East of West #34
Történet:
Jonathan Hickman
Rajz:
Nick Dragotta
Image Comics
Hickman opusa ugyan még mindig nem ért a csúcsára, a legutóbbi négy számban remélhetőleg lefektette az alternatív jövőben játszódó Amerika végső, mindent megsemmisítő háborújának alapjait. Eddig mindegyik „Kiválasztott” feszült óvatossággal pakolgatta bábuit a hat nemzetre szakadt kontinensen, ám az intrikák ideje lejárt: a közelgő Apokalipszis karmestere, a Próféta halott, helyét pedig az Endless Nation (hiperfejlett technológiával rendelkező őslakosok) mellett elkötelezett Wolf vette át, aki sorai rendezése után a végítélet sikeres lefolyásáért munkálkodó Antonia LeVay Uniója ellen irányítja páli fordulatot vett hadseregét. Az Uniót eközben lázadás/forradalom bomlasztja belülről, s erre a Konföderációt vezető Archibald Chamberlain is rásegít a kirobbantók titkos támogatásával, akik így sikerrel is járnak. Chamberlain egyébként a 30-34. számokból összeálló kötet tagadhatatlan főszereplője: bár mindegyik füzet más-más oldalról mutatja be a konfliktust, a Konföderáció elnöke emberfeletti ravaszsággal mozgatja a szálakat úgy, hogy valamiképpen minden helyzetből előnyt kovácsoljon magának.
Nincs ez másképp az Amerikai Népköztársaság sorsát bemutató 34. számmal sem, amely épp az Amerikai Népköztársaság vezetője ellen szervezett, egyébként sikertelen merénylet következményeit mutatja be. Mao Xiaolian, a Halál jegyese, mindent megtesz az Apokalipszis megakadályozása érdekében, s ehhez hozzátartozik más nemzetek menekültjeinek befogadása, mindamellett, hogy azonnal a merénylők megbízójának nyomába ered, s miután felfedte kilétét, ellentámadást indít. Senki, még az olvasó sem számolhatott viszont azzal, hogy Chamberlain ennyire badass – játszi könnyedséggel végez minden útjába kerülő ellenféllel. Vélhetően a Négy Lovas közé tartozó Halál mellett ő a legveszélyesebb lövész, akit hátán hordott a föld, s miután Mao katonái kudarcot vallottak, válaszul szétbombázza a Népköztársaság palotáját és az elit katonák főhadiszállásait is.
És talán ez a 34. szám leggyengébb pontja: az évszázados hidegháború fegyverkezési versenyében nem tűnik túl hitelesnek, hogy csak úgy, meglepetésszerűen egy ellenséges nemzet szíve fölé irányítható egy bombázó repülőgép, ahogyan az sem, hogy a Négy Lovas, köztük az apa-fia viszony mélyítésén dolgozó Halál és Bestia teljesen kimarad a fent vázolt összetűzésekből. Hasonlóan enyhén marasztaló kritikával illetném Nick Dragotta rajzait is – a jellegzetes dinamizmussal ábrázolt emberalakjai néhol már túlontúl elnagyoltak, amit tovább hangsúlyoznak a sokszor túl egyhangú hátterek, és mindez különösen fájó abból a szempontból, hogy egy kéthavonta megjelenő címről beszélünk, ahol bőven lenne idő az alaposabb kidolgozásra. Ennek ellenére az elbeszélésre, legyen szó történetvezetéséről vagy vizuális narratíváról, összességében nem lehet panasz, s ez talán a legérdekfeszítőbben felépített alternatív történelem, amellyel a jelenleg futó képregények között dolgunk akadhat. (bobzenub
Elsewhere
#1
Történet:
Jay Faerber
Rajz:
Sumeyye Kesgin
Image Comics
Jay Faerber azon képregényírók közé tartozik, akik ugyan feltűnnek egy-egy cím erejéig, ám munkájuk színvonalától függetlenül mindeddig nem értek el kiemelkedő sikereket sem eladások, sem kritikai fogadtatás terén (Noble Causes, Dynamo 5, Gemini, Near Death, Anti-Hero). Ennek okát nehéz megtalálni. Egyrészt nem túl termékeny író, másrészt még egyetlen művéből sem lett akkora ugródeszka, mint mondjuk Robert Kirkman életében a The Walking Deadből, vagy Brian K. Vaughanéban a Sagából. Sokan vannak így ezzel, ám Faerber karrierje annyiban különleges, hogy rendkívül kevés megbízást kapott/vállalt a DC-től és a Marveltől. Ez különösen a Deadwood című sorozatra hajazó, sci-fi környezetben játszódó rendőrsztorija, a Copperhead szempontjából sajnálatos, ami üdítő színfolt volt 2014 képregényes termésében, s ami sajnálatosan igen rendszertelenül jelenik meg azóta is (ebben közrejátszhat Faerber tv-írói karrierje).
Az Elsewhere felütése a maga nemében egyszerű, mégis izgalmas gondolatkísérlet: mi van akkor, ha a történelem összes híres eltűnt személye valójában egy fantasztikus alternatív valóságba csúszott? Főhősünk Amelia Earhart, az első női pilóta, aki átrepült az Atlanti-óceán felett, és 1937-ben veszett nyoma navigátorával, Fred Noonannel egyetemben, amikor is a Földet kísérelték meg körberepülni. A sword & sorcery világ, ahol ejtőernyőjével Földet ér egy motorhiba során, nem túl figyelemreméltó, ám kárpótol érte, hogy a szám végén az újabb „eltűnt” nem más, mint D.B. Cooper, aki 1971-ben 200 ezer dollár váltságdíj (mai értéken 1.2 millió dollár) kikövetelése után ejtőernyőjével kiugrott a robbantással fenyegetett Boeing 727-esről, és azóta sem lelték nyomát.
A rajzokról a török Sumeyye Kesgin gondoskodik, akivel Faerberrel eredetileg egy krimin kezdtek dolgozni, ám hamar belátták, hogy mindkettőjüknek jobban fekszik a spekulatív irodalom, s így született az Elsewhere ötlete: egy könnyed fantasztikus történet olyan karakterekkel, akikkel az olvasó könnyedén azonosulhat. A célkitűzést sikerült teljesíteniük: az Elsewhere nem döntögeti úgy a zsáner falait, mint Joshua Williamson Birthrightja, de nem is annyira elcsépelt, mint Eric Stephenson Shutterje, s rajzok tekintetében sincs szégyenkezni valója a hölgynek, ennél sokkal rosszabb színvonalú munkákat láthatunk a Big Two közép- és alsókategóriás címei között. Aki pusztán némi szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, azt az Elsewhere-től valószínűleg megkapja, más kérdés, hogy mennyire várható rendszeres megjelenés egy olyan szerzőtől, aki hírhedt arról, hogy folyton el van havazva a képregényein kívüli más projektjeivel. (bobzenub)
Extremity
#6
Történet és rajz: Daniel Warren Johnson
Image Comics
Daniel Warren Johnson nehéz helyzetbe hozott a legutóbbi számmal, ugyanis a korábbi ötről szinte csak pozitív véleményt tudtam volna megfogalmazni, ám valahogy az első sztorit lezáró és a következőt megelőlegező hatodik számra mintha elfogyott volna ez a lendület. Az alapkoncepció zseniális: Johnson egy komplett ponyva sci-fi világot épített fel arra a fóbiájára, hogy valaha elveszti a hivatása szempontjából nélkülözhetetlen kezét, s történetének fő motívuma a bosszú – személyes, közösségi és történelmi szinten egyaránt.
Pedig nem követ el végzetes hibákat, éppen ellenkezőleg: a képek és a párbeszédek magukért beszélnek, nincs szükség fárasztó expozícióra narráció és bugyuta tényközlő epizódok révén, a karakterek motivációja teátrálisan hatásvadász beszédek nélkül is világos. A történet és a cselekmény egyaránt letisztult, sallangoktól mentes, ami önmagában dicséretre méltó, mégis hiányzik az az extra érzelmi töltet, ami nyomatékot adna az apa vérbosszú, s a lánya család melletti végzetes elköteleződéséből fakadó ellentét kicsúcsosodásának. Ennek oka talán az, hogy a szakítás pillanata vizuálisan eltörpül a csatajelenetek grandiozitása mellett. Akad ezekből dögivel, és nem is lehet rájuk panasz: ennyire részletgazdag, mégse kaotikus jeleneteket utoljára a mesteri James Stokoe-nál (Orc Stain, Godzilla: The Half-Century War) láttam.
Szintén kiemelném a hatodik szám által megalapozott új status quo ígéretét: van egy olyan érzésem, hogy Johnson a következőkben jóval több oldalról fogja feltárni a vérbosszú mozzanatait, többek között az eddigi főszereplők számára antagonista Panzina klán szemszögéből, akik talán nem is annyira rosszfiúk, mint amennyire a Roto klán vezére beállítani próbálta őket, vagy legalábbis semmivel sem nagyobb az ő felelősségük, mint ellenlábasaiké. További pozitívum, hogy Johnson képes nem prédikálóan/szájbarágóan prezentálni erős, jól kidolgozott női szereplőket a főhős Theától kezdve a Panzina klán vezetőjéig, ami példaértékű lehet a képregényeket átitató politikai légkör szítói számára, álljanak bármelyik oldalon a vitában. Összességében ez a szám egy gyengébb lezárása egy mindeddig káprázatos történetszálnak, s a magam részéről alig várom a folytatást. (bobzenub)
Mister
Miracle #1
Történet:
Tom King
Rajz:
Mitch Gerads
DC
Comics
Egyelőre úgy tűnik, hogy a DC Jack Kirby születésének századik évfordulójára indított tisztelgéseinek köszönhetjük majd a kiadó egyik legnagyobb idei dobását. Gondolom (illetve nagyon remélem), Kirbyt már nem kell bemutatni a GeexKomix olvasóinak, de azért Tom King mégiscsak három éve tette be először a lábát a képregénypanelek dzsungelébe. A 2004-es iraki háború Bagdadjában játszódó Sheriff of Babylonnal hívta fel magára a figyelmét, de megmártózott mainstreamnek tűnő szuperhősképregényekben is (Grayson, Omega Men), amíg végül a zsáner keretei között valami igazán egyedit alkotott, és ezzel újabb komoly kritikai sikert zsebelt be (The Vision, a kertvárosi miliőbe betagozódni kívánó mesterséges intelligencia tragédiája, amelyről mi is ódákat zengtünk). A siker fokmérőjeként megkapta a DC fejőstehenének, Batmannek a saját sorozatát, majd újra a saját elképzeléseit és zsenialitását engedhette szabadjára a mára már obskúrus homályba burkolózó Kirby-karakter, az isteni családból származó Scott Free, azaz Mister Miracle történetének a továbbfűzésével.
Kirby a hetvenes években alkotta meg eposzi méretekkel és ambíciókkal rendelkező Fourth World nevű univerzumát (ami három képregénysorozatból állt: The New Gods, Mister Miracle, The Forever People), melyet új, technológiailag fejlett, szinte mindenható istenek népesítettek be (valahogy úgy, ahogy a Marvel pozicionálta Asgardot és lakóit a filmes univerzumában). Darkseid, a gonoszság megtestesítője, Apokolips nevű bolygójáról küldte harcba a hadait az utópisztikus New Genesisen uralkodó Highfather seregei ellen. Egy korábbi, kudarcba fulladt békekötési kísérletnek köszönhetően mindkettejük fia az ellenségénél nevelkedett: Orion, Darkseid sarja a mennyben, Mister Miracle pedig, Highfather fia, a pokolban töltötte a gyerekkorát, míg mindketten meg nem szöktek. Bibliai jelenetek és a második világháború borzalmai keveredtek Kirby narratívájában: a fiktív univerzum istenének fia a pokolban szenvedett irtózatos kínok között, hogy ezzel miriád világok lakóit mentse meg.
Mister Miracle, a Nagy Menekülőművész most a Földön próbál megmenekülni magától a haláltól: a képregény első paneljein felvágott erekkel fekszik a fürdőszobájában. És bár a kórházban tér magához, szerető felesége, az ugyancsak Apokolipsról elmenekült Big Barda aggódó gondoskodásától kísérve, egyáltalán nem biztos, hogy sikerül neki. A saját elméje ugyanis kegyetlen játékot játszik vele: sosem lehet biztos benne sem ő, sem az olvasó, hogy amit lát, az nem csak hagymázas képzelgés, az Apokolipsen átélt borzalmak által megtört pszichéjének teremtménye. Ráadásul egy olyan láthatatlan, egyre erősödő fenyegetés türemkedik be a történet szövetébe, ami mindent pozdorjává zúzó erővel csap le az utolsó paneleken: Orion a segítségét kéri. Highfather halott, és Darkseid vélhetőleg hozzájutott az általa olyannyira keresett Életet Megszüntető Egyenlethez (Anti-Life Equation), így neki és Bardának azonnal vissza kell térnie New Genesisre. Már ha nem csak a saját képzelete játszik vele.
Az az igazán zseniális, ahogyan King a képregény nyelvét használja a történet elmeséléséhez: a kilenc paneles elrendezésben szinte minden oldalon megjelenik egy fekete panel, benne a „Darkseid is.” felirattal (ami arra utal, hogy Darkseid az egyenlettel eltörölt minden reményt és szabad akaratot, uralja az egész létezést, tulajdonképpen most már ő maga a létezés). Ez folyamatosan megszakítja a narráció ritmusát, sőt, egyre gyakoribb lesz, már nem csak egy panel, hanem kettő, majd három, öt, végül egy egész oldalon csak ez a felirat uralkodik, mintha áttörné a negyedik falat is. Scottot körbeveszik menekülőművész, Mister Miracle alteregójának ereklyéi, és egy szemcsés, sistergő képű televíziós beszélgetés közvetítésében maga az interjút vezető házigazda teszi fel a kérdést: „Valóban sikerült megmenekülnie a haláltól, Mister Miracle”? Gerads ultrarealisztikus stílusa fantasztikusan jól működik együtt King mesélői zsenijével: ha minden jól megy, akkor egy afféle szuperhős-dekonstrukcióval gazdagodhatunk, mint amilyen a The Vision volt. (Nagy Krisztián)
Redlands
#1
Történet:
Jordie Bellaire
Rajz:
Vanesa R. Del Rey
Image
Comics
Jordie Bellaire eddig elsősorban a színezői tehetségét csillogtatta meg, többször is jelölték Eisner-díjra (The Wake, Pretty Deadly), ám most képregényes forgatókönyv írásába vágta a fejszéjét. A szerzőnő a saját élményeihez és a helyi természetfeletti legendákhoz nyúlt, segítségül pedig egy kubai származású, de ugyancsak Floridában élő grafikusnőhöz fordult: együtt keltették életre a fiktív, floridai Redlands városának kálváriáját.
A történet elég bátran, in medias res indul: a kisváros elbarikádozott seriffhivatalának ablakai mögött meghúzódó rendőrök fürkészik aggodalmasan a kinti sötétséget, amelyet csak egy lángoló fa világít meg, amelyen három kötélhurok maradványai lógnak. Nem ok nélkül rettegnek, három bosszúszomjas boszorkány tartja ostrom alatt őket, de természetesen nem frontálisan támadnak a felfegyverzett férfiakra, hanem ravaszsággal, illúziókkal és a fogdában tartott bűnözők segítségével. Minden fegyvert bevetnek: ártatlan kislány képében engedik ki a fogda lakóit, halálos fekete forgószél tép le fejeket, éjjeli molylepke okoz áramkimaradást és sötétséget, és még arra is marad idejük, hogy a megzavarodott seriffel lövessék le a saját fiát.
Mivel az első füzet természetéból adódóan még csak expozíció, a Redlands nem elsősorban a narratíva erejéből táplálkozik (sem a főszereplő három nőt nem ismerjük meg igazán, sem pedig a kisváros eddigi urainak bűneit), hanem a rendkívül atmoszferikus vizuális prezentációéból. Del Rey a tizenkilencedik századi boszorkánysággal és démonológiával foglalkozó könyvek illusztrációit próbálja életre kelteni egy aquatint nevű, Goya metszeteinél is használt módszerrel, ami elmosódott, szemcsés vízfesték hatást eredményez. A próbálkozás teljes siker, az egyetlen éjszaka játszódó, lángoló fa által megvilágított jelenetek fantasztikusan sikerültek. (Nagy Krisztián)
