Még hogy Feláldozhatók! Ne röhögtess. A kemény akciósztárok
dögös durrbele-filmbe terelésének koncepcióját már bő harmincöt évvel Stallonéék
bohóckodása előtt is megvalósították – ráadásul sokkal jobban. Az 1974-es Three
the Hard Wayben a blaxploitation akkori három nagy sztárja állt össze, hogy
megmutassa a fekete testvéreknek és a fehér elnyomóknak („the man”), hol
lakozik a négerúristen: Jim Brown, Fred Williamson és Jim Kelly másfél órán át
szinte lélegzetvétel nélkül ütnek, lőnek és robbantanak mindent, aminek van bőr
a pofáján eléjük állni, és mindezt Gordon Parks Jr., vagyis egyrészt a Shaft
rendezőjének fia, másrészt a már akkor is kis túlzással legendás Super Fly direktorának irányítása alatt teszik.
A blaxploitation (per definition) rendszerint arról szól, hogy a feketék megunják a fehér ember szarságait, és fegyverrel, gyilkos szándékkal meg „ki, ha én nem, anyabaszó!” attitűddel nekimennek az életüket megnehezítő öltönyös, szivarozó, sápadtarcúaknak, legyenek azok gengszterek, zsaruk vagy korrupt üzletemberek. A Three the Hard Way viszont még ennél az eleve direkt megoldásnál is jóóóval direktebb, hőseink ugyanis egy olyan fanatikus neonáci szervezet ellen veszik fel benne a harcot, amely ördögi tervet dolgozott ki a feketék teljes kiirtására: egy tudós kotyvasztott nekik egy mérget, amely Amerika nagyvárosainak vízkészletébe csempészve végez a tetű bokszosokkal, de amely a dicső árja fajra teljesen ártalmatlan.
Ez persze akkora extravagás, Bond-filmes képtelenség, hogy kezdetben még a kisebb hadseregeket Schwarzeneggerként kaszáló főhősök sem tudják elhinni. Szerencsére az ellenségeik vannak olyan barmok, hogy ennek ellenére folyamatosan ki akarják nyírni őket, így aztán a kb. harmincadik bérgyilkos szarrá lövése-verése után komoran összevonják a szemöldöküket, és úgy döntenek, mégiscsak megéri utánajárni ennek a négerméreg dolognak.
A film főleg Jim Brown alakja köré épül, ő a trió leghangsúlyosabb tagja. Masszív testalkatával, sziklaarcával és iszonyatos karizmájával magabiztosan ural minden jelenetet, legalábbis amíg fel nem bukkan Fred Williamson, a keménység és a lazaság definíciója, akit minden pillanatban szanaszét vet az energia. Ő még az olyan röhejes dolgokat is rezzenéstelenül képes eladni, mint például a lövöldözések közepette vetett halál értelmetlen kommandós bukfencek. Csak a harcművészként nevet szerzett Jim Kelly lóg ki kissé a két egykori futballjátékos közül a teljességgel szégyentelen és nem egyszer hiteltelen Bruce Lee-imitációival (sokkal lassabban és darabosabban mozog, mint a hongkongi mester, akivel egyébként együtt játszott a Sárkány színrelép-ben), de azért amikor lekaratézza az őt zaklató rendőröket, az még így is pokoli szórakoztató (arról nem is beszélve, miféle őrületes ujjongást kaphatott ezért akkoriban a fekete közönségtől).
És amikor ezek hárman együtt akcióznak, az már egyszerűen feldolgozhatatlanul sok vagányság az agy receptorainak – de még egy átlag dialógusjelenetben is úgy sétálnak és beszélnek, hogy azt öröm nézni: mintha az övék lenne az egész világ. Vagy talán az övék is, legalábbis senki sem ér szép véget, aki ezt megpróbálja kétségbe vonni. Ha pedig valami érthetetlen módon megunnád a három szuperbikát, akik menőbbek, mint te valaha leszel, az egyikük egy ponton segítségül hív három motoros csajt (egy fehéret, egy feketét és egy ázsiait: tessék, PC és multikulti!), hogy félmeztelenül szexuális kínzásnak vessenek alá egy makacsul hallgatag rosszfiút. Ha még így sem érdekel a film, tényleg feladom. Nézzé’ Tarr Bélát, azt hiszem, ilyenkor ezt szokták mondani az okosok…
Hőseink ellenlábasai egyébként többnyire arctalan, névtelen, érdektelen fehér gazfickók – egyet kivéve. Jay Robinson a neonácik vezetőjeként nem a sztereotip módon fröcsögő és üvöltöző gonoszt hozza, hanem a visszafogott, nyájas úriembert, aki az igazhívők csillogó szemével és földöntúli boldogságával beszél a világ fekete söpredéktől való megtisztításáról. Váratlanul elegáns adalékanyag egy olyan filmben, amely egyébként faltól-falig csupa harsányság és túlzás.
A Three the Hard Way különlegessége a három sztár összehozásán felül az, hogy jelentősen nagyobb költségvetésből készült, mint a legtöbb akkor blaxploitation, így nagyjából annyi akció van benne, amennyi tizenöt másikban összesen sem. Minden túlzás nélkül egymást érik a bunyók, az üldözések, a tűzharcok, és simán felrobban benne annyi vagy még több autó, mint egy tetszőleges Halálos iramban-izében.
Parks filmje persze sokkal elszálltabb, és sokkal kevésbé vehető komolyan, mint a műfaj olyan fajsúlyosabb igényű darabjai, mint az említett Shaft vagy a Gordon's War, és ez nem feltétlenül csak az akciók mennyiségén, hanem a kidolgozottságán is meglátszik. Jim Kelly pörgőrúgásaitól a százezer kilőtt golyót nyílt terepen is kikerülő hősökön át a semmitől (mondjuk egy útjelző tábla elgázolásától) felrobbanó kocsikig van az egészben egy jó nagy adag, megmosolyogtató sutaság – de egyszerűen képtelenség haragudni rá. Ahhoz túlságosan laza és eseménydús.