A majom-Mózes kivezeti népét az emberi elnyomás alól

Bár az antropomorfizmus eredeti funkciója az volt, hogy általa felfoghatóvá váljon számunkra a normál esetben megközelíthetetlen, transzcendens isteni világ, az irodalom vagy a popkultúra jellemzően arra használja, hogy nálunk alsóbbrendű tárgyakat vagy állatokat ruházzon fel emberi tulajdonságokkal. Az így születő történetek persze valójában nem az említett tárgyakról vagy állatokról szólnak, hanem az emberekről, és paradox módon éppen az allegorikus távolítással (ld. még a pálcikaemberek egyetemes kifejező erejét) festenek az átlagnál akár hatásosabb és kritikusabb tablót a társadalomról. A majmok bolygója a végletekig viszi az antropomorfizmus koncepcióját, ugyanis teljes egészében átadja a sztoriban még jelenlévő emberek szerepét a majmoknak, és olyasmire veszi rá a nézőket, amivel kevés blockbuster (vagy bármi egyéb) próbálkozott: hogy a majmoknak szorítson, és a saját faja kihalásában reménykedjen – mert itt csak így lehet happy end.

A majmok bolygója-reboot első részében (Lázadás) még inkább az ember volt a domináns, a történteket Caesar gazdája, az Alzheimer-kór meggyógyításán dolgozó tudós szemszögén keresztül láttuk. A Forradalomban már legalábbis egyenrangúak voltak a szemben álló felek, a sztori okosan kimunkált tragédiáját éppen az szolgáltatta, hogy mindnyájan érthető és átélhető motivációval, minden erőfeszítésük ellenére süllyedtek bele egy pusztító konfliktusba. A Háborúban végleg a majmok felé billen a mérleg (amivel egyébként szép, fokozatos szempontváltási ívet zár a trilógia): Caesar majom-Mózesként vezeti népét a Kánaánba, hogy megmeneküljenek a vírus miatt kihalóban lévő emberek rájuk vadászó hordái elől. Vagyis itt már egyszerűbbnek tűnik a leosztás: a majmok jók, az emberek rosszak.

Persze ennyire azért mégsem fekete-fehér a dolog. Míg népe vándorlásra készül, Caesarnak (Andy Serkis és a CGI-mágusok értő alakításában) meg kell tennie saját belső utazását, ahogy bosszúszomjasan, dühvel és gyűlölettel eltelve veti magát az emberi sereg ezredese (Woody Harrellson remek Kurtz-üzemmódban) után, olyan impulzusoknak engedelmeskedve, amelyekre alig pár évvel korábban, a Forradalom eseményei idején még mély megvetéssel tekintett volna. De mostanra szétmorzsolódott a „majom nem öl majmot” elve és a „mi jobbak vagyunk az embereknél” naiv tétele – Caesar és társai civilizációt építenek, márpedig az (különösen egy mindenki terhét a vállán cipelő vezető számára) sosem megy áldozatok, megalkuvások, személyes démonok és tragédiák nélkül.

És a civilizáció felemelkedését ezúttal egy másik összeomlása kíséri. A vég markában tehetetlenül vergődő, a nihilben óhatatlanul feloldódó emberek minden konvencionális erénye (a szeretet, a lojalitás, a megértés, a törődés, a béke iránti igény) átszáll a jövőjüket megalapozni igyekvő majmokra – így nyilván a szimpátiánk is az övék. Ugyanakkor, bár az ezredes szadizmussal és kegyetlenséggel, gyakorló zsarnokként ugrik neki a majmoknak, hibáztatható ezért egyáltalán? Elvégre ki ne őrülne bele annak tudatába és a látványába, hogy lassan az egész faja elsatnyul és elpusztul, és semmivé lesz minden, amit valaha ismert? Az ezredes csak látszólag egysíkú figura, valójában egy torz haláltáncát járó civilizáció egyszerre ronda és szomorú metaforája.

Ez mindeddig egy abszolút fantasztikus filmet sejtet, sajnos azonban a forgatókönyv iszonyatos böszmeségeket enged meg magának. A jelenlegi Majmok bolygója-sorozatnak mindig is a rémesen egyszerű és kiszámítható cselekménye volt a leggyengébb pontja, és ez itt nagyobb probléma, mint valaha, kezdve a túlságosan is szabályos szálelvarrásra ormótlanul kitalált második hadsereggel a kínosan szájbarágós pillanatokon át a szigorúan őrzött katonai táborig, ahol a finálé előkészítése során, jó háromnegyed órán át, csoportostul jár ki-be az ellenség anélkül, hogy bárki észrevenné. Egészen döbbenetes, hogy milyen hiteltelen és pongyola fordulatokkal dolgozik az előző rész alkotópárosa, Mark Bomback (író) és Matt Reeves (író-rendező) a történet előlendítése érdekében.

Ami azonban eddig is erőssége volt a franchise-nak, abban az új felvonás is jeleskedik. A karakterek (az újak és a régiek) nagyszerűek, a társadalmi-civilizációs folyamatok és konfliktusok ábrázolása lebilincselő, az érzelmi töltetek pedig igen nagyot tudnak szólni – már csak azért is, mert a Háború meglepően lassú folyású egy mai blockbusterhez képest: az akciók közt sok időt szán a csendes, meghitt pillanatokra és következetesen, komolyan, gyönyörűen rajzolja tovább Caesar és a majmok történetívét. Ha cselekményvezetésében nem is, a Háború minden más szempontból korunk legintelligensebb hollyoodi megafilmek közé tartozik.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;