A jó öreg, eonok óta szunnyadó Cthulhu összetenné az úszóhártyás, halandók elméjét egy intésével megbomlasztó mancsát a csillagok olyan ritka együttállásáért, mint amilyen most az államilag támogatott 56-os képregényprojekt születéséhez asszisztált, hiszen valódi sztárcsapat, a magyar képregényes élet színe-java vett részt benne. Rajzolóként Futaki Attilát, talán a legsikeresebb külföldön dolgozó hazai képregényest (aki a Disney Percy Jackson-képregénysorozatát, a Dark Horse kiadónál Conan fekete parti kalandjait, az őrületesen népszerű Scott Snyder Severed című horrorképregényét és most legutóbb a Le Lombard francia nyelvű Hypnosát jegyezte), színezőként Szabó Leventét, tipográfusként Felvidéki Miklóst és Lanczinger Mátyást (mindegyikük neve ismerősen csenghet a Geekz rendszeres olvasóinak) mozgósították, hogy egy igazán színvonalas, kemény fedeles, színes képregényt tegyenek le az asztalra az 56-os emlékév kapcsán. Igaz, ami igaz, az időzítés nem sikerült valami fényesen, de egyértelműen egy olyan kiadványt hoztak létre, amely az európai, frankofón képregénypiacnak is dicsőségére válna.
Futaki rajzstílusa sokat változott a Spirál teljesen letisztult, realista ábrázolásmódja óta, de a Percy Jackson- és Severed-féle vizualitásnak is búcsút inthetünk: a Budapest Angyalában a frankofón piacra jellemző, néhol rajzfilmes elemekkel kevert, történelmi alapokra építkező kalandtörténetek félig realista stílusát követi. Nagyszerű meglepetés, a Conan óta nem láttam új munkáját, és úgy tűnik, semmiféle gondot nem okoz számára, hogy stílust váltson, amennyiben ezt a téma megköveteli.
Elsőre furcsán hat, hogy a hátterek kevésbé kidolgozottak, mint mondjuk pont a legutóbbi képregényében, a Hypnosban, de mivel a három idősíkban, 56-ban, 88-ban és 2016-ban elmesélt jelenetek jobbára éjszaka játszódnak, és többnyire csak néhány karakter interakciójára szorítkoznak, ez a módszer végül is csak még jobban aláhúzza a főszereplők személyes történetét. Összességében elégedettek lehetünk a képregény vizualitásával: Futaki értő kézzel használja a panelezést, a filmes beállításokat, az éjszakai, üres, budapesti utcákon zajló hajsza a sebesültet cipelő, fiatal Angyal János után akciófilmekbe kívánkozik. A színezés is remek, az idősíkok megkülönböztetése semmilyen gondot nem okozhat az olvasónak.
Magáról a forgatókönyvről már nem tudok ilyen lelkesen nyilatkozni: tisztában vagyok vele, hogy a megrendelő kérésére az oldalak tetemes részét újra kellett írni és rajzolni, de a végeredmény szempontjából a dramaturgiai bakik (a 9. és 10. oldalon a búcsúzkodás közben szinte ugyanaz a dialógus hangzik el, mintha elsőre nem értené meg az olvasó), a kétdimenziós karakterek (mint a szovjet antagonista, akinek azzal alapozzák meg az egyetlen, B-filmekben már végletekig elkoptatott jellemzőjét, hogy agyonlövi a sebesült felkelők kivégzésénél hezitáló beosztottját, majd “még valaki?” felkiáltással körbenéz) és a színpadias deus ex machinák (Angyal megmenekülése a Molotov koktélos akciója után) meglehetősen lerontják az összképet.
Az egész képregény kissé tudathasadásos, mintha nem tudná eldönteni, hogy csak egy maroknyi szereplővel előadott bosszúfilmet próbál imitálni, minimális történelmi kontextussal, vagy az 56-os forradalomnak akar emléket állítani igazi, hazafias, hús-vér hősökkel, némi fogyasztóbarát fikcióval körítve, de még a realitás határán belül maradva.
Ha az eddig nehezen elérhetőnek vélt fiatalabb generáció megszólítása volt a cél a képregényes formátummal, a figyelmük, érdeklődésük felkeltése egy számukra kevéssé megfogható, elképzelhető történelmi korszak izgalmas bemutatásával, akkor az eredmény elég felemásra sikerült. Minden hiányossága ellenére azonban a Budapest Angyala kétséget kizáróan az utóbbi évek, sőt évtized legszebb kiállítású magyar képregénye. De lelke, az nincs neki.