Batman a saját árnyéka ellen

Aliens – Dead Orbit #2

Történet és rajz: James Stokoe
Dark Horse Comics

Az Alien-franchise már elég messze távolodott a gyökereitől, különösen a legutóbbi filmek felemásra sikeredett kozmikus biofegyver pszeudo-magyarázataival. Hol van már az első rész klausztrofób pszichológiai horrora, a macska-egér játék a teljesen idegen, éppen ezért minden emberiességet és kiszámíthatóságot nélkülöző, legyőzhetetlen gyilkológéppel? Vagy a második rész adrenalinpumpáló akcióhorrora, a hangyaként özönlő idegenekkel és a végső, eposzi küzdelemmel, amikor a királynő megmutatkozik teljes valójában? Az utóbbi idők talán legjobb Alien-filmje nem is fim volt, hanem egy játék, amelyben torkodban dobogó szívvel kellett valahogy kijátszani az űrállomáson elszabadult egyetlen idegen lény figyelmét.

A képregényes indie-szcéna méltán ünnepelt író-rajzolója, James Stokoe sem gondolja túl a témát, amikor ugyanehhez a recepthez nyúl: a Weyland-Yutani üzemanyagtöltő állomásának hatfős legénysége adást fog egy közeli gázóriás orbitális pályájára állt hajóról. Választ persze nem kapnak, és a kapitány természetesen úgy dönt, az ügyet ki kell vizsgálni. A hajónapló szerinti nyolc főből csak hármat találnak a kriogenikus kapszulákban, de amikor fel akarják ébreszteni őket, valami meghibásodás miatt a kamrák túlhevülnek, és mindhárom szerencsétlent iszonyatos égési sérülésekkel tudják csak átszállítani az állomásra. Amíg megpróbálják kideríteni, mit kerestek erre, és mit szállítottak, két megmentett utasból kimarcangolja magát egy-egy idegen, ezután pedig annak rendje és módja szerint elszabadul a pokol.

A felállás ugye ismerős, de legalább két dolog szól a képregény mellett: az egyik maga Stokoe, aki már az Orc Stain című sorozatával is bizonyította, hogy mennyire testhezálló neki a cronenbergi testhorror. A megégett, szörcsögő utasok igazán visszataszítóak, a lények kikelésekor pedig fájdalomtól összevicsorított fogak ropognak és törnek ki olyan gyomorforgató módon, hogy az olvasó kényelmetlenül fészkelődik a székén. A másik a történetmesélés módja: párhuzamosan látjuk, ahogy az állomás egyetlen túlélője próbál egy titokzatos dobozzal eljutni valahová, miközben két kifejlett idegen igyekszik becserkészni, és kapunk visszaemlékezéseket a korábbi eseményekről, amikor még a teljes legénység a hajótöröttek rejtélyének megfejtésén agyalt. Akiknek Stokoe rajzstílusa ismeretlen, azoknak szokni kell, de az biztos, hogy tud atmoszférát teremteni: üresen kongó, leharcolt fémfolyosók és széteső gépezetek uralják az űrállomást, a mindenhol rémeket látó Wascylewski mérnöktiszt pedig rettegő prédaként próbál valami kiutat találni a halálos csapdából.


Batman – The Shadow #3

Történet: Scott Snyder és Steve Orlando
Rajz: Riley Rossmo
DC / Dynamite

The Shadow a harmincas-negyvenes évek álarcos igazságosztója volt, aki a rádiójátékokon, ponyvaregényeken és -magazinokon, valamint a képregényeken keresztül mára valóságos popkulturális ikonná vált. Batman előképe, sőt, a sötét lovag ténylegesen az ő köpenyéből bújt ki: nappal Lamont Cranston, milliomos világfi, éjszaka az Árnyék, a New York-i alvilág réme. Bill Finger és Bob Kane még csak nem is titkolták, hogy az ő alakja inspirálta őket a Bat-Man megalkotásakor. A példakép és Gotham köpönyeges lovagja 1973-ban, a Detective Comics oldalain találkoztak először, most pedig Orlando, Snyder és a két karakter jogait birtokló kiadó újabb lehetőséget adtak nekik a találkozásra.

Az Arkham elmegyógyintézet még a bentlakók által is szeretett ápolóját meggyilkolják, méghozzá egy prehisztorikus időkből származó tőrrel, Batman pedig leporolja a legtöbb történetben teljesen mellőzött képességét: azaz nekiáll nyomokat gyűjteni és rászolgálni az egyik legrégebbi epitheton ornansára. Nagyon hamar szembekerül a gyanított elkövetővel, aki ugyan egy gyors csörte után eltűnik, azonban kiderül, hogy már ötven éve halott, és az áldozat egyik őse. A nyomok a Francia-Alpokba vezetnek, Bruce Wayne egyik régi mentorához és kiképzőjéhez, itt azonban azzal kell szembesülnie, hogy Henri Ducard mindig is a The Shadow egyik álcája volt:  a titokzatos, láthatólag halhatatlan alak évtizedeken át egyengette az útját különféle alteregóin keresztül. Batmannek nehezére esik elfogadni, de a természetfelettivel kerül szembe: a The Shadow antitézise, a Káintól származó The Stag a legteljesebb, legjótékonyabb életet élő áldozatokat ejti el, és már csak egy gyilkosságra van attól, hogy ezzel eljuthasson a legendás Shambalába.

Snyder és Orlando rendesen felrázzák a Batman-mítoszt, mert az ő verziójukban a Denevérember tudtán kívül mindvégig a The Shadow tanítványa volt, ráadásul nem is az egyetlen: kontinenseken és évtizedeken átívelő hálózat tagjai segítenek szerte a világon, hogy felkészítsék a potenciális hősöket a gonosz elleni harcra. Az egykori vörös sálas, egyszerű pulp-hős misztikus dualitásra tesz szert, és örökkön tartó harcba kényszerül ugyancsak halhatatlan és elpusztíthatatlan tükörképével. Csak éppen ezt az általuk manipulált hősökön és gonosztevőkön keresztül vívják, amolyan Özönvíz előtti illuminátusokként. Érdekes, mitológiai előképekkel rendelkező elgondolás, de nem biztos, hogy osztatlan siker fog aratni a DC-univerzum rajongói között. Bár az igazat megvallva, ennyi retcon és reboot között talán fel sem fog tűnni nekik.


Beautiful Canvas #1

Történet: Ryan K. Lindsay
Rajz: Sami Kivela
Black Mask Studios

Jelen állás szerint a Black Mask az egyik viszonylag új kiadó, ami sikeresen felcsatlakozott az Image mögé (a másik az Aftershock) a képzeletbeli Legizgalmasabb Képregénykiadók toplistámon. Erre legalább hat érvem van: Ballistic, We Can Never Go Home, 4 Kids Walk Into A Bank, Space Riders, Young Terrorists és most a Beautiful Canvas.

Lindsay két korábbi képregénye is elég komoly agymenés volt, a Deer Editor egy anropomorf, szarvasfejű, bűnügyi újságíró kalandjait (műfaja: antler noir) követte, a Chum egy kis szigetet uraló alvilági főnök csillogásáról és bukásáról (műfaja: surf noir) szólt. Ezúttal egy bérgyilkosnőt követünk nyomon egy olyan világban, amely csak itt-ott ugyan, de mégis eltér a miénktől: egy milliárdosnő rutinfeladattal bízza meg, el kell tennie láb alól egy célszemélyt. Arról azonban nem szól a fáma, hogy az áldozatnak van egy kisfia, Lon pedig, akinek éppen állapotos a barátnője, úgy dönt, hogy inkább magával viszi a kölyköt. Innentől egy kissé elszabadulnak az események, mert a megbízó, aki szabadidejében levágott testrészekkel kertészkedik, egy állati génekkel módosított gyilkosokból álló kivégzőosztagot küld utána. A rajtaütés majdnem sikerül, de a Lon által megmentett kisfiú reaktív pirokinézise keresztülhúzza a támadók terveit.

És innentől már semmin nem szabad meglepődnünk, mert a szerző saját bevallása szerint ez a történet a Philip K. Dick iránti rajongásának szintézise. Tehát, ebben a világban legalább 500 millióan estek át genetikai módosításon, jobbára állati DNS felhasználásával,  ami esetenként pusztán esztétikai, másoknál sokkal komolyabb beavatkozást jelent. Más furcsaságokat is becsempésznek a füzetbe, amikre azonban csak az utolsó oldalon szereplő fiktív újságkivágás világít rá. Kivela nem először dolgozik Lindsay irányítása alatt, és ez egyértelműen meglátszik: a képi világ tökéletes noir hangulatot áraszt, talán a színezést lehetett volna tompábbra venni, de mind az akciójelenetek (ismét bebizonyosodik, hogy a répa nem üti a pisztolygolyót), mind a panelezés profi kivitelezésű. Jelenleg fogalmam sincs, hová tart a sztori, de egyelőre nagyon szívesen ülök ezen a hullámvasúton.


Jimmy’s Bastards #1

Történet: Garth Ennis
Rajz: Russ Braun
Aftershock Comics

Garth Ennis eddig sem a politikai korrektségéről volt híres, sőt, leginkább mítoszgyalázó, tabudöntögető, mélységesen szatirikus és fekete humorral átitatott stílusáról volt ismert. Míg a The Boys című sorozatában az ünnepelt, de lelki nyomorúság legmélyebb bugyraiba süllyedt szuperhősökről rántotta le a leplet, addig a Judge Dreddben és a Hellblazerben sci-fibe és horrorba bugyolált társadalmi- és politikai szatírát szállított. Azonban ha valakinek ezek közül egyik cím sem mondana semmit, a Preachert minden bizonnyal legalább látta vagy olvasta (elvégre nem véletlenül keveredett a Geekzre). Ugyan a tévésorozat az eredeti meglehetősen felvizezett verziója, mégis alkothat némi képet arról, hogy mire számíthat Jimmy Regent kalandjaiban.

Ami ugyanis a The Boys volt a szuperhősöknek, az a Jimmy’s Bastards a James Bond és hasonszőrű kémfilmeknek: a brit hírszerzés leghatékonyabb ügynökében bizony morzsányi erkölcsi tartás sem fedezhető fel, sármjának minden nőnemű ügynök vagy úgy egyáltalán, nőnemű bárki áldozatul esik, semmire és senkire nincs tisztelettel, viszont imádja a munkája biztosította előnyöket. Egy eltérített léghajóétterem megmentése után, amely a Westminsterbe csapódott volna be, természetszerűleg azonnal ágyba bújik az ügynöktársával, akit viszont ezért már másnap áthelyeznek egy másik kontinensre. Az új partnere, Nancy McEwan azonban már nem annyira vevő a viselkedésére, és így úgy tűnik, új alapokra kell helyezni a partneri viszonyokat. Azonban míg Jimmy élvezi az előző munkája gyümölcseit, addig az utóbbi évtizedekben a világon válogatás nélkül szerteszét hintett magvainak gyümölcsei (a címbéli, balkézről származó gyerekei) éppen a Szent Pál-székesegyházban gyűlnek össze, hogy tervet kovácsoljanak apjuk elveszejtésére, szektás csuklyák és pezsgőspoharak kíséretében.

Az Ennis-féle humort nem kell nélkülöznünk, sem az őrült ellenfelekben (Theophilus Trigger politikailag nem korrekt kifejezésekkel próbálja visszakergetni a safe space-ébe az áldozatait, Bobo, a gyilkos majombohóc pedig egy emberi agyat drótozott a sajátjához, hogy még szörnyűségesebb tetteket tudjon kitervelni), sem a hímsoviniszta és szókimondó főhősben, sem az őrült kémkütyükben (a mikro-agresszor folyamatosan propagandát sugároz, de olyan kicsi, hogy nem tudják kideríteni, honnan ömlik az ideológiai mocsok, a légzsák helyére szerelt favágó balta pedig egyszerű és hatásos). Braun pedig, aki Ennis állandó tettestársa volt a The Boys sorozatban, itt sem okoz csalódást sem a női idomokkal, sem a vérgőzös jelenetekkel.


Rock Candy Mountain #3

Történet és rajz: Kyle Starks
Image Comics

Az amerikai történelem egyik érdekes jelensége volt a hobó-kultúra kialakulása az 1860-as évek második felében, amikor polgárháborús veteránok, felszabadított feketék és elszegényedett polgárok kényszerültek vándorlásra a munka reményében. Egyik tengerparttól a másikig járták az országot, jobbára az ingyenes, de illegális utat választva: üres vasúti kocsikra felkapaszkodva utaztak a városok között. Kiszámíthatatlan és veszélyes élet volt ez, mely összefogásra kényszerítette őket, ez vezetett a sajátos hobó erkölcsi kódexhez és a hobó jelekhez, mellyel figyelmeztetni tudták az utánuk jövőket, hogy mire számíthatnak az adott ház portáján.

Starks ehhez a forráshoz nyúlt, amikor a hobó-kultúra és folklór vegyítésével útnak indította a legyőzhetetlen Jacksont, aki egyezséget kötött az Ördöggel, hogy ember ne lehessen képes küzdelemben legyőzni őt. Jackson a legendás, hobó-dalokban megénekelt Kánaán, a Rock Candy Mountain nyomában jár egy varázslatos könyv segítségével, amelynek az oldalaira rajzolt nyíl iránytűként mindig ugyanabba az irányba mutat. Utazásai során csatlakozik hozzá egy balszerencse sújtotta színész, a nyomában pedig ott lohol maga az Ördög és egy csapatnyi kormányügynök, akik valamilyen titokzatos lándzsát akarnak visszaszerezni.

A képregény igazi road movie, vagy még inkább railroad movie: Jackson határozottan tart a célja felé, és közben a legkülönbözőbb kalandokba botlik. Starks komolyan utánanézett a témának, találkozunk a Hobók Királyával, látunk fogadásos ketrecharcot, megtudjuk, mi a különbség a hobók és a csavargók között (gyorstalpaló: aki utazik és dolgozik, az hobo, aki utazik, de nem dolgozik, az tramp, és aki se nem utazik, se nem dolgozik, az a bum), a történet fejezetei pedig a címadó dal sorait követik. A hangvétele és a rajzstílusa inkább humoros, de azért megesik, hogy valakinek szétloccsan a feje, ha beleköt az Ördögbe. Rendkívül egyedi témájú és történetű képregény, amely akkor is megérdemel egy belelapozást, ha nem feltétlenül vág mindenki ízlésébe.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;