„This cannibal orgy is strange to behold and the maddest
story ever told!”
A klasszikus szörnyeket bolondos, komikus rímekbe ágyazó dal, amelyet a főcím alatt maga a nagy Lon Chaney Jr. énekel, úgy hangzik, mintha valami horror-sitcomhoz íródott volna, és ez a kategória egy kis perverz, gonosz ferdítéssel akár illene is az 1968-as Spider Babyhez. De inkább csak azért, mert még mindig ez a kategória áll a legkevésbé távol tőle. Elvileg persze könnyű belőni, egy horror/fekete komédia elegyről van szó, de ez nagyjából annyit mond el róla, mint valami másról az, hogy játékfilm.
A Spider Baby egy szenzációsan egyedi hangvételű gyöngyszem, mit gyöngyszem, öklömnyi gyémánt, őrült, vicces, szexi, felkavaró, kedves, gonosz és teljesen elszállt. De nagyjából egyik előbbi jelzőt sem úgy kell érteni nála, ahogy gondolnád. Na, jó, teszek még egy próbát a belövésére: kb. ilyen lett volna az Addams Family, ha szigorúan felnőtteknek készítik, és hozzákevernek egy keveset a Texasi láncfűrészes mészárlásból.
A film a három tizenéves Merrye testvérről szól, akik jobb híján a család sofőrje, a jámbor Bruno szerető felügyelete alatt, egy romos házban élnek. A gyerekek a Merrye szindrómától szenvednek (amely az egész mindenségben csak a Merrye családot sújtja), azaz nagyjából tízéves koruk után elkezdtek mentálisan, szociálisan és végül fizikailag is visszafelé fejlődni (a vérfertőzés szépségei; gyerekek, ne kufircoljatok testvéreitekkel, szüleitekkel!).
A legidősebb köztük Ralph, az ő állapota a legsúlyosabb: beszélni sem tud, csak nyáladzik, igaz, legalább a dughatnék egészséges férfihez méltón rájön, ha meglát egy csinos nőt. Virginia, a „Spider Baby”, megszállottja a pókoknak, és szeret embereket a hálójába fogni és megcsípni (értsd: kötelet dob rájuk, aztán két késsel halálra szurkálja őket). A legfiatalabb, Elizabeth majdnem normális hozzájuk képest, csak mindenkit gyűlöl, vagy gyűlölni akar, vagy meg akar gyűlöltetni másokkal. Amikor megérkezik hozzájuk két távoli rokonuk egy ügyvéd és egy asszisztens társaságában, hogy átvegyék az őket illető birtokot, nos… meglepő módon nem sül el valami jól a dolog.
A Spider Baby egy totális ambivalencia: bájos és szeretnivaló film, amelyben gyerekek embereket ölnek. Jack Hill (aki később olyan neves exploitationöket rendez majd, mint a Foxy Brown vagy a Coffy) végig megtartja a kényes és lehetetlen egyensúlyt a két, egymást elvileg kizáró jellemvonás közt, megközelítése egyedi és felejthetetlen. Humora nem a horrorelemek kifigurázásából, kiforgatásából ered, és nem is a dialógusokból, hanem a karakterekből és a színészekből.
Megmosolyogtató, ahogy a Merrye-k tinédzser létükre kisgyerekként viselkednek és fejezik ki érzelmeiket, vicces, ahogy a környezetükre reagálnak, bájosak még akkor is, amikor éppen miszlikbe aprítanak valakit, hogy aztán a fülét eltegyék egy dobozkába. Emlékbe. Csak gyerekek a kicsikéim, na, hát nem tehetnek róla. Egészen bámulatos (és valahol félelmetes), hogy a horror milyen természetesnek hat ebben a közegben. A humorhoz persze nem árt, hogy a film kezdettől fogva a „szörnyek” oldalára tereli a néző szimpátiáját a betolakodókkal szemben.
Lon Chaney Jr. (akinek klasszikus Farkasemberére nem egy jópofa utalás van) ekkorra már javában alkoholista volt, és ez látszik is rajta, mégis élete egyik legnagyszerűbb játékát nyújtja a joviális, ám teljesen tehetetlen pótapaként. Ralph szerepében az exploitation-ikon Sid Haig remekel, a lányokat Jill Banner és Carol Ohmart hozzák ártatlanságuk ijesztő illúziójával, és szexualitásuk még ijesztőbb valóságával. Hill öntudatosan, energikusan rendez (pedig ez volt első saját, egészestés filmje, miután kijárta Roger Corman iskoláját), Alfred Taylor nagyszerű fekete-fehér képei a kedélyesen gyilkolászós atmoszféra ellenére néhol meglepően erőteljesek és félelmetesek, a zene pedig (kezdve az említett dallal) kiválóan alkalmazkodik az ambivalens hangulathoz.
Nehéz pontosan leírni azt a hatást, amellyel a forgalmazási bohóckodások miatt anno süllyesztőbe került, de a ’80-as évek óta már egész kis kultstátuszt élvező Spider Baby semmi máshoz nem hasonlíthatóan lerohanja a nézőt. Azt a szemtelen, cinkos és okos bravúrt, ahogy a bizarr szexualitást keveri a gyermeki bájjal, azt a kegyetlen erőszakkal, azt a rémület és az elégedettség vegyes érzésével, az egészet ánblok pedig a látszólag ártalmatlan, valójában persze pofátlanul gonosz komédiával. Kevés filmre illik jobban az elkoptatott frázis, miszerint egyszerűen „látni kell”.