Platformok: Android, iOS, PC, PlayStation 4, Xbox One Tesztgép: PlayStation 4 Pro
A Telltale Games a klasszikus LucasArts kalandjátékok folytatásaival próbálkozott az évezred elején, ám végül mégsem ezzel (speciel a két évadnyi Sam and Max-ük a mai napig zseniális, ajánlom mindenkinek), hanem a kultikus képregényből sosem látott tévésikerré vált The Walking Dead adaptálásával kapaszkodtak bele a Jóisten bokájába. Az élőhalottas széria a cég zászlóshajója, mert bár rengeteg frencsájz-fába vágták bele a fejszéjüket, három teljes évadával, egy extra részével (400 Days), a tévésoroztra kacsintgató spin offjával (Michonne) ironikus módon épp a zombik köré írt apokaliptikus mesék bizonyultak a repertoárjuk legéletképesebb darabjainak.
A The Walking Dead: Season One jól átgondolt koncepcióját dupla talapzatra húzták fel. Az első, hogy a sztori fontosabb, mint az interaktivitás. A Telltale-nél dolgoztak akkortájt a szakma legjobb írói (egy részük azóta lelépett, és megalapították a Firewatch-ot készítő Campo Santót), és mára az összes fejlesztésükön érződik, hogy a narrációt tekintik a tőkesúlynak. A korai LucasArts reanimációs kísérletek még relatíve hemzsegtek a fejtörőkben, de a váltás épp a csoszogó halottas széria első évadán érhető tetten: a dráma, a szereplők közötti kapcsolatok, a sokszor kegyetlen döntések elé kényszerített karakterek teljesen kiszorították a tárgyak baszkurálását.
A második talapzat, hogy a stílus előrébb való a nyers erőnél. A pilot (mondjuk így, ha már a Telltale úgyis a tévés terminus technikusok megszállottja) 2012 áprilisában jelent meg, tehát egy hónappal a filmsorozat második évadának záróepizódja után. Arról a bizonyos második évadról beszélünk, amelyet Rick és a kompániája végig Hershel farmján töltött, és amit érezhetően beárnyékolt az addigi showrunner, Frank Darabont kirúgása. A Telltale a technikai brillírozás helyett inkább a képregény látványvilágát próbálta megidézni, és a fent kifejtett közegben ez az egyértelmű visszafordulás az alapanyaghoz elnyerte a rajongók tetszését.
Mindebből az következik, hogy a The Walking Dead mechanikai szempontból értelmezhetetlen, vagy legalábbis pontosan az igaz rá, ami a legelső évadban is volt, és nyilván a képregényes grafikát sem töltötték fel effektek ezreivel.
Ez az amúgy sem rózsás helyzet kiegészül azzal, hogy a Telltale a fenti receptre úgy tekint, mint az aranycsinálás alkimista képletére, és az öt éve érintetlen szerkezetre többek közt már felhúzta a maga Batmanjét, Games of Thronesát, Minecraftjét, Guradians of the Galaxyját, és ha valaki fizetne nekik eleget, ily módon megjátékosítanák szerintem akár még a Gyógyászati Segédeszközök 2017-es katalógusát is. Közben már a tévésorozat is túl van a hetedik évadon, és a legelszántabbak éppen a testvérsorozat, a Fear The Walking Dead harmadik évadát nyűvik. Tehát könnyen telepszik le az ember a halkan zümmögő konzol elé azzal az előítélettel, hogy ebben a harmadik Telltale évadban az agyonhajszolt sorozat, a megfáradt mechanika és az idejétmúlt látványvilág édeshármasára számíthat. Szaladjunk kicsit a dolgok elibé: pontosan ez a helyzet.
A reflektorokat irányítsuk a sztorira, az egyedüli alkotóelemre tehát, amely megmentheti a játékot. Szerencsére a Telltale történetmesélésben baromi erős. Arról már szó esett, hogy miként tért vissza külsőségeiben a képregény világához a videojáték, de szükséges megemlíteni, hogy mindez nem sikerült volna izmos beltartalom nélkül. A Lee és Clementine közt kialakuló apa-lánya viszony a globális danse macabre árnyékában nem csak annál volt igazabb, őszintébb és épp ezért: kegyetlenebb és fájdalmasabb, mint amit a tévében láthattunk, hanem talán még a narrációs szempontból igencsak hasonló, betegre díjazott The Last of Usnál is.
A második évad már Clementine-ra koncentrált, az ő embertelen megpróbáltatásait követhettük végig. Clementine kislányként egyszerre képviselte az alkalmazkodást az új rendhez, és az ártatlanságot ebben a gyorsított felvételen szétbomló világban. A képlet persze nem sokat változott az előzményhez képest: az emberek csapatokba verődnek, a csapatokban a kezdeti apróbb torzsalkodások krízishelyzetben átléphetetlen ellentétekké súlyosbodnak. A csoport szétesik. Végül jönnek a halottak, és elintézik a maradék piszkos munkát. Ez beteljesíti a korunkban igencsak átérezhető premisszát: a hétköznapi emberek belehülyülnek a világvégébe, és a legkiélezettebb szituációkban hátat fordítanak egymásnak.
A New Frontier sztorijának egyik problémája éppen az, ami a hetedik évadát taposó sorozatnak is. A vadászó-gyűjtögető életmód átfordult egy sokkal biztonságosabb letelepedett életmódba, és ezáltal a horror elillant, a zombik pedig környezeti elemmé csökevényesedtek. A szuszogó-csámcsogó büdösök falkája nem jelent komolyabb veszélyt egy mocsárnál: halálos is lehet, de akik kiismerték, nagy biztonsággal elboldogulnak, sőt akár fegyverként is felhasználhatják. A véget nem érő zombifilm ígéretéből egy falusi rendőr és egy vérszomjas tornatanár szappanoperába oltott tusakodása maradt.
Persze feltehetően éppen ez a valósághű megközelítés. Az ember, a legalkalmazkodóbb élőlény az állatvilágból, nyilván túléli ezt is, és rekonstruálja a civilizációját... Ám a valósághűség, akár a civilizáció, időnként rohadtul unalmas. Azt még tegyük hozzá, hogy a sorozat ezáltal a kiinduláshoz képest váratlanul optimista felhangot kapott, és elvesztette azt a tragikus reménytelenséget, amelybe a kezdet kezdetén szabályosan bele lehetett szeretni. Nem véletlen, hogy az új Telltale évad nem is igazán tud mit kezdeni a harcedzett Clementine-nal ebben a meghunyászkodott végítéletben, így a játéksorozat legemblematikusabb karakterét mellékszereplővé fokozza le, aki Gandalfként lép ki-be a cselekményből.
A rivaldafény helyette a Garcia családra vetül, akiknek a zombiapokalipszisen innen és túli ügyes-bajos dolgaik állnak a forgatókönyv centrumában. A főszereplő Javier „Javi” Garcia (a kevésbé spanyolos nevű, ám veterán videojáték színész, Jeff Schine alakításában) leszerepelt, egykori baseballcsillagként tér vissza a szülői házba, éppen akkor, amikor a halottak úgy döntenek, unják már a vízszintes testhelyzetet. Tudom, hogy mire gondol most mindenki: Eastbound & Down – Walking Dead crossover!!! Hát, sajna nem. Garciáék körülbelül annyira érdekesek, mint a Szabó család, és ezen az aktuális élőhalott invázió sem javít túl sokat. Javi a jófiú, aki éppen leszállóágban van, de vigaszára ezzel hamarosan így lesz az egész világ is. David, Javi kicsit féltékeny, nem kicsit bunkó bratyója, aki a katonai szolgálat után nem találja helyét a civil társadalomban, de nagy szerencséjére hamarosan nem is kell neki. Kate pedig David felesége, méghozzá a második, így a gyerekek sem tőle vannak, ami azért jó, mert ha Javi a döntéseink miatt elkezd vele kamatyolni, az erkölcsileg némiképp elfogadhatóbb lesz. Kate-ről még annyit érdemes tudni, hogy akkor is rakétát teker, ha éppen nem is azt akart.
A kedves íróstáb nyilván érezte, hogy ez éppen amennyire művi, pontosan annyira érdektelen, ezért az egész élethelyzetet flashbackek formájában tálalják. Ennél rosszabbat viszont nem is tehettek volna, hiszen így esélyünk sincs idejekorán megismernünk a karakterek közt feszülő viszonyokat, ne adj isten megérteni a motivációikat. Az első évadban ez tök egyszerű volt: Te vagy Lee, akinek összeomlott az élete, elítélték, börtönbe szállítják, de közbeszól az apokalipszis, kiszabadul, majd talál egy védtelen kislányt. Mit csinálsz? A második évad: te alakítod Clementine-t, egy kislányt egy rémálommá lett világban. Maradj életben! Itt viszont azt sem tudjuk kezdetben, hogy kik vesznek minket körül, mit akar a karakterünk, így pedig nagyon nehéz építkezni.
Ennél is rosszabb a helyzet a címadó New Frontierrel. A New Frontier a tévésorozat hetedik évadára rímelve amolyan első látásra Savior-szerű társaság. Negan nélkül. Meg Saviorok nélkül. Illetve van egy kis klikk, akik elég gecik, de a többség nem tud róluk, és rendes emberek. Amúgy ha más nem, az igyekezet értékelhető, hogy kicsit átfogalmazzák a Negan-jelenséget, és bemutassák, hogy az átlagemberek racionális megfontolásból is iszonyat disznóságokra képesek. A gond itt is az alapozással van. Azt tudjuk, hogy az események eldurvulása hátterében egy szörnyű tél áll, amely bizonyos drasztikus döntések meghozatalára késztetett egyeseket. Ám erről a télről nem tudunk meg semmit azon kívül, hogy folyamatosan sulykolják, mennyire iszonyatos volt, nem érezzük ténylegesen a hatását. Még egy megözvegyült városlakóval sem találkozunk, aki a télen vesztette el a férjét/feleségét. Így pedig akármennyire is elmés a koncepció, bármiféle átélhető, érzelmi kapcsolódási pont nélkül üresen kongva saját magába omlik.
A New Frontier borzalmas csalódás, hiszen a mechanikai és technikai elemektől eleve nem vártam csodát, most viszont az elfáradás jelei éppen a fejlesztők addigi erősségén, a történetmesélésen mutatkoznak meg félreérthetetlenül.