Karlovy Vary egy jó hely, akkor is, ha épp nem Közép-Európa egyetlen ’A’ kategóriás filmfesztiválját rendezik meg ott, de amikor igen, akkor pláne. Egyrészt be lehet pótolni az év legnagyobb fesztiválsikereit (Sundance, Berlinale és Cannes aktuális slágereiből mazsolázgatnak a szervezők), másrészt a versenyprogramnak köszönhetően képbe kerülhetünk a legfrissebb ká-európai filmeket illetően (ez nem mindig kellemes élmény), és akár még sztárvendégekkel is összefuthatunk (az idei line up Uma Thurman, Casey Affleck, Jeremy Renner, James Newton és Ken Loach volt.) És ha még ez se lenne elég, hangulatos éjféli vetítések is vannak, friss és klasszikus műfaji filmekkel. Ezeket recenzáljuk most meg röviden. (Lábjegyzet: vetítették a Baby Drivert és a Terminator 2 felújított 3D-s verzióját, előbbiről már írtunk, utóbbiról majd később, a szeptemberi magyar bemutató kapcsán fogunk.)
47 méter mélyen (47 Meters Down)
Minden idők legigazságtalanabb propagandakampánya folytatódik: 2017-re is jutott egy olyan film, amelyben megint a szerencsétlen cápák a soros mumusok. Ami tavaly A zátony volt, az idén a 47 méter mélyen. Mindkettő egy fillérekből összedobott, vállaltan keveset markoló, de korrekt módon levezényelt thriller, hasonló alapötlettel. A zátonyban egy védtelen nő esik csapdába egy mexikói öböl közepén (egy bójába kapaszkodva), a 47 méter mélyenben két védtelen nő esik csapdába a mexikói óceán mélyén (egy búvárketrecbe zárva.) A dilemmájuk kábé ugyanaz: ha helyükön maradnak, akkor a cápa nem éri el őket, de az óra ketyeg, a dagály jön, a levegő fogy, úgyhogy mégiscsak mozogniuk kell a vérszomjas CGI-bestia legnagyobb örömére.
Az efféle, minimalistának induló történetek két ponton szoktak elbukni: a színészi játékon és a kerettörténeten. Ami az előbbit illeti, Mandy Moore és Claire Holt játékára jótékony hatással van, hogy a játékidő 80%-át búvárruhában és maszkban töltik, a motivációk viszont minimum röhejesek. Amíg A zátony főszereplője feldolgozatlan családi traumák miatt vág neki egyedül a tengernek (oké, ez is klisé, de úgy-ahogy működik), addig Moore karaktere azért vállalja a búvárketreces cápasimogatást, hogy menő instafotókkal vágjon vissza az őt leunalmasozó exbarátjának. A zátony csak annyival jobb film, amennyivel kevésbé kínos a körítése. Cápafanoknak mindkettő nyugodtan ajánlható. (Magyar bemutató: szeptember 21.)
Ha azt mondom, hogy ígéretes Liam Gavin filmjének szinopszisa, akkor még keveset mondtam. Kétszereplős okkultista kamarahorror? Naná, hogy jöhet. Egy gyászoló anya, akinek a fiát egy fekete mágia-szertartás során ölték meg, felbérel egy okkultistát, hogy lépjen kapcsolatba az elhunyttal (pontosabban az őrangyalával). Emberünk, aki annyira modortalan és mizantróp, hogy hozzá képest Dr. House maga Ferenc pápa, a szeánsz helyszínéül egy kastélyszerű ódon házat jelöl meg, valahol Walesben, a semmi közepén. Mészcsíkkal körberajzolja, vagyis „lezárja” a házat, és onnantól se ki, se be. Amíg nincs eredménye a szertartásnak, ott kell maradniuk, tartson az két hétig vagy két hónapig.
Kell egy kis idő, amíg a nézőnek leesik, hogy klasszikus okkultista horror helyett thrillernek álcázott kamaradrámát lát, ahol a két főszereplő kapcsolatának alakulása érdekesebb, mint a történet természetfeletti vonatkozásai. Hosszú ideig ki sem derül, létezik-e az a másik dimenzió, és a férfi valóban beavatott mágus-e, vagy csak egy karizmatikus szélhámos, aki kihasználja egy szerencsétlen nő fájdalmát. A színészek (név szerint: Catherine Walker és Steve Oram) kiválóak, ahogy a fényképezés is, és ugyan vannak üresjáratok (illetve felesleges ismétlődések) a sztoriban, kellemesen feszült a hangulat. És pont ezért annyira bosszantó, hogy Gavin a film utolsó harmadában visszatér a műfaji klisékhez. Az még talán tolerálható lenne, hogy úgy dönt, a sok sejtetés után mutat is végre valamit, de ahogy mutatja, az egyszerűen kínos. A kifinomult Karlovy Vary-i közönség (erről bővebben a poszt végén) a money shotnak szánt jelenetet diszkrét röhögéssel díjazta, ami egy okkult thriller / kamarahorror esetében a lehető legkevésbé kívánatos reakció.
Dupla randi (Double Date)
Forradalminak semmiképp sem nevezhető az alapkoncepció, de azért nem is sűrűn fordul elő, hogy egy horrorban megfordítsák a nemi szerepeket, és a kiszolgáltatott áldozatjelöltet férfi, a kegyetlen predátort pedig nő alakítsa. Benjamin Barfoot és Danny Morgan filmjében pont ez történik (utóbbi a forgatókönyv megírása mellett főszereplést is vállalt), azzal a különbséggel, hogy megduplázzák az üldöző és az üldözött figuráját, illetve még a Wright-Pegg-féle komédiák paneljeiből is építkeznek. A kliséktől amúgy sem riadnak vissza, rögtön a tinivígjátékok szüzességelvesztős szüzséjével nyitnak, és az egyetlen éjszaka alatt játszódó történet tétje (legalábbis eleinte), hogy a jóllakott óvodásra hasonlító Jimnek sikerül-e a 30. születésnapján becsajoznia nagypofájú, nagyarcú haverja, Alex segítségével. A bárban megismerkednek egy testvérpárral, Kittyvel és Luluval, akik gyanúsan könnyen bólintanak rá a közös bulizásra – merthogy eleve azért indultak neki az éjszakának, hogy újabb áldozatokat találjanak.
A horror és a komédia összeházasítása nehezebb mutatvány annál, mint azt a lelkes amatőrfilmesek gondolni szokták, de még a profiknak sem mindig megy a megfelelő arány belövése. Az elsőfilmes Barfootnak és Morgannek sikerült, úgy lett nagyon vicces a filmjük, hogy közben a horrorszálat nem akarták elviccelni. A kulcs valószínűleg az, ami a Wright-Pegg-párosnál is: tényleg szeretik és tisztelik a műfajt, ezért sem tűnik olcsó húzásnak, amikor Pszichóból, A texasi láncfűrészes mészárlásból vagy a Ne nézz vissza!-ból merítenek. A Haláli hullák hajnalának zsenialitásához persze nem érnek fel, de vagány éjféli moziként tökéletesen működik a Dupla randi. (A filmet a miskolci CineFesten is vetítik majd szeptember 2. hetében, merthogy ott is van éjféli szekció.)
A méltán hírhedt 2005-ös japán splatter-klasszikus folytatása pont olyan, amilyennek az előzetes alapján elképzeljük. Az eredetihez hasonlóan most is paraziták érkeznek az űrből, akik a megfertőzött embereket mutáns biorobotokká (necroborgokká) alakítják, hogy aztán velük végeztessék el a piszkos munkát (értsd: indul a vérben és bélben tocsogás.) Az obszcénul drága látványfilmeket úgy szokás dicsérni, hogy „látszik a vásznon minden elköltött forint/euró/dollár”, a Metaball Machine Kodoku esetében ez konkrétan 4 tonna művért jelent, annyit használtak el ugyanis a forgatás során.
Troma-filmeken edződött feketeöves trash-fanatikus legyen, aki 20 percnél tovább tudja élvezni az efféle agyament henteléseket, nekem nem is sikerült a kihívást teljesíteni (ebben azért közrejátszott, hogy aznap már legalább hat filmet megnéztem), a szégyenteljes távozás előtt viszont még volt szerencsém megfigyelni, hogy a mellettem ülő két 30-as (férfi)néző milyen stratégiával próbálta felturbózni az amúgy is durva esztétikai élményt. Először csak egy laposüveg került elő (éjféli vetítéseken megesik az ilyen, magam is egy doboz jóféle cseh sörrel érkeztem), pár perccel később viszont az egyik kolléga már „valamilyen port” szórt ki a kézfejére komoly műgonddal, amit először a haverja orra alá dugott, aztán szippantott ő is. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy ez a beszámoló is biztos szórakoztatóbb lett volna, ha én is bemindenezve nézem végig az éjféli vetítéseket, és akkor nem lenne annyira nyilvánvaló, hogy csak azért született meg ez a poszt, hogy legyen mit elküldenem referenciaként a fesztivál sajtóirodájába, és így jövőre is meghívjanak Karlovy Varyba.