A történelmet tényleg a győztesek írják, még akkor is, ha menet közben épp vesztésre állnak. Így lehet egy csúfos visszavonulással végződő katonai kudarcot dicsőséges mentőakcióként tálalni, és így lehet az elbukott csatát propagandacélokra felhasználva végül megnyerni a háborút. És ezért nincs a Dinamó hadműveletnél ideálisabb történelmi alapanyag a mozgóképes mítoszépítésre, vagy arra, hogy a háború mocskában játszódó szenvedéstörténetből egy könnyes katarzisba torkolló hollywoodi giccsparádé szülessen.
A Dunkirk plakátjára nyomtatott tagline („Amikor 400.000 ember nem tudott hazamenni, a haza eljött értük”) pontosan ilyen filmet ígér, és ilyen film is lenne, ha Christopher Nolan helyett Spielberg rendezi meg.
Nolan legnagyobb hibája állítólag az, hogy karakterei inkább koncepciók, mint hús-vér figurák, rendezői stílusa pedig túl „rideg” és mérnökien kiszámított. A Dunkirk esetében ez semmiképp sem hátrány, sőt pont ettől működik olyan tökéletesen a film, hogy néhány kritikus már ki is nevezte Nolan legjobbjának (és akkor az IMDb 9,6/10-es osztályzatát még nem is említettük; illetve de, most.)
A Dunkirk attól is nagyszerű, hogy egyszerű. Pályája során Nolan most először nem zsonglőrködik a dramaturgiával vagy a tér-idővel (vagy csak annyit, amennyit tényleg muszáj), nincsenek csavarok és fordulatok, de még klasszikus csúcspontok sem. A történet három szálon játszódik, (1) Dunkerque tengerpartján több százezer szövetséges katona vár a kimentésre, (2) a levegőben a RAF egységei próbálják fedezni őket a Luftwaffe támadásaitól, (3) a csatornán keresztül civil vitorlások és kishajók százai indulnak útnak, hogy segítsenek az evakuálásban.
Nincs különösebb jelentősége annak, hogy a kamera a három helyszínen pontosan kiket követ, a főszereplők lehetnének mások is, a Dunkirk ebből a szempontból (is) tökéletesen objektív. A bombázók elől menekülő kiskatonák, a nácikra vadászó RAF-pilóták és a családi hobbihajón a frontra induló apa-fiú páros gyakorlatilag mind a nézők avatárjai. Nolan többnyire csak annyit mutat meg az eseményekből, amennyit ők látnak (az ellenségből például semmit), így vagyunk képesek azonosulni olyan karakterekkel, akikről amúgy alig tudunk valamit.
Sikerült kiüresíteni a kifejezést, de itt tényleg nem túlzás: a Dunkirk zsigeri élmény. Nolan és operatőre, Hoyte Van Hoytema nem marketingcélú kivagyiskodásból forgattak szinte végig IMAX-kamerákkal 70 mm-re, döntésüket minden egyes képkocka visszaigazolja. CGI-nak nyoma sincs (illetve észrevehetetlen), a lövéseknek és bombáknak valódi súlyuk van, az eredeti helyszíneken forgatott tömegjelenetek pedig valóban monumentálisak (képzeljük el a Ryan közlegény megmentésének nyitányát, csak 100 percben), és egy pillanatra sem érezni úgy, hogy az 1500 statisztát Nolan erőfitogtatás gyanánt vonultatta volna fel. Eposzi látványhoz persze eposzi zene dukál, Hans Zimmer a Csillagok között után megint hibátlan ütemérzékkel kottázza le Nolan vízióját, a vonósok és az óra ketyegését imitáló hangok tűréshatárig fokozzák a feszültséget, és ami a legőrjítőbb: a történethez hasonlóan soha nem jutnak el az igazi csúcspontig.
Fogalmam sincs, mennyire működne a Dunkirk egy 55 centis tévén, ezért arról sem merek nyilatkozni, hogy ez-e Nolan eddigi életművének a csúcspontja (a legérettebb, legletisztultabb talán), de egy biztos: az IMAX-vásznán úgy berántja a nézőt, ahogy korábban egyetlen háborús film sem, sőt semmilyen film. Moziélményben utazó rendező ennél többet nem nagyon ambicionálhat.