnyit sem kéjeleg, a legvéresebb részek taglalása is a szikár tényközlésre szorítkozik, de amúgy sem a direkt erőszak leírása marad meg legtovább az emberben.

Hogy mire gondolok? A majd hétszáz oldalból például mindössze két bekezdésben olvashatunk  a drogháború spanyol szókincsére meg a gyermekmondókákra gyakorolt hatásáról, az ember mégis beleborzong,  hogy milyen lehet olyan térben és időben élni, ahol új nyelvi kifejezések születnek az autók csomagtartójába gyömöszölt,  a takaróba csavart, fémhordókba rakott és savval vagy betonnal leöntött, esetleg ipari ragasztószalaggal körbetekert holttestekre. Nem a nyílt utcán végrehajtott gyilkosságok, hanem annak a  mindennapossá vált gyakorlatnak olvastán fogunk kényelmetlenül feszengeni és szemérmetlen katasztrófa-turistának érezni magunkat: hogy a gyilkosok hidegvérrel megvárják és feltartják a mentőket, míg az áldozat el nem vérzik;  hogy megvárják az újságírókat is, hogy élőszóban szabják meg, mit írhatnak meg és mit nem; és végezetül, hogy a rendőrségre nem érdemes számítani, mert az a része, amelyik nem egymást gyilkolja a rivális kartellek zsoldjában, a saját jól felfogott életösztönének engedelmeskedve inkább  távol marad, míg mindezek le nem zajlanak.

A Kartell telis-tele van ilyen és ehhez hasonló horror-egypercesekkel,  dramatizálva és sűrítve  a hatás további fokozása érdekében (ne felejtsük el: tíz év történéseit kapjuk az arcunkba  az olvasásra fordított órák alatt), de senki ne ringassa magát illúziókba: a fikció jobbára az anyag megmunkálásában (valós karakterek összegyúrásában, idővonalbéli csereberében, stb.)  érhető tetten, és annak, amiből építkezik, túlnyomórészt megvan a valóságalapja – erről bárki meggyőződhet, aki hajlandó utánaböngészni egy kicsit.  Winslow saját bevallása szerint tíz évnyi gyűjtés anyagát dolgozta fel, a 128 meggyilkolt újságíró oknyomozó cikkeitől kezdve a bandák által a netre  feltöltött kínzási és kivégzési videókon át a drogperekben a sajtó részére is elérhetővé tett lehallgatási hangaszalagok szinte szó szerint átvett leiratáig. Megdolgozott azért, hogy papírra vethesse a Kartellt, és az eredmény, ha más értelemben is, de megdolgoztatja az olvasót is, egészen az utolsó oldalakig.

Azazhogy…… ha van valami, amit a Kartellnek fel lehet róni, az az, hogy körülbelül negyven oldallal hosszabb, mint kellene.  A végső leszámolás előtt, ott kellene véget érnie, ahol - az általam olvasott regényeiben először – Winslow is felhagy egy percre a rezonőr kimért, szakszerű szerepével, hogy egy kivégzett újságíró utolsó írásában szenvedélyes hangú vádiratot fogalmazzon annak a nyolcvanezer embernek (a szám a szomorú valóságot tükrözi) a nevében, akik a drogháború alatt vesztették életüket. A regénynek, ha a szigorú következetességet vesszük legfőbb zsinórmértéknek, itt kellene véget érnie, azon a bizonyos homokos, szomorú, vizes síkon.  A valóságot tekintve sajnos sokkal okszerűbb lezárás lett volna.

Eredeti cím: The Cartel,  fordította: Orosz Anna
Agave Könyvek 2016, 688 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;