Olyan ez a film,
mint egy veszett kutya, mint Stephen King szteroiddal telepumpált Cujója. Csupa
fog és karom és kegyetlenség és energia és brutalitás, és csak megy előre egy
nagy, véres ködben, őrülten és dühösen, és tép és szaggat és roncsol. Minden
egyéb nemhogy másodlagos, de még csak fel se nagyon merül.
Johnnie To első akciófilmje, a The Big Heat (Seng fat dak ging, 1988 - semmi köze Fritz Lang '53-as noir klasszikusához) nehéz szülés volt. A producer, Tsui Hark valószínűleg John Woo két évvel korábbi Szebb holnapját akarta megfejelni valami egészen elképesztően erőszakos zsaruthrillerrel, de az első rendezőt, Andrew Kamot egy idő után kirúgta. Az ő helyére jött To, de Hark végül tőle is megszabadult (ekkorra a film nagyja már dobozban volt, és általában Tónak szokás tulajdonítani a végeredményt), és maga fejezte be a forgatást.
A rendezői-produceri huzavonák éreztetetik is a hatásukat a kész filmen. Az egyébként is klisés karakterekkel teli, egyszerű, urambocsá’, totál sablonos sztori (négy zsaru egy nagy, nemzetközi drogbandát igyekszik lekapcsolni) ugyan irtózatos sebességgel, de bárdolatlanul, sután, stilisztikai-dramaturgiai furcsaságokkal (például oda nem illő komikus inzertekkel) dübörög előre, és vélhetően egy-két karakterközpontú mellékszála is a vágószoba padlóján végezte.
Szóval nem egy kifinomult film, na. Ellenben nem is szarozik: egyenesen a torkodnak megy.
Hogy Hark iszonyatos pesszimizmussal képes megtaposni a nézőt, az nem újdonság (ld.: Dangerous Encounters of the First Kind), a The Big Heatben pedig mindezt politikai (acélbetétes) bakancsban teszi. Itt már látszik a horizonton Hong-Kong 1997-es visszacsatolása Kínához, és a mindent vészjóslón belengő határidő túlzás nélkül apokaliptikussá teszi a filmet. Ahogy a drogkereskedő mondja, alig tíz évük maradt, hogy meggazdagodjanak, és lehetőleg eltakarodjanak valahova máshova, mindegy, mindenesetre kurva messzire innen. A vég közeledte elmossa a morális gátakat, burjánzik a korrupció, a város erőszakban és szemétben fuldoklik, a holnap véres és kaotikus, a holnapután nem létezik.
Így aztán a film akciójelenetei nem egyszerűen brutálisak, hanem egyenesen kegyetlenek, méghozzá egészen perverzen, abszurdan azok. Ha egy gengsztert meglőnek, és nekitántorodik egy mögötte lévő alumíniumtetőnek, akkor az simán lefejezi őt. Ha valakit elütnek, azt egymás után két autóval teszik, hogy aztán egy harmadik még át is gázoljon a hullán. A kerekes székes (!) kislány (!!), a segítségére siető kedves nővérkével együtt pedig csak golyófogó egy uzis-pisztolyos kórházi leszámolásban.
A The Big Heat az akciófilmek splattere, úgy fröcsög benne a vér, ahogy egy ’80-as évekbeli olasz zombihorrorban is csak ritkán, és ez néha már-már komikus. Csakhogy közben érezni a halálok súlyát, és a karakterek reakciói erre az exploitation-szintű erőszakra nagyon is realisztikusak (kezdve a taccsot kidobó újonccal, sablon ide vagy oda). A rendezés a fent említett problémák miatt nem igazán egységes, hol kissé szentimentális (flashbackek), hol szépen és okosan stilizált (amikor a rosszfiúk machinációi miatt tüzet nyit egymásra két zsaruosztag, a képek kék és vörös színben úsznak – bármibe lefogadom, hogy ez To műve), viszont mindig eléri, hogy a legeszementebb over-the-top jelenetek is kapcsolódjanak a vigasztalan urbánus valósághoz.
És persze az akciók nem csak rendkívül erőszakosak, de őrületesen vadak és gyorsak is: az operatőri munka és a vágás, bár nem teljesen mentes a film egészére jellemző sutaságoktól, emberfeletti erővel hajtja bele a karaktereket a néző állát földre rántó hirigekbe. Ahogy Harknál (vagy, ha már itt tartunk, Tónál) általában, a Woo-ra jellemző heroikus, a legbrutálisabb pillanataiban is fenséges golyóbalett helyett a meg nem koreografáltság illúzióját keltő, tébolyult halálkáosz uralkodik. Ja, és ne is próbáld számon tartani a body countot, úgyis csak belefájdul a fejed.
A The Big Heat a puszta, nyers, ellenállhatatlan erejével és energiájával hódít, amelyet paradox módon pont a kiforratlanságának és a fegyelmezetlenségének is köszönhet. Hirtelen csak Sam Raimi első Gonosz halottja jut eszembe megfelelő párhuzamnak.