Kémek és katonák - Ilyen sok olvasó még soha nem köszönhetett ennyit ilyen keveseknek

Nincs még egy olyan időszak az emberi konfliktusok történetében, amely kulturális téren olyan hatást gyakorolt volna a kortársakra és az utókorra, mint a második világháború. Érdekes módon azonban míg filmekben (és  videojátékokban!) a mai napig érvényesül a hatása, a könyvekben alig egy emberöltőn át tartott az „aranykor”. Az alábbi, természeténél fogva szubjektív listába szedett regények legfőbb közös jellemzője az, hogy - az első helyezett kivételével  - valamennyit a könyvtárak (a szó legnemesebb értelmében vett) szórakoztató részlegében találjuk.  Senki ne keresse hát az írók között Vonnegutot, Merlét, Mailert  vagy éppen Vaszilij Groszmannt és ami azt illeti, a másik oldalról ne keressétek pl. Sven Hasselt sem, mert az alsó határt is meg kellett húzni valahol. Ettől függetlenül a kommentekben nyugodtan lehet sorolni a tovább címeket.

12. Ken Follett: Tű a szénakazalban (1978)

A Tű a szénakazalban egy tökös, sötét kémthriller egy hidegvérű gyilkossal a főszerepben, egészen addig a pillanatig, amíg Henry Faber el nem jut arra a bizonyos szigetre – ott aztán az ő halált osztó, addig soha meg nem reszkető kezét is erőtlenné teszi a Szerelem Mindent Elsöprő Ereje. Többek között az ilyen giccses, Romana-füzetekbe illő húzásai miatt szoktam le annak idején  - két-három regény hirtelen felindulásból  elkövetett falhoz baszását követően -  Ken Follettről. Kár ezért a sztoriért, a Tű sokkal borzongatóbb végzetet érdemelt volna.

11. Erwin „E.M.” Nathanson: A piszkos tizenkettő (1965)

Erős a gyanúm, hogy a tizenkét elítélt kommandóakciójának története éppúgy a nagy háborús klasszikusok babérjaira törő nagyregénynek készült, mint a lista első helyezettje – és valahogy mégsem jött neki össze. Pedig Nathanson mindent elkövetett, hogy a regény kiemelkedjen a korszakban éppen virágkorukat élő háborús lektűrök közül: a csapat tagjainak bő lére eresztett lélekrajza mellett valós időben csak pár oldalt szentelt a náci hadijátékon történő rajtaütésnek, és az akció végkifejletéről is csak egy hasonlóképp rövidke, hivatalos jelentésből szerezhettünk tudomást. Bár a háború adja a keretet, a hangsúly az elítéltek előzménytörténetein van:  hogyan jutott el a fegyházig az értelmiségi fekete bőrű tiszt, az együgyű indián melós (a regény bizonyos szempontból többet elmond a hatvanas évek Amerikájáról, mint arról az időszakról, amelyben játszódik)  vagy éppen a zavarodott elméjű gyerekember, akiről az utolsó fejezetekig nem derül ki, ártatlan-e vagy bűnös. Itt azzal az esettel kerülünk szembe, ahol a filmadaptáció – hiába lazább és könnyedebb az eredetinél – mára klasszikussá nemesedett, az alapjául szolgáló regény pedig szépen lassan feledésbe merült.  Egyszer megéri kézbe venni, de túl mély nyomokat nem fog hagyni, ahogy a magyarul Egy piszkos háború (A Dirty Distant War) címen megjelent folytatás sem, amely tényleg csak egyetlen körülmény, az egyébként ritkán felbukkanó helyszín (Indokína) miatt különleges.

10. Eric Lambert: A zöld árnyak szigete (1954)

Eric Lambert háborús veteránként lett tagja az ausztrál kommunista pártnak, amit önmagában még nem rónék fel neki – azt annál inkább, hogy világnézeti elkötelezettségét magától is kitalálja mindenki, aki elolvassa a háborús regényeit. Pedig ha a kifejezetten az imperialista, rasszista kapitalistákat ekéző jeleneteket leszámítjuk, a Zöld Árnyak szigete (The Veterans) egy kifejezetten jól megírt, sodró lendületű regény, s a magyarul megjelentek közül (Húszezer rabló, Dicsőségre ítélve – mindkettő az észak-afrikai fronton játszódik) mindenképpen a legösszeszedettebb és a legegységesebb színvonalú.  Lambert maga is megjárta Pápua-Új Guinea dzsungeleit, és erőteljes vonásokkal, hitelesen adta vissza a dzsungelben folytatott harcok atmoszféráját, illetve azt a lezser és vagány, de egyben kemény önképet is, amit az ausztrálok kábé Gallipoli óta büszkén viselnek és építgetnek.

9. David Westheimer: Az elrabolt expresszvonat (1964)

Végre semmi tanulság, csak színtiszta kaland! A regényből készült filmben maga Frank Sinatra játszotta a főhős, az olasz hadifogolytáborba frissen érkező (és az alárendeltjei által szigorúsága miatt csak Von Ryannek gúnyolt)  Ryan ezredes szerepét, akinek vezetésével a hadifoglyok átveszik a hatalmat az őket szállító vonat felett, és Svájc felé indulnak vele. Az író egy lelőtt B-24  navigátoraként maga is eltöltött néhány évet egy német hadifogolytáborban, úgyhogy volt némi tapasztalata a tárgyban: talán ezért is van, hogy a táborbéli részek jóval érdekesebbre sikeredtek, mint maga a nagy kaland. Ennek az első fele – míg a foglyok ártalmatlanítják a vonat kísérőit – kifejezetten leül, és csak a hatalomátvétel után gyorsul fel újra. Cserébe a regény nem akar többet, csak szórakoztatni, és ezt a célját hibátlanul abszolválja is.

8. Alistair Maclean: Kémek a sasfészekben (1967)

Maclean nem szégyellt lopni saját magától. Az öt magyarul megjelent világháborús regényéből négynek (Kémek a sasfészekben, Navarone ágyúi, Csapda, Kettős játék) ugyanaz a tárgya: kommandóakció a németek által megszállt területen.  Ezeknek a daraboknak a cselekménye is ugyanarra a kaptafára készült: egy hidegvérű, eszes angol tiszt és a sztereotip, kissé sótlan brit személyiséget ellenpontozó amerikai/görög/stb. szárnysegédje által vezetett kis csapat ellenállók és kollaboránsok között lavírozva, angolszász szemnek minden bizonnyal roppant egzotikusnak tetsző helyszíneken hajt végre egy roppant kockázatos feladatot. Négyből háromszor ugyanaz a cselekmény kulcsmomentuma is: a főhős egy ponton kettős ügynöknek adja ki magát – a korabeli olvasóközönség felhördül, és gyorsuló pulzussal lapoz tovább -, és így játssza ki az átveréshez leginkább csak asszisztáló ellenséget. A regények mai szemmel épp olyan mérsékelten tűnnek csak izgalmasnak, mint Ian Fleming Bond-könyvei, de sajátosan oldschool bájukat hasonlóképpen megőrizték.  A kvartettből azért a fenti cím került a listára, mert ennek a legcsavarosabb (és persze egyben a legvalószínűtlenebb) a története – még az utolsó oldalakra is jut egy csattanó.

7. Jack Higgins: A sas leszállt (1975)

Az alapszituáció nem teljesen eredeti: az angolok már 1942-ben végigborzonghatták azt a Graham Greene-novellából készült filmet, melyben német ejtőernyősök szállnak meg egy angol falut. A regény annyit csavart ezen, hogy a Steiner alezredes vezette különítmény tagjai nemcsak főszereplői, de főhősei is  annak.  Higgins ügyes kezű iparosa volt a szakmájának, és  - a cselekményben ügyes felvezetésével - különösebb erőlködés nélkül eléri, hogy olvasója a végkifejletre kissé skizofrén állapotba kerüljön, és egyszerre szurkoljon a templomba zárt német ejtőernyősöknek és az őket körülzáró amerikaiaknak (az angol olvasótábor vélhetőleg amúgy is hamarabb megbarátkozott velük, mint az ejtőernyősökhöz beosztott IRA-tag pozitív ábrázolásával). A Sas leszállt mindenképp szebben öregedett, mint Maclean kommandós-regényei, talán kevésbé hangulatos, de okkal pörgősebb darab. Ja és még valami: akit megérintett volna Steiner alezredes végzete, ne szomorkodjon, inkább keressen rá az antikváriumokban a Führer parancsára című folytatásra.

6. John Harris: Félárú hadművelet (1976)

Ha mást nem is, egy tiszteletbeli helyet Cornelius Ryan is megérdemelt volna ezen a listán A leghosszabb nap, az A híd túl messze van vagy a Berlini csata kapcsán. Helyette itt van John Harris, akinek Gallagherhez hasonlóan egyetlen könyve jelent meg magyarul, amelyben áldokumentarista jelleggel, az ötlet megszületésétől a végrehajtásig  rajzolja meg egy  német kézen lévő észak-afrikai kikötő elleni szövetséges rajtaütés történetét. A „háború gyűlölet nélkül” jegyében a regény mindkét oldal erőfeszítéseit tárgyilagos hangvételben taglalja, és ezt a távolságtartást elképesztő intenzitású  akcióval  (és helyenként némi baka-humorral) önti nyakon. Az el-Káb kikötőjében felhalmozott lőszer és üzem-anyagszállítmány elpusztításáért vívott véres ütközet leírása - majd száz oldalon keresztül – az elejétől a végig beszippantja az olvasót, és a rengeteg szereplő felvonultatása ellenére sem válik sem zavarossá, sem vontatottá.

5. Richard Gallagher: A halálra ítélt szakasz (1978)

Mit lehetne elvárni attól az írótól, akit csak trash geniusként aposztrofált a rajongótábora? A német páncéloshadosztály feltartóztatására rendelt szakasz és a B.J. Blaskowicznál is százszor keményebb, Duke Nukemnél is százszor mocskosabb szájú Mazursky őrmester hányattatásai igazi bűnös élvezetet nyújtanak a jóféle ponyvát értékelni tudó úri közönségnek. Magyarul 1986-ban jelent meg, és tökéletesen illet abba a korszellembe, melyet egyedül is ellenségek tömkelegét kiirtó faszagyerekek és büntető egysorosok fémjeleztek: irodalmi értéke a nulla felé konvergál, de pokolian szórakoztató.  Külön élvezetet okoz kiszúrni azokat a dialógusokat is, ahol a fordító  - néhol egészen kreatív küzdelemben - alulmarad az amerikai szleng magyarra ültetésével. Ha van író, akit érdemes lenne újra felfedezni a tökös ponyvaregények terén, az a Len Levinsonként anyakönyvezett  Gallagher, akinek nagyrészt világháborús és vadnyugati történetek képezik a bibliográfiáját.

4. Alistair Maclean: Őfelsége hadihajója (1960)

A H.M.S. Ulysess könnyűcirkáló  önfeláldozásáról  írott regénynek óriási szíve van. Maclean szolgált a haditengerészetnél, és első kézből tapasztalhatta meg az atlanti-óceáni konvojcsaták szörnyűségeit, aztán fogta, és egyetlen regénybe sűrítette  az egészet. Főhőse sincs, csak hősei – az Ulysess legénysége, amelynek tagjaira harminckét, a szovjet partok felé tartó kereskedelmi hajót bíznak az Atlanti-csata legkilátástalanabbnak tetsző pontján, és akik emberfeletti és eleve bukásra ítélt küzdelmet vívnak a saját parancsnokságuk inkompetenciájával, az  embertelen időjárási viszonyokkal, no meg az arctalan ellenséggel: a rájuk leselkedő német felszíni és tengeralattjáró flottával/légierővel.  A megpróbáltatások lélegzetvételnyi időt sem hagynak az olvasónak, a konvoj egyre fogyatkozik, Maclean pedig – tőle meglehetősen szokatlan - plasztikus erővel festi meg az Ulysess kálváriáját.  A sarkvidéki éjszakában lángoló hajók, a vízben és olajban kínhalált haló tengerészek képe, nem is beszélve a cirkáló utolsó, kétségbeesett hőstettéről sokáig az olvasóval marad majd (aki olvasta a Tengeralattjáró alapjául szolgáló Buchheim-könyvet, ne fogja vissza a véleményét  - ha van olyan jó, mint a film, éppen erre a helyre illene a listába).

3. Herman Wouk: Forrongó világ/Háború/Végső győzelem  (1971/1978)

A Zendülés a Caine hadihajón egyetemes történet, bármelyik modern háborúban – sőt, akár modern nagyvállalati környezetben is - játszódhatott volna. Az éppen húsz évvel később megjelent klasszikus családregény-trilógiának (duológiának, attól függ, honnan nézzük) nincs ekkora mélysége, de legalább annyira szórakoztató. A több száz oldalnyi terjedelem lehetővé tette Wouknak, hogy ráérősen és aprólékosan bontsa ki a Henry-család (és még sok mások) történetét. Lengyelország lerohanásától a Midway-i csatáig, a Vichy-Franciaországtól a  theresienstadti „minta”koncentrációs táborig rengeteg helyszínen megfordulunk, az pedig, hogy Wouk nem fél fontos szereplők „megölésétől” sem, végig izgalmassá teszi a regényeket. Vannak ugyan benne stílusidegen részek – a Leyte-öböli csata leírását például egy dokumentumregénybe is simán be lehetne illeszteni –, de ezzel együtt is fordulatos, hosszú nyaralásokkal is tökéletesen kompatibilis alkotás.

2. James Clavell: A patkánykirály (1962)

Clavell írta a huszadik század egyik legobb kalandregényét, a Sógunt – és mégsem ez, hanem a japán hadifogolytáborban játszódó Patkánykirály a legkiemelkedőbb alkotása. Kevés olyan regényt ismerek, amely mindennemű pszichologizálás és hosszadalmas lélektani kéjelgés nélkül, pusztán a "mutasd, ne mondd" elvét felhasználva ilyen érzékletes  - és jobbára elszomorító - képet festene emberségről és embertelenségről, mint a Changiban raboskodó dörzsölt amerikai King és a melléje szegődő, naiv és becsületes angol Marlowe története.  A pusztán esze és emberismerete által a tömeg fölé kerekedő amerikai felemelkedése és bukása hibátlan ívet ír le, a végső allegória az utolsóként maradó patkányról pedig roppant kényelmetlen gondolatok között hagyja magára olvasóját. Mindemellett erre a regényre is jellemző mindaz, ami Clavell egyik legnagyobb erőssége  volt az Ázsia-saga többi részében is - rögtön az elején intrikák, átverések és árulások sűrű szövevényébe kerülünk, és a színvonal az utolsó oldalakig kitart.

Fotó: SEE RESTRICTION NOTES

1.      Irwin Shaw: Oroszlánkölykök (1948)

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel – mondta volt kalandos életű hazánkfia, Friedman Endre (a.k.a. Robert Capa).  James Jones, Irwin Shaw és Norman Mailer (még ha ez utóbbi csak szakácsként is, a Fülöp-szigeteken) időben és olykor térben is elég közel voltak az emberiség eddigi legnagyobb kataklizmájához, és annak lezárultát követő néhány éven belül megírták azt a regényt, amely örökre beemelte őket a klasszikusok ligájába. A Most és mindörökké/Meztelenek és holtak/Oroszlánkölykök triójából ez utóbbiról az is elmondható, hogy kalandregényként is megállná a helyét. Christian Dienst oldalán az elejétől bekerülünk a sűrűjébe: a Blitzkrieg diadalittas napjaitól az észak-afrikai front összeomlásán át a Reich végnapjaiig követhetjük a jobb sorsra érdemes, de folyamatosan torzuló személyiségű fiatalember útját, mely csak az utolsó oldalakon fonódik össze a saját bajtársaival is küzdelmet vívó Noah Ackerman és az értelmiségi spleenjéből kilábalni legfeljebb ideiglenesen képes örök kívülálló, Michael Whitacre sorsával.  Ha van könyv, amelyből monumentális mozit lehetne forgatni -  a Brando-féle 1958-as adaptáció bennem nem hagyott túl mély nyomot –, akkor az az Oroszlánkölykök.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;