Felejtsük egy pillanatra az aktuálpolitikát (vagy a bármilyen politikát), a diszkriminációt, a PC-t, a feketéket, a fehéreket meg a mindezzel óhatatlanul együtt járó mindenféle körítését, és csupaszítsuk le az egészet a lényegére: egy ember megveti vagy gyűlöli egy embertársát, pusztán mert annak bőrszíne némileg más, mint az övé. Ez minden. Hát nem tiszta röhej? A Blacksad második kötete, a Hófehér nemzet még tovább fokozza ezt a szomorú röhejességet: a ballonkabátos nyomozómacska antropomorf világát benépesítő állatok közt találkozni mindenfélével a lótól a jegesmedvén és a görényen át a tigrisig, a gyűlöletet mégsem a tényleges faji különbségek, hanem pusztán az eltérő szőrszínek korbácsolják fel közöttük. Juan Díaz Canales, a sorozat írója egyértelműen azt üzeni a rasszizmus koncepciójának abszurd végletekig torzításával: ti, fajgyűlölők, legyetek akár fehérek, akár feketék, mind megveszekedett barmok vagytok.
Míg az első kötet, az Árnyak között „csak” egy archetipikus karakterekkel és krimitoposzokkal mindenféle eredetiség nélkül, bár mesterien megtömött noiresszencia volt, a Hófehér nemzet már szaftosabb húsba mélyeszti a fogait. Blacksad egy rossz hírű negyedben, a Peremben nyomoz egy eltűnt kislány után, feladatát azonban erősen nehezítik a folyamatos faji forrongások. A fáklyákat lóbáló, veszett szónoklatokat tartó, csuklyás „fehérek” (á la Ku Klux Klán) és a marcona, fegyverekkel mászkáló, underdog feketék (á la Fekete párducok) csak a lőporos hordót robbantó szikrára várnak, és persze az is gyorsan kiderül, hogy az eltűnt kislány ügye valahogy az egész rothadt szituáció gyújtópontjában van.
A Hófehér nemzet a gonosz, csavaros történet, a feszes, profi cselekményvezetés és a remek karakterek mellett azért is olyan nagyszerű, mert nem intézi el a témáját pusztán annyival, hogy „a rasszizmus csúnya dolog”, hanem tényleges erőfeszítést tesz a jelenség megértésére éppúgy, mint az okok és a következmények komplex feltárására. A gyűlölet pusztán mesterséges tünet: a rasszizmus vagy ostobaságból ered (a helyi ipar lerohadása bűnbakkeresést szül, mert a kétségbeesést, kilátástalanságot és félelmet irányítani kell valamerre) vagy jéghideg számításból (a rendőrfőnök azért tagadja meg fekete feleségét, mert a normának kikiáltott rasszizmusba belemerevedett társadalmi közegben nem juthat feljebb a ranglétrán egy ilyen házassággal), és végül mindent tönkretesz maga körül.
Canales nem finomkodik a következmények ábrázolásával: a városnegyed belezuhan, vagyis inkább önszántából beleugrik a gyűlöletspirálba, a józan, éles látó Blacksad pedig csak kapkodja a fejét a bosszú, a halál, a megvetés, az árulás, a családon belüli erőszak és a vérfertőzés sugallatának gyomorforgató örvényében. A méreg már a társadalom összes szintjére és közösségi formájába befolyt, becsöpögött, alattomosan mar és rág mindent a legfelsőbb politikai köröktől a legintimebb emberi kapcsolatokig, és minden bajnak ugyanaz az elvakult, ön- és közsorsrontó gondolkodásmód a forrása.
Annak ellenére, hogy már az Árnyak között látványvilága is csodálatos volt, és egyértelműen a képregény első számú vonzerejét jelentette, ahogy Canales, úgy Juanjo Guarnido is tovább emelte a színvonalat. Az első kötetnek még akadtak apróbb színezési sutaságai és rajzfilmes-komikus túlzásai, a Hófehér nemzet viszont már tényleg egy tudása és képessége abszolút csúcsán álló magabiztos rajzolómester gyönyörűen egységes, lenyűgöző munkája. A havas városképek vagy a bezárt repülőgépgyárban zajló leszámolás tüzes pokla falra kívánkozó víziók, Blacksad és a kislány történet végi összenézésében pedig annyi szomorúság és emberség van, hogy abba a mindössze pár panelbe simán beleszakad a szív.
Nincs most képregény a magyar piacon, amelyre ennél érdemesebb lenne beruházni.