filmfesztivál

2019. október 17.
2017. augusztus 24.
2017. március 5.
2016. május 15.
2015. március 30.
2014. április 14.
2014. április 12.
2014. április 5.
2013. április 11.

Grabbers (Csáposok)

grabbers_2259324b.jpgA horror-vígjáték igen trükkös műfaj, mert a helyzetkomikumok magas száma és a karakterek tréfás eltúlzása könnyen megöli a feszült, rettegést keltő hangulatot. Ennek ellenére a próbálkozások száma nem csekély, de kevesen tudják megközelíteni a legjobbakat (van, ki a Hullajót tartja a trónra érdemesnek, én a magam részéről a Haláli hullák hajnalára szavazok).

A Grabbers - mely a Titatic filmfesztiválon Csáposok néven fut - kis költségvetésű, ám igényes és jól megírt darab Írországból, melyben a humort a remekül eltalált főszereplő páros (középkorú, cinikus, piás rendőr és frissen érkezett, lelkes, ifjú női kollégájának ellentéte-vonzalma), valamint az írek alkoholista hajlamairól szóló sztereotípiák jelentik, a rémületet pedig az űrből érkezett csápos szörnyek famíliája, ami - mint hamarosan kiderül - csakis a részeg emberek húsát nem szereti...

Mi más lehet egy ilyen helyzetre a megoldás, mint a mit sem sejtő falusiak tömegének rendőri irányítással való, jól szervezetten leitatása? Közben valahogy majdcsak sikerül megoldani az invázió problémáját is is. Mindenkinek irány tehát a Winchester Pub - akarom mondani, annak a kis ír falubeli megfelelője, egy erőddé avanzsáló, hangulatos kocsma.

A Grabbers legnagyobb előnye, hogy nem próbál több lenni, mint egy hangosan röhögős, lehetőség szerint beszeszelt állapotban megnézett szörnyfilm, amivel egy péntek este megpróbáljátok szétcsapni a haverokkal a szürke hétköznapok fasiszta, emberevő rémuralmának emlékeit (nem viszik például kínos túlzásba az önreflexiót, és a híres elődfilmek megidézését, mely hibát sok hasonszőrű alkotásban elkövetik). Ennek ellenére tisztességesen teljesít a váratlan és látványos halálnemek számát tekintve is, és az így kialakuló fekete humor jól idomul a szintén nem teljesen pol.korr. alkesz-poénokhoz.

A pálmát mégis az arcra és stílusra is a Drót McNultyját idéző férfi főszereplő viszi, az ő csetlése-botlása, megfelelni próbálása, valamint kedves függőségével szembeni ambivalens viszonya adja. Hardcore absztinensek kevésbé fogják élvezni, de ha támasztottál már valaha kocsmapultot csütörtök este azon morfondírozva, hogy mi a fenének vártál ennyit a héten az első megnyugtató, békés berúgásoddal, baromira fogod élvezni a filmet.

2012. szeptember 5.

Kapcsold ki a moziban a mobilod - különben...

Nagy-Britannia elsőszámú horrorfilmfesztiválja, a FrightFest sem mentes azoktól a parasztoktól, akik képesek film közben telefonálni, sms-ezni, stb. - és mivel ezek a műfaji fesztiválok igencsak odafigyelnek arra, hogy a nézők szórakozása zavartalan legyen, a FrightFest szervezői felkértek egy csapat fiatal (horror)filmest, készítsen a mozizás közbeni mobilhasználatról lebeszélő szösszeneteket.

Ezek a rövidfilmek az egész estések előtt futottak, és általános jellemzőjük volt, hogy véresek (nyilván) és viccesek. A török Can Evrenol alkotása azonban kiverte a biztosítékot egyeseknél, és újraélesztette az angoloknál amúgy is évtizedről évtizedre feléledő vitát: meddig mehet el a horror, van-e ízlésbeli határ?

2012. szeptember 3.

9. Cinefest

Magyarország - még mindig legjobb - filmfesztiválja szeptember 14-én újra megnyitva kapuit Oliver Stone filmmel, meg modern giallóval meg miskolci kocsonyával. A feszt részleteiről ehelyütt értesülhettek doszt, saját, különbejáratú tudósításunkat pedig majd twitteren követhetitek emitt.

2012. február 5.
2012. február 4.
2011. szeptember 26.

Jameson CineFest - 2011

A Geekz az elmúlt pár évben nagy erőkkel vonult ki a CineFestre, az ország egyik, ha nem a legjobb filmfesztiváljára. Nem volt ez másképp idén sem, írnám, ha szeretnék a kedves olvasó pofájába hazudni, de ilyesmire, természetesen, soha nem vetemednék. A mulasztásnak egyébként egyszerű okai vannak: a korábbi stábból egyik (most is jelenlévő) kollégánkat időközben leigazolta az [origo] Filmklubja, egy másik szerzőnk az egyik forgalmazóhoz szerződött, a harmadik lebetegedett, a negyedik éppen Londonban tartózkodik, rajongva tisztelt főszerk.-ünk pedig csak az utolsó napokra érkezett a festői Miskolc városába, szociális reprezentáció céljából. Sajnos sokkal több időt én sem tudtam a fesztiválon tölteni, sikerült viszont mozgóképeket is látnom (!), a hajtás után ezekről ejtek néhány karaktert.


Előtte pár mondatban a személyes rész: nem csak a Fesztiválon jártam először, de a városban is. Előbbi nagyjából olyannak bizonyult, amilyennek azt a kollégák korábban lefestették, utóbbi pedig barátságosabbnak a hírénél, a sétálóutcás belvárosra legalábbis nyugodtan büszkék lehetnek a helyiek. A Fesztivál ideális környezetben van, a Művészetek Háza előtt igazi fesztiválhangulat fogadott, amit az sem tudott mérsékelni, hogy érkezésemkor az előzetesen beígért The Carbonfools helyett a Vad Fruttik hergelte a népet a téren. A vetítőtermek ugyan lehetnének nagyobbak (volt film, amelyre nem sikerült bekönyökölnöm magam), a székek kényelmesebbek, de a körülményekre összességében – és magyar viszonylatban – nem lehet panasz.

Az elsőként abszolvált film az osztrák Lélegzés volt, amely a Dardenne-testvérek nyomdokain haladva próbálta bemutatni egy gyilkosság miatt elítélt 18 éves fiú újrakezdési kísérleteit. A srác engedélyt kap rá, hogy munkát vállaljon a börtönön kívül, elszegődik egy temetkezési vállalathoz, ezzel párhuzamosan nyomozni kezd az anyja után, aki még gyerekként lepasszolta őt egy árvaháznak. Karl Markovics rendezése keveset vállaló, de azt maximálisan teljesítő szerzői film, hiteles főszereplőkkel, életszagú szituációkkal és egy meglepően pozitív hangulatú végkicsengéssel – talán ennek is köszönheti, hogy végül elnyerte a Cinefest fődíját. Az említett Dardenne-filmek kedvelőinek nyugodtan ajánlható a dolgozat.

Hasonló korú főszereplőt mozgat a holland R U There (Ott vagy?) is, a dán Jitze profi gamer, csapatával éppen egy Tajpejben rendezett videojáték-bajnokságon vesz részt. (Illene tudni, hogy melyik játékban versenyeznek, de ebben a műfajban nem vagyok otthon. Valami kommandós-háborús-lövöldözős.) Az utcán sétálva tanúja lesz egy közlekedési balesetnek, egy motoros a szeme előtt hal szörnyet. A rendező nem sulykolja belénk, de valószínűleg ez az élmény az, amit kizökkenti a srácot a pixelek világából. Egyre kevésbé tud a játékra koncentrálni, helyette az egyik csinos tajvani hostess-lánnyal próbál közelebbi kapcsolatba kerülni. Az Ott vagy? tulajdonképpen tanmese arról, hogy milyen az, amikor egy geek felfedezi, hogy a monitoron is túl van élet, de a film szerencsére nem sugallja azt, hogy mindenről a gonosz számítógépes játékok tehetnek, sőt a két főszereplő IRL-románca először épp a Second Life világában teljesedik be.

A két férfitörténet után következett két női: a Martha Marcy May Marlene és A láthatatlan nő. Utóbbi gyakorlatilag variáció a Fekete hattyúra, még akkor is, ha a hasonlóság nyilván csak a véletlen műve. Félénk balerina helyett itt egy hasonlóan tapasztalatlan fiatal színésznő a főhős, aki főszerepet kap a hírhedt sztárrendező új darabjában. Egy szexéhes, vad nőt kellene eljátszania, pont az ellentettjét saját személyiségének. Amíg Aronofsky (rém)álomjelenetekkel és a pszichohorror-klisék bevetésével mutatta be ahogy a főhős szép lassan bekattan, addig a német Christian Schwochow marad a szokványosabb lélektani dráma keretei között. A láthatatlan nő a maga műfajában viszont épp olyan profi produkció, mint a Fekete hattyú, a dán Stine Fischer Christensen pedig ugyanolyan meggyőző alakítást nyújt, mint Natalie Portman.

A Martha Marcy May Marlene-ben is egy alaposan meghasonlott fiatal lány a főszereplő. Martha (Elizabeth Olsen alakítja, aki pont úgy néz ki, mint Maggie Gyllenhaal és Scarlett Johannson nem létező közös gyereke) két évig egy kommunaszerű szektában él, majd megszökik és a friss házas nővéréhez költözik. Sean Durkin elsőfilmesként rögtön megkapta a rendezői díjat a Sundance-en, nagyjából megérdemelten, még akkor is, ha a történet helyenként lehetne egy kicsit feszesebb, a játékidő meg rövidebb. Forgatókönyvíróként még van hova fejlődnie, mert a fináléra láthatóan semmi jó ötlet nem jutott az eszébe, így a film olyan tragikus hirtelenséggel ér véget, mint anno a Maffiózók sorozat.

A Cinefest szervezői a rendezői díjas film mellett elhozták a Sundance nagydíjasát is, a kritikusok által hasonlóképpen körbelaudált ausztrál Animal Kingdomot. David Michôd szintúgy elsőfilmes író-rendezőként állt elő egy majdnem hibátlan produkcióval. A Tolvajok városához hasonlóan itt is egy olyan közösség áll a középpontban, amelyben a bűnözői életforma (konkrétan a fegyveres rablás) része a családi tradícióknak, de itt már semmilyen romantikának nincs helye. A sztori szerint a 17 éves Joshua, miután anyja heroin-túladagolásban meghal, nagyanyjához költözik, ahol négy, bankrablásokból élő nagybátyja mellett akkor sem tudna kívülálló maradni, ha akarna. Rablóakcióból történetesen egyet sem látunk, ez már az a rész, ahol a rendőrség egyesével kezdi levadászni a testvéreket, Joshuának pedig döntenie kellene, hogy melyik oldalra áll. Az Animal Kingdomnak pont az az egyetlen hibája, hogy a (narrátor) főhőse, nem túl markáns személyiség, ami ugyan dramaturgiailag indokolható (ezért sodródik bele az eseményekbe), de talán szerencsésebb lenne, ha a rendező engedné a nézőnek, hogy egy kicsit jobban megkedvelje.

A szervezők péntek estére egy sajátos brit double feature-t iktattak a programba, két olyan filmet, amely nagyjából ugyanott, Dél-London lepukkant panelvilágában játszódik, és hasonló dolgokat feszeget, nagyon különböző módszerekkel. A Harry Brownt friss bemutatónak nehéz lenne eladni, tekintve, hogy már 2009-es Best of összeállításunkban is szerepelt, a londoni zavargásoknak hála viszont ismét aktuálissá vált Michael Caine Grand Torino-ja. Daniel Barber filmjének történetvezetése némileg kiszámítható, de akad jó néhány zseniális jelenet benne (mint például Harry Brown dealernél tett látogatása), a kiváló fényképezés pedig nagyvásznon érvényesül csak igazán. A Rusznyák kolléga által már feldolgozott Idegen arcokat (Attack the block) is nagy élmény volt moziban látni, a poénokat vette a közönség – így néz ki egy tökéletes arányérzékkel összehozott műfajkevercs.

Lehet, hogy az idei CineFest programjában voltak kirívóan gyenge filmek, az ott töltött két nap alatt viszont én nem találkoztam eggyel sem, ami csak kisebb részben tudható be magas tűrésküszöbömnek, nagyobbrészt inkább annak köszönhető, hogy az idei valóban jó érzékkel összeválogatott, erős és markáns program volt. Ha a kormányzat megfelelő szervei és a főszponzor Jameson is úgy gondolja, jövőre ugyanitt kellene folytatni. 

2011. május 12.

Filmnapló extra - Jelentés Udinéből

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

 

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.



 

A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7



 

The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7


 

The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5



 

The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8


 

2011. május 9.

Utolér

Dyga Zsombor a leginkább beskatulyázhatatlan a kortárs magyar rendezők közül. Érdemi pályafutását egy jópofa lakótelepi komédiával, a Tesóval kezdte, ezt követte siralmasan érdektelen és humortalan akcióvígjátéka, a Kész cirkusz, hogy aztán tavaly a Köntörfalak című zseniális kamaradrámájával bizonyítsa, hogy nem szabad őt leírni, és egyszersmind adjon egy jó nagy barackot azoknak a fejére, akik a pénzszűkét jelölik meg démonként, ami nem hagyja kibontakozni a hazai filmgyártás kreativitását. Most meg thrillert csinált – és tudjuk, hogy itthon úgy kell a jó műfaji film, mint a víz a sivatagba. Annál is inkább szomorú, hogy Dyga tehetsége és a tagadhatatlan szükségesség ellenére most sem kaptunk jó zsánermozit.


Az Utolér nagyszerűen indul: a gondosan felvázolt karakterek vagy rögtön az első pár percben rejtélyek közepette találják magukat, vagy már rég állandó, nyomasztó feszültségben élnek. Az egyedülálló anyuka, Margó (Ónodi Eszter) nem találja a kisfiát, akit a rendőrség egy másik gyerek eltűnése ügyében akar kihallgatni, egy magát túlhajtó, zaklatott, kialvatlan mentőorvost (Andy Heffler) egy olyan beteghez hívnak, aki tragikus emlékeket ébreszt benne, egy másik anyuka (Bartsch Kata) pedig arra lesz figyelmes, hogy valaki szellemként követi, és titokzatos üzeneteket hagy neki. Az expozíció mesterien fokozza a feszültséget, szimpatikus, emberi karaktereket helyez el életszerű szituációkban, és folyamatosan birizgálja a nézőt a „vajon miért történik mindez?” kérdéssel. Azonban amikor rájövünk, hogy mi a kapcsolat a három, látszólag független történetszál között, a film szétesik, és a színészek remek alakításai, az operatőr lendületes, trükkös munkája, és a vágás dinamikája mind kevesek ahhoz, hogy újra összeragasszák.

Egy párhuzamosan futó szálakra épülő film esetében sok minden azon áll vagy bukik, hogy azok a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Lovas Balázs forgatókönyvíró suta fordulatként akarja eladni ezt a kapcsolódási pontot, pedig az bő fél óra után még a naivabb nézőknek is nyilvánvaló. Innentől borul minden: a dialógusok recsegnek és nyikorognak, ahogy erőltetett rébuszokban beszélő gazdáik izzadva próbálják úgy előrelendíteni a cselekményt, hogy ne lőjék le azt a poént, amit már mindenki tud. Ráadásul a végéhez közeledve egyre több az ordító logikátlanság is, ami módszeresen kiöli a filmből annak említett, nyugtalanító életszerűségét. Csak hogy egyet kiemeljek: milyen anya állítja őrködni kisgyerekét egy (potenciálisan gyilkos) pedofil házához, míg ő odabent kutat, ahelyett, hogy hívná a rendőrséget?

De csak a legvégén válik igazán világossá, mekkora kudarc is az Utolér. (Innentől spoilerek következnek, úgyhogy aki szeretné a moziban felbosszantani magát, az ugorja át ezt a bekezdést). A film trükkje, hogy a három szál valójában egy szál, vagyis a cselekmény nem térben, hanem időben van megbontva, és egy pedofil férfi tettei és azok következményei körül bonyolódik, 7 éven át. Ezzel a szerkezettel a néző figyelme a szálak kibogozására, majd pedig a fonal megtartására fókuszálódik, és ennek következtében elsikkadnak a sztori egyéb aspektusai. Pedig a kegyetlen hangulatú (egy ízben csaknem torture pornba forduló) thrillernek egy többgenerációs sorsdráma az alapja, aminek erejét kár volt beáldozni egy olyan cirkuszi mutatványért, ami még csak nem is működik. Az Utolér az egyéb hibái ellenére is sokkal jobb lett volna normál idősíkban elmesélve, megbontását nem tudom nem parasztvakításként értékelni.

Nincs ennél szomorúbb: egy rakás tehetség dolgozott a filmen, és az eredmény csak egy közepesre elég. Gyerekek, legközelebb nem divatot kell majmolni, hanem „csak” egyszerűen történetet mesélni. Menni fog, korábban is megcsináltátok már.

 

2011. május 8.

42. Magyar Filmszemle - második nap

Becsapós a cím, ugyanis az Utolérhez hasonlóan, ebben a beszámolóban is összegabalyodtak az idősíkok. Adós vagyok még néhány film bemutatásával, amelyeket első nap láttam. Most tehát, természetesen a péntekre felírt mozgóképes adag taglalása mellett, az elmaradásaimat is pótolni fogom. Csütörtökön még lelkiismeretesen bent ültem a Puskin mozi nagytermében, és reggeltől estig a vásznat bámultam, pénteken viszont már el-elhagytam a szemle helyszínét. Ez meg is látszott a megnézett filmek mennyiségén. Mentségemre legyen szólva, a pénteken vetített művek nem igazán marasztaltak maradásra. Az első napi hurráoptimizmus elillant, a második nap a kijózanodás jegyében telt el.

Most viszont visszaugrunk az időben csütörtökig, amikor még minden szép és jó volt, és én abban reménykedtem, hogy ezekből a nagyrészt remek rövidfilmekből, minél többet megnéz a magyar film ura, Andrew G. Vajna, és közben elégedetten jegyez fel címeket, neveket. A Valami kék két gyerekorri barátnő találkozását regéli el. Érettségi után fokozatosan eltávolodtak egymástól, Mari továbbtanult, Alíz a faluban maradt. A két barátnő Alíz esküvőjén találkozik ismét, ahol fokozatosan felszínre törnek a közöttük feszülő ellentétek. Alíz irigyli Mari életét, és nem tartja fairnek, hogy amíg ő egy kis faluban elhervad, barátnője a nagyvárosban csapatja szét magát. Zomborácz Virág körül egy egész pofás internetes rajongói tábor alakult ki az utóbbi években. Bármit tesz, arról a Filmklub direkt túlzó, bombasztikus mondatokban számol be. Mivel egyetlen rövidfilmjét sem láttam a Valami kéken kívül, ezidáig csak magán a jelenségen tudtam mosolyogni. Most viszont már a filmje is okot adott erre. Legalábbis a végéig, ahol már inkább hüledeztem.

A Valami kék távolságtartással és fanyar humorral viszonyul a lakodalom apropójából összecsődült embersereglethez. A vidéki rögvalóságból indul ki, de attól fokozatosan elemelkedik, erősen stilizál, és eltúlzott, a szó jó értelmében vett filmszerű karakterekkel népesíti be a vidéki lagzi helyszínét. A beállítások egytől egyig remekül megszerkesztettek, állnak egymás mellett, és figyelik a másikat, ahogy célba lő légpuskával, a bamba férfi és a kitömött állatfej a falon, Mari és Józsi Napoleon Dynamite-ba illő tánca, vagy a sezlonon üldögélő, sírva vígadó násznépet végigpásztázó snitt, hiába a tipikusan magyar közeg, az ábrázolás módja miatt külföldi filmek jutottak az eszembe róluk. És ez jelen esetben pozitívum, mivel a téma és a stílus - hazai viszonylatban legalábbis – szokatlan társításából, meglepően izgalmas végeredmény sült ki. Attól, hogy vidék, még nem törvényszerű, hogy dokumentarista szemlélettel kell hozzányúlni. A Valami kék a Sundance kompatibilis indiefilmek hangvételét húzta rá a számtalan horrorfilmben és thrillerben (Deliverance) megénekelt város-vidék szembenállásra, és egy jellegzetesen magyar élményre: a lakodalomra, ahol mindenki feszeng, és igazából senki sem érzi jól magát. Még egyszerűbben fogalmazva: sírva vigad a magyar, ezt az élményt örökítette meg a film, a világ bármely pontján könnyedén befogadható módon.

Múlt évben értetlenül álltam az Itt vagyokat övező, elképesztő méreteket öltő rajongás előtt. Teljesen rendben volt, persze, én is bandáztam már lakótelepi non-stop előtt, tetszett, na de nem ennyire! Most viszont, ha van a filmnek istene, a Külalaknak is csurran-cseppen ebből a rajongásból valamennyi, mert nagyon megérdemli. Szentesi Bálint a harmincas éveinek közepén jár, kommunikációs trénerként dolgozik egy cégnél. Felesége első gyereküket várja. A pincében kutakodva, egy általa írt vers kerül a kezébe. Arra viszont nem emlékszik, hogy mikor, és kinek írta. Veszélyes, ugyanakkor nagyon is tipikus lelki folyamatokat indít el benne az a néhány sor. Komoly kétségek gyötrik afelől, hogy neki tényleg az a jövő kell, amit az elmúlt években építgetett. Elkezdi nyomozni a múltjában, abban a reményben, hogy kideríti kinek is írta a verset, és hogy hol is rontotta el, hol tért le az ösvényről, ami a boldog és elégedett élet felé vitte. Nem vagyok én ennél többre hívatott? Csendes kétségbeesésében erre a kérdésre keresi a választ a főszereplő. Nincs ember, aki nem merült már volna el önsajnáltatással vegyített múltidézésbe élete során. Talán pont ezért, mert mindenkinek volt már része ebben, nagyon nehéz úgy egy film központi motívumává tenni ezt az érzést, hogy az a trivialitása ellenére izgalmasnak hasson. A Külalak azonban az első perctől az utolsóig leköti a figyelmet, köszönhetően a főszereplő (Makranczi Zalán) szimpatikus bénázásainak, és az általa folytatott nyomozás váratlan fordulatainak.

Annyi, de annyi helyen, el lehetett volna rontani a Külalakot. Ilyenkor mindig könnyű beleragadni a gimnáziumi nosztalgiázás ezerszer körbejárt mocsarába, és akkor a kedélyes múltidézés ideiglenesen elhomályosítja ugyan a jelen problémáit, de nem ad választ, és nem old meg semmit. Lehetett volna megengedőbb a film a főszereplőjével, vagy ellenkezőleg, indokolatlanul szigorú, amely azt eredményezte volna, hogy egy szánalmas balek vergődését követhettük volna a vásznon. Egyik sem történt meg, a lehetséges dramaturgiai taposóaknák mindegyikét kikerülték az alkotók. Szentesi Bálinthoz empátiával, ugyanakkor szinte mindig jelen lévő, finom iróniával viszonyul a film, ügyesen megjelenítve azt a kettősséget, amely az állapotát jellemzi: veszélyesen könnyű azonosulni vele az önbecsapásban, de ha egy lépést hátrébb lépünk, rögtön látszik, mennyire megmosolyogtató és szánandó is ez a gimnáziumi szerelmes vers által indukált egzisztencialista válság.

És akkor még nem beszéltem a film fantasztikus ritmusérzékéről és képi világáról. Az idei szemlén is gyakorta éreztem azt, hogy egyes snittek, jelenetek tovább tartanak a kelleténél, itt ilyenről szó sincs. Ráérős tempóban halad előre a film, lélekölő irodai belsők, tágas, üres terek, tenisz egyedül, és mégis, mindegyik kép csupán addig van kitartva, amennyi idő feltétlen szükséges a kívánt érzés, információ közlésére. Öröm volt látni effajta magabiztosságot magyar filmben. A gimnáziumi osztálytárssal való lerészegedés, táncot imitáló támolygásban, teniszben és bömbölő Demjén Rózsiban csúcsosodik ki. Adná magát, hogy hosszasan élvezzük a két barát mókás lealjasodását, de nem, ez az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. A nézőkre gyakorolt hatás, pont emiatt a mértékletességgel párosuló rendkívüli stílusérzék miatt lesz maradandó és nagy erejű. Az utolsó jelenet alatt kezdtem el először aggódni, a kamera lassan közelít a főszereplő arcára, és csak nem akart vége lenni, egyre inkább éreztem, hogy ez így túl sok. Aztán hirtelen jön egy apró poén, a főszereplő elmosolyodik, és én is, értelmet nyert, hogy miért nem volt vágás. Óriási egy film. Egy pillanatra sem csap át kimódoltságba a megszerkesztettség, egyszerűen csak minden a helyén van, képek, színészek, dialógok, zene, hangulat, minden. Bámulatosan érett, de nem besavanyodott alkotás a Külalak. Ott munkál benne a filantrópia, csak éppen a sok mindent átélt emberekre jellemző iróniába van csomagolva.

Már rég nem idegesített fel annyira magyar film, mint a Diamond Club. Már az első néhány percben mindent megtett azért, hogy felhagyjak minden reménnyel. A főcím közben egy gyatra számítógépes animáció futott, amelynek minősége a kilencvenes évek közepét idézte. Ha az volt a rendezői szándék, hogy heves érzelmi reakciókat váltson ki a mű, akkor célt ért. Csak azért nem szurkoltam a főszereplő mielőbbi haláláért, mert ő maga is meg akar halni, emiatt aztán abban reménykedtem, hogy életben marad a nyomorult. A művész utolsó, öngyilkos performanszára készül, a férjezett, gazdag buta liba pedig izgalomra vágyik, ezért a művésszel tart. A művészről (Uglár Csaba) hamar kiderül, hogy semmi említésre méltó nincs a művészetében, fantáziátlan, polgárpukkasztásnak beállított erőlködés. Ami viszont a film élvezhetősége szempontjából már tényleg baj, hogy teljességgel érdektelen karakter, nagydumásnak hiszi magát, de közben csak egy önelégült tróger, akinek még a jobbára összefüggéstelen szövegelése sem szórakoztató. A lány (Tenki Réka) pedig olyas valaki, akivel ha egy asztalnál ülünk, öt perc múlva a kijáratot kezdjük el keresni a szemünkkel. Szereti őrültnek hinni magát, pedig csak simán unalmas, a legvadabb ötlete az, hogy menjenek el Etiópiába.

A film közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon direkt ilyen visszatetsző karakterek alkotása volt a cél, vagy csak így sikerült. Egy rendezővel készült interjú szerencsére nem igazolta a legsötétebb sejtéseimet, mivel ő maga is szörnyetegnek nevezte a főszereplőt. Akkor viszont azt nem értem, miért erről a két szánalmas alakról készített filmet? Számtalan példát lehet mondani a filmtörténetből olyan megvetendő karakterekre (például Alex a Mechanikus Narancsból), akik egyúttal emlékezetesek és izgalmasak is. A Diamond Club szereplői viszont csak idegesítőek, és emellett érdektelenek. Pár perc alatt kiismerhetőek voltak, és utána semmi újat nem adtak. Így aztán a történet is teljességgel hidegen hagyott. Nem érdekelt, hogy sikerül-e a művész utolsó nagy performansza az Erzsébet-hídon, és nem érdekelt, hogy sikerül-e a lánynak megmenteni a halállal kacérkodó férfit. A művésznek az a mániája a filmben, hogy az ő művészete igenis autentikus. Hazafelé végig hardcore punkot hallgattam, hogyha már látni nem sikerült, de legalább hallani hallhassak valami autentikusat.

Az utóbbi évek egyik legjobb hazai alkotása volt a Friss levegő. Többször is megnéztem, először moziban, aztán otthon. Kocsis Ágnes legújabb, Cannes-t is megjárt játékfilmje, a Pál Adrienn lett volna a következő vetítés. Én mégis kihagytam. Péntek délután volt, és 136 perc az mégiscsak 136 perc. Helyette kimentem a szabadba, ahol jó idő, és még jobb társaság várt. Csináltam olyat, amit még életemben soha, a BTK menzáján ettem, olyat, amit minden nap szoktam: ittam egy sört, és olyat, amit már nagyon régen nem, a Gödör füvén henyéltem. Pár percre egy álomba kerültem, amelyben három nővel voltam egy konyhahelyiségben. Az egyik főzött, a másik fürdőköpenyt viselt, a harmadik pedig a csajom volt. Aki látta már a Pál Adriennt, kérem mondja meg, hogy jól, vagy rosszul tettem-e, hogy kihagytam a filmet.

Délután még megnéztünk két rövidfilmet. A Magasfeszültség, egy nagyon is kurrens témát dolgoz fel, a cigány-magyar együttélést, pontosabban nem együttélést. Hiszen az erőműben dolgozó mérnököt és a roma származású lányt állandóan egy kerítést választja el egymástól. Külön világban élnek, a mérnök munkája végeztével visszatér a tujákkal övezett kertvárosba, a cigánylány a barátjával pedig kábelt lop. Megejtő történet amatőr módon kivitelezve. A karácsonyi zenék túlzott használata gyakorlatilag kibírhatatlanná tette a Magasfeszültség végét. Az ezt követő Kilenc vágás valószínűleg a szemle legelborultabb filmje. Egy bácsit követ a kamera, aki szép lassan sétál, aztán átmegy az úton. Nincs vágás, percek telnek el, a bácsi sétál tovább és elér a vonatállomásra. Itt azt találgattuk, hogy csak oda szólót, vagy retúrt fog venni, de nem, vágás, kiderül, hogy ott van a fodrászüzlete. A következő negyed órában befűt a sparheltbe, levágja egy asszony haját, és közben beszélgetnek. Megint vágás, valakinek a haját mossa. Na, ekkor hagytuk el a termet.

Pénteken láttam Dyga Zsombor thrillerjét, az Utolért is, de ismét szorít az idő, szóval a szemle - általam legalábbis - legjobban várt filmjének a kritikája a következő beszámolóban fog csak helyet kapni.

2011. május 6.

42. Magyar Filmszemle - első nap

A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.

Összeszámoltam, 16 rövidfilmet néztem meg a tegnapi nap folyamán. Nem hagyom azonban, hogy a mennyiség maga alá gyűrjön, és mindegyikről, ha említés szintjén is csak, de megemlékezem. Több alkotás is egy filmvégi csattanóra épült. Vicces, hogy a szemle katalógusában található tartalomleírás például kikotyogja a Frame csattanóját, annak előzetes ismeretében pedig nem hinném, hogy kitartott volna az érdeklődésem a film végéig. Az Ásó, kapa... egy technikailag és feszültségben erős, de azért összességében hamar tovatűnő alkotás egy vízhordó lányról, és egy legényről, aki a határban gödröt ás. Vajon mi, vagy ki fog a föld alá kerülni, ez itt a kérdés, és öt perc elmúltával meg is kapjuk a választ. Régen volt a tévében a Vers mindenkinek, ugyanabban az idősávban lehetne ilyen pár perces, egy poénra kihegyezett extrarövid alkotásokat levetíteni, szerintem sokan lennének rá vevők. Főleg, ha olyan minőségű filmek kerülnének bemutatásra, mint a Finálé. Ez is mindössze 8 perc, bravúros felvezetés tölti ki a játékidő nagy részét, hogy aztán a nagyszerű fináléban kiteljesedhessen. Láthatatlan vágások vannak ugyan, de a film azt az érzetet kelti, mintha csak egy snittből állna. Két hallgatag, szmokingos férfit (Elek Ferenc és Kovács Lehel) követ a kamera, bárpulttól indulva, utcákon és színházi öltözőfolyosókon át. Bérgyilkosoknak tippeltem őket, talán azért, mert megjelenésükben a Killers (legyen szó akár a Hemingway, Siodmak, vagy Siegel-féle verzióról) két szakmabelijére emlékeztettek. A poént nem lövöm le, de egy olyan kérdésre ad választ a film, amin szerintem már milliók töprengethettek életük során, én konkrétan már meg is kérdeztem ezt egy szakmabelitől. Érdemes felírni a film címét, és amint elérhetővé válik, megnézni. Simán megér nyolc percet bárki életéből.

A Tikivel ellenben már komoly problémáim voltak. Egy félszeg bűvészsrácról szól, aki ugyan bekerül a cirkuszba, de nem bűvészként, hanem bohócként. Kurtácska fejlődés- és karriertörténet veszi kezdetét, egy álmait fel nem adó srácról. Kedves, aranyos, tündibündi film, én csak azt nem értem, hogy biztos, hogy ez volt az a sztori, amit leginkább el akart mondani a rendező? Mert ez a banális mesécske gyorsabban illan el az ember emlékezetéből, mint ahogy a karamelláscukor szétolvad a szájban. A törökméz legalább beleragad a fogak közé, a Tikiről még ez sem mondható el. Bűvész lett a srác, úgy néz ki, hogy még csaja is lesz, jól van, rendben, lépjünk tovább. És nem tartom magam szívtelennek. Hasonlóan nem én voltam a célközönsége az Árnyékfilmnek sem, amelyben fehér alapon fekete pacák változtatják az alakjukat, néha emberi alakot öltve. Mindezt zenére, felülnézetből, 11 percen át. A Maya már inkább közelített az ízlésemhez, egy meztelen nő vonaglott folyadékkal felöntött padlón. A performanszot/művészpornót azonban minduntalan megszakította egy pár másodperces bevágás, izzadt arcú, kellemetlen külsejű kukkolókról. Emiatt aztán még társadalmi üzenete is lett a műnek, bár jobban örültem volna ha nem törik meg vele a tánc ritmusát.

A műfajiság billogját legerősebben a Közel és a Tiszta kézzel viselte magán. A Közel, amellett hogy zavarbaejtő karaktertanulmány egy gyilkosságokat dokumentáló fotósról, fullasztó atmoszférájú thriller is egyben. Mindenképpen kiemelendő a főszerepet játszó Rába Roland fantasztikus színészi alakítása. Súlyos pszichés problémákkal küzdő karaktere van olyan izgalmas, hogy akár egy nagyjátékfilmet is lehetne köré építeni. A film lezárása sajnos kidolgozatlannak és elkapkodottnak tűnik az addigiakhoz képest, és az alacsony költségvetés is túlságosan meglátszik néhol, rontva néhol a film élvezhetőségét, de összességében egy figyelemreméltó műfaji darab a Közel. Kérdés, hogy Janisch Verának egyszeri próbálkozás volt ez a zsánerrel, vagy ezen az úton kíván továbbhallani. Van érzéke a hangulatteremtéshez, a történet feszültségteljes kibontásához, szívesen megnéznék tőle, egy hasonló hangvételű nagyjátékfilmet. A Tiszta kézzel egyértelmű kafkai áthallásokkal dolgozik, a kenőcsöket házaló ügynököt egy gyilkosság kapcsán tanúként berendelik, később magára marad egy szűkös, kihallgatásra használt szobában, ahol kénytelen szembesülni emlékeivel. Ezt az alkotást is az erős hangulata, és a kiváló színészi játék viszi el a hátán. Törőcsik Franciska érzéki ajkai láttán Angelina Jolie jutott az eszembe. Őt még sok filmben szeretném viszontlátni.

A Berlini filmfesztiválra való meghívás okán aránylag nagy hírverést kapott Erdő első megtekintése csalódást okozott néhány hete, talán a túlzott várakozások miatt. Most másodszorra viszont helyére kerültek a dolgok. Sötét, minimalista, fekete-fehér képekben elmesélt történettorzó egy gyilkosságról, és annak lehetséges szemtanújáról. E film kapcsán is a hangulat a legfontosabb szó. A főszereplő tétlensége egyúttal azt is jelenti, hogy a bűntény részletei homályban maradnak. Nyugtalanító hatású, profin összerakott film az Erdő. Kárpáti György Mór előző munkája, az Éjfél, egy kedves történetet mesélt el, egy gimnáziumban töltött éjszakáról és egy meglepő találkozásról. Hangvételében két jelentősen eltérő, de egyaránt ígéretes filmről van szó. Most már az a kérdés, képes lesz-e egy történetet érdekfeszítően kibontani másfél órás terjedelemben, a szakmai tudás megvan hozzá. Kárpáti is azon fiatal rendezők közé tartozik, akire érdemes lesz odafigyelni. Látva a hazai filmipar körüli bizonytalanságot és az új rendszerre való áttérés miatti leállást, nagy kérdés, mikor lesz alkalmuk a cikkben említett fiatal és tehetséges rendezőknek egész estés darabbal bizonyítaniuk. Minden bizonnyal, ez évek kérdése lesz.

A Kiraboltak sajnos semmit sem képes kezdeni azzal az izgalmas alaphelyzettel, amely szerint egy Mikulás ruhás férfi kirabol egy presszót. A Buharov fivérek fél órás kísérleti darabját, a Kormányeltörésbent arra használtam fel, hogy a szemizmaimat pihentessem, ezért arról inkább nem alkotnék véleményt. Hangyás, fekete-fehér képsorok futottak, nehezen megfejthető rendezőelv szerint. Azoknak ajánlom, akiket öt percnél tovább leköt az, ha ismeretlen emberek megsárgult fotóit nézegetik. A Porcukor már sokkal több ember érdeklődésére számíthat. A film fél órás hossza, korlátozott térhasználata és annak ellenére, hogy nagyrészt egy laptop monitorján játszódik, végig izgalmas marad. A főszereplő egy kisállatkereskedésben él és rendszeresen videochatel egy Melbourne-i magyar lánnyal, közben próbálja visszahódítani az exbarátnőjét, és az őt angolra tanító lány sem közömbös számára. Könnyen befogadható, szerethető darab, aminek fő erénye a látszólagos ambíciónélkülisége és természetessége, mondom ezt úgy, hogy a film második felében nem várt, hátborzongató fordulatot vesz a történet.

A tegnap látott kisjátékfilmek közül három emelkedett ki a mezőnyből, egy pedig egyenesen a csillagos eget ostromolta. Till Attila Csicska című munkája azzal került a figyelem központjába, hogy meghívást kapott Cannes-ba. Látva a filmet, egyáltalán nem érdemtelenül. Valós, hazai társadalmi problémát dolgoz fel, széles tömegek által fogyaszthatóan. Az ország egyes régióban a mai napig bevett szokás, hogy gyakorlatilag rabszolgasorsba taszítanak embereket és mezőgazdasági és egyéb házkörüli munkákat végeztetnek velük. Till Attila és szerzőtársa, Thuróczy Szabolcs, szenvtelenül, felesleges túlzások nélkül ábrázolja ezt a Tar Sándor novelláira rímelő tanyasi rémálmot. Azzal hökkent meg, hogy nem tolja a trágyadombba a néző orrát, csupán bemutatja ezt a hihetetlen helyzet, és közben felvillant emberi sorsokat. Az érdekfeszítő témája, és a jó ritmusa folytán, hamar eltelik a családdal töltött húsz perc, és bár dramaturgiailag könnyedén megindokolható miért ott van vége, ahol, de én mégis néztem volna tovább, hiszen a család összes tagjában volt legalább egy rövidfilmre elegendő történet.

A Végtelen percek Felméri Cecíliától egy boszorkányos humorú, lebilincselő, időhurok ábrázolásától sem visszariadó alkotás, valószínűtlenül egybefonódó emberi sorsokról. Egy kórház dolgozói és betegei közötti meglepő kapcsolati hálón utaztatja végig a nézőt, el-elidőzve jelentéktelennek tűnő apró tárgyakon, tűnődő emberi arcokon. Az egész egy tánchoz hasonlított, ahogy a kamera egy mágikus belső logika mentén körbetáncolta az épületet, és amelyik embernél megállt, azzal mindig történt valami kacifántos. Felméri egyéni világlátása élesen elválasztja szakmabeli kortársaitól, bármit is fog rendezni a jövőben, azt meg fogom nézni. Tartozunk is neki itt a Geekznél, ugyanis a múlt évi filmszemle idején, még nem tudtuk ki ő, és meginterjúvoltuk, mint egyszeri nézőt. Azt kérdeztük tőle, hogy mire kíváncsi a szemlén, a versenyben lévő filmjéről viszont nem érdeklődtünk. Ha az is ilyen jó volt, mint a Végtelen Percek, akkor most már nagyon sajnálom, hogy nem láttam.

És most fogyott el az idő. Indulnom kell az Utolér vetítésére, ezért csak a holnap reggeli beszámolóban fog kiderülni, melyik rövidfilmre gondoltam, amikor a bevezetőben a fantasztikus jelzőt használtam.

2011. január 25.

Lucky McKee új filmje, a The Woman heves reakciókat vált ki

Mi itt a Geekzen baltásgyilkosos hévvel hódolunk a beteg állat zseni, Jack Ketchum oltárán, sőt, szórjuk szét a magját (pillanat, ezt esetleg nem ártana újrafogalmazni...), amerre csak járunk, lásd itt meg itt. Ketchum az egyik legbátrabb amerikai író, aki nemrégiben összeállt Lucky McKee-vel, a nagyszerű May (2002) rendezőjével, hogy összehozzanak valami valóban szörnyűségeset... A The Woman regényformában is nemsokára megjelenik Amerikában, a filmváltozat viszont már most botrányt kavar, lásd az alábbi videót, amely a Sundance-es premieren készült. A The Woman egyébként folytatása Ketchum két döbbenetes erejű horrorklasszikusának, az Off Seasonnek és az Offspringnek (utóbbiból tavaly csináltak egy nagyon gyenge filmet.)

2011. január 11.

Nevezz a Cinefestre!

Magyarország kevés olyan (a kettőből az egyik) fesztiválja közé tartozik, amelyik többet ér a Deákné (mozi)vásznánál. Alább olvasható a nevezésre felbujtó felhívás, uncut.

VÁRJUK A NEVEZÉSEKET!

2011. május 31-ig nevezhetsz Magyarország egyik legjobb filmes rendezvényére. Olyan nagy- és kisjátékfilmeket, animációs és dokumentumfilmeket várunk, melyek 2009. január elseje után készültek. A Nevezési szabályzatot a további részletekkel*innen*, a Nevezési lapot pedig *innen*, vagy honlapunkról töltheted le. A versenybe került filmek listáját augusztus közepén hozzuk nyilvánosságra. Várjuk a filmeket, találkozzunk 2011 szeptemberében a Jameson CineFesten!

------------------------------

JAMESON CINEFEST - MISKOLC INTERNATIONAL FILM FESTIVAL
Cím: 3530 Miskolc, Széchenyi utca 48. | Telefon/fax: (+36) 46 412-228
e-mail: info@cinefest.hu

2011. szeptember 17-25./September 17-25, 2011

www.cinefest.hu

Telefon (+36) 30 9277726

2010. december 2.

ANILOGUE - Kells titka, One Piece: Erős Világ

Az Anilogue fesztivál sajnos hagyományosan a technikai hibák és szervezésbeli bakik jegyében telik – ennek a fesztiválnak pedig jó eséllyel az a Kells titka vetítés volt a mélypontja, amin én is részt vettem. Negyed óra késéssel adták le az Anilogue támogatói spotot, ezt tíz perc szünet követte, majd ugyanaz a spot újra. Végül elindult a film is, magyar helyett angol felirattal (emiatt egy gyerek végig azt kérdezgette a szüleitől, hogy mi is történik éppen…), de az 5.1-es hangrendszert valaki rosszul dugta be valahova, így a dialógus fele nagyon halkan és tompán hallatszott (aki játszott már ilyesmivel otthon, ismeri ezt a hangzást), csak a feliratok alapján követhettük a sztorit. Tíz perc után azért sikerült keresni valakit, aki ért hozzá, de hogy ezek után miért kellett újraindítani a filmet az elejéről?...

A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.

A film elszántan egyensúlyozik a főbb történetszálak között: az írországi apátság valós történelmi eseményei összefonódnak a misztikus, A vadon hercegnőjét idéző erdei tündéres szállal és magának a könyv elkészülésének történetével, a túl sok téma azonban némileg tudatzavaros hatást eredményez: (vallás)történelemben vagy a programfüzetben tájékozatlan nézőnek például nehéz felismerni a valós adalékokat, a gyerekek pedig az apátság belső intrikáit követhetik nehezen, hiába élvezik annyira a főként őket célzó mágikus erdei kalandokat.

A Kells titka megrajzolását a kecskeméti magyar rajzfilmstúdióban végezték, amire mindenképpen büszkék lehetünk. Technikailag nincs is probléma a látványvilággal, azonban maga a rajzstílus koncepciója számomra elidegenítőleg hatott a történettől: a nagyfokú stilizáció inkább a Samurai Jack-et idézi, mintsem Hayao tematikailag hasonló történeteit (hiába esett a rendező választása éppen Magyarországra a magyar népmesék animációi miatt).

A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.

Én valahol a kettő között voltam (kb 120 epizódot és egy filmet láttam, utána a Dragon Ball-ból már ismerős rétestészta-effektus és az erőteljes színvonalcsökkenés miatt abbahagytam a sorozatot), de mindenképpen szerettem volna moziban is tanúja lenni Monkey D. Luffy kapitány (aki a kulcstartómon is ott figyel…) és legénysége kalandjainak.

Az Erős Világ e tekintetben felülmúlta a várakozásaimat: nagyvásznon egészen elképesztő hatása volt a One Piece-ből megszokott monumentális harcoknak. Eiichiro Oda pedig semmit nem akart a véletlenre bízni, és eszméletlenül túlzásba vitt mindent. A szereplők speciális képességeitől a lebegő szigetek vadállat-lakosain át (a rendező mindig is szerette a groteszk kinézetű fantázia-lényeket) a több mint félórányi összecsapás-jelenetekig minden egyetlen célt szolgál: gigantikus, megalomán szobrot állítani a sorozatnak, megköszönve a rajongók kitartó lelkesedését (a temérdek bikinis-cicis fanservice képbeállításról nem is beszélve). Az egyre komolytalanabb túlzások, az erőltetett történetvezetés és a néhány kifejezetten gyermetegre sikerült poén azonban még nekem mint (mára kevésbé aktív, ám még mindig büszke) anime-rajongónak is túl sok volt. Régóta remélem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Oda hátat fordít a biztos üzleti sikernek (legalább egyetlen film erejéig!), és egy komor, gyomorba vágóan kemény és jócskán realisztikusabb filmet készít a sorozathoz, mely néhány szálat le is mer zárni (lásd: Serenity és a Firefly-sorozat). Erre azonban, úgy tűnik, még várni kell - az Erős Világ csak keményvonalas rajongóknak ajánlható.

2010. november 30.

ANILOGUE - Kreatív szabályok

A rövidfilm-válogatások mindig az egyik legérdekesebb részét jelentik számomra az Anilogue-nak, mert igazi ötletbörzék ezek - ugyan nincs annyi idejük elmesélni egy történetet vagy bemutatni egy karakter fejlődését, mint egy egész estés filmnek, a tapasztalat szerint sokszor jót tesz a szűkös keret, legalábbis a kísérletező kedvet és kreativitást tekintve. A Kreatív szabályok hét filmecskés gyűjteményét a zsűri horvát producerként tevékenykedő hölgytagja szedte csokorba, és igen vegyes képet mutattak.

Az első művet - Felkiáltottam az élet ellen. Vagy épp érte. - nem is nevezném történetnek, a remek (komor és indusztriális) muzsika, a dialógusok és zajok hiánya, valamint a monoton, rézkarcokat idéző látványvilág inkább egy szürreális zenei klippet idézett (a Varjú ugrott be a Másféltől). A nyitány egy hajtóvadászat, egy szarvascsorda menekül az őket üldöző vadászkutyák ellől, majd megtorpannak és ellenük fordulnak. A lezárás azonban egy vicces csattanó helyett nyitott, az emberi jellemet és civilizációt az emberi szereplők és szavak hiányában is sikerrel elemzgető audiovizuális mantra. Bejött igencsak! Itt bele lehet nézni.

A külvárosban meglepett, de nagyon: nem hittem volna, hogy Schrammon, Ichi The Killeren, száz másik nyomasztó és felkavaró filmen edződött lelkemet (illetve inkább testemet...) egy 11 perces finn experimentális rövidfilm ennyire képes felkavarni. Ne vegyétek ezt dicséretnek - egy horrorfilm vagy egy torokszorító thriller jó értelemben keni falhoz az embert, A külvárosban viszont hangos és idegesítő zaj-aláfestéssel, a hallásküszöb felső frekvenciatartományát rágcsáló visító dialógusokkal és főleg rengeteg gyorsan mozgó, zavaróan életlen, végül másodpercenként tucatszor felvillanó fekete-fehér vászonnal kíván kibaszni a nézőjével, de nagyon. Persze díjat is kapott - gratulálok. Az pedig csak természetes, hogy semmiféle figyelmeztetés nem hangzott el előtte sem írásban, sem szóban (habár a szerencsétlen magyar szervezőcsajtól az is nagy teljesítmény volt, hogy bele mert szólni a  gerjedő-sípoló mikrofonba, köszönés helyett egy "utálok mikrofonba beszélni" nyitó mondattal...), márpedig ha történetesen a pánikbeteg barátommal vagy az epilepsziás ismerősömmel jöttem volna el a vetítésre, biztosan el kellett volna hagynunk a termet (én így is egész este rosszul voltam - talán nekem is van valami hajlamom ilyesmire?). Ezek pedig nem olyan ritka betegségek, hogy ne lehessen gondolni rá - ha még egy ostoba videójáték is figyelmeztetni a nézőt, a hiperintelligens experimentális filmeket is megértő és megbecsülő zsűritag miért nem tudja? A filmet amúgy itt megnézhetitek, ha ezek után valaki kedvet kapott (fene a gusztusát...), bár kétlem, hogy ugyanazt nyújtja, mint egy sötét, kicsi moziteremben harsogva, ahol a vászon kitölti az ember látómezejét.

A Morana igazi felüdülés volt: pesszimista és sötét ez is, de legalább nem üvöltött és villogott, simán csak unalmas volt. Hőse egy teletetovált vadász egy furcsa világban, repülő kutyákkal és non-stop dugó struccszerű lényekkel... vagy inkább öltönyös üzletember egy összeomlott infrastruktúrájú földi városban? Füst, drogosok, kiáltások, lövések, polgárháborús hangulat.

Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb Leviathan is, robotként mozgó emberekkel, akik minden nemzetiség zászlaja alatt egy lerombolt templom(?) romjai között meztelenül táncolnak és mosolyogva késeket mártogatnak egymásba, miután bugos PC játékokat idéző pixelfelhős remegéssel életre keltek. Amikor egy percen keresztül csak préssel szétrobbantott, vért és agyvelőket fröcskölő fejeket láthattunk, miközben büszke, himnikus indulók szóltak (okay, OKAY, WE GET IT!!!) - ettől is besokalltam elég hamar.

Az Ő, ki mér sokkal elegánsabb és - talán éppen ezért - sokkal nyomasztóbb volt. Olyan az egész, mint egy, a szokásosnál kicsivel nyomasztóbb Mrozek novella: elbutult és alultáplált emberek karavánja járja a kopár sivatagot, rendre lehajolva egy-egy földre esett müzlis dobozért vagy csokiszeletért. Nem látnak, nem hallanak: szemük előtt képernyők vetítik arcukba a szünet nélküli reklám-mannát. Vezetőjük a Termékeket szaró Bohóc-szörny, egyetlen reményük pedig a képernyőjét leszakító renegát ember, aki végül is inkább öngyilkos lesz, a karaván pedig kihal.

Az Ebéd volt a kedvencem és a begyűjtött nevetések alapján a közönség is díjazta a felüdítő humort (csak az én mániám, hogy egy animációs rövidfilm vagy legyen vicces, vagy legyen meglepő?). Itt gyalázatos angol kiejtéssel ismerteti velünk pár segítőkész narrátor az alapvető fontosságú vendéglátási szokásokat. Nagy adag szocreál és önirónia, hasznos tanácsok, a helyszíneket (ebédlő, konyha, társalgó) összekötő stop-motion animációs betétek és sok elborult arc - ez jól működő receptnek bizonyult.

A piacot szintén élveztem, ez volt a legegyszerűbb darab, szintén sok stop-motion-nel (zöldségaprítás és -mosás, befőttek elrakása stb). Életképek, gyorsított felvételek és persze megszólaló piacosok, finom kapitalizmus-kritika az importált gyümölcsökkel és zöldségekkel kapcsolatban, az áru tapogatása és az ezt övező ellenérzések - egyszóval minden, ami egy piacra kell.

Összességében nem estem hanyatt "a zsűri bemutatkozásától", habár a nyitó és a két záró alkotást sikerült szívembe zárnom - a hétből ez talán nem is rossz arány. Az Anilogue fesztiválok szokásos szervezetlensége pedig a Toldit sem kímélte, bár itt beérték egy szolid késéssel és a bizonyos egészségügyi figyelmeztetés mellőzésével (lásd fent), az Urániás vetítéseken sokkal ordasabb égések is történtek - de erről majd holnap.

2010. november 25.

Megkezdődött az ANILOGUE 2010!

Tegnap este megkezdődött az Anilogue 2010, továbbra is két helyszínen (Budapest és Bécs), sok-sok meghívott vendéggel, európai rövidfilmes versenyprogrammal, hazai premierekkel és persze a kemény magnak megrendezett 300 perces animációs maratonnal. Jó Anilógást mindenkinek - mi a magunk részéről igyekszünk minél több geek filmről kritikát kanyarítani nektek. Ajánlók és programok a tovább után!

A fesztivál Budapesten november 24 és 28 között zajlik a budapesti Uránia és Toldi mozikban. Jan Švankmajer, a mára klasszikussá vált cseh rendező új filmje, a Túlélni az életet (elméletben és gyakorlatban) igazi mély víznek ígérkezik, csakis gyakorlott úszóknak! Švankmajer művét rendhagyó, pszichoanalitikus vígjátéknak nevezi, és életműve utolsó darabjának szánja.

Ínyencek örülhetnek a háromszoros Oscar-jelölt Belleville randevú rendezőjének új művének, Az illuzionistának is. A filmet Jacques Tati 1956-os forgatókönyvéből készítette Sylvain Chomet. Nem véletlen, hogy a rajzolt főszereplő kísértetiesen emlékeztet Hulot úr figurájára. (Trailer)

Mamoru Hosodától - akit máris kineveztek az új Hayao Miyazakinak - a Nyári háborúkat láthatjuk, mely egy hagyományos japán család és egy világméretű közösségi portált uraló terrorista közötti gigantikus összecsapást mutat be. Kérdés, hogy a mű mennyire lesz hozzáférhető az animés előképzettséggel nem rendelkező nézők számára (Miyazaki ereje számomra éppen abban áll, hogy univerzális mesélő, könnyű ráhangolódni kortól, nemzetiségtől függetlenül). De a hardcore animéseknek sem kell aggódniuk, a lehengerlő lendületű és végeérhetetlen (rágógumi-rétestészta (R)CoVboy) One Piece sorozathoz készült film az ő igényeiket is biztosan kielégíti.

Lesznek azonban komorabb művek is szép számmal: a Viszlát, Mr. Christie! című társadalmi szatírát gyilkos humorúnak és nyomasztónak mondják, a Technotise: Edit és én igazi k-európai hangulatú szerb cyberpunk sem tűnik épp gyerekmesének és a Metropia is igazi kőkemény disztópiának ígérkezik.

Dagadhat szerencsére hazafiságtól is kebelünk, bár (természetesen) csak koprodukció miatt: a Kells titka című, Oscar-jelölt mozi ugyan ír-belga-francia gyártásban készült, de a mágikus kelta-viking történet míves rajzi kidolgozása nagyrészt a kecskeméti rajzfilmstúdió szakértelmét dicséri.

További információk a honlapon és a fesztivál-újságban!
www.anilogue.com
http://issuu.com/anilogue/docs/anilogue2010ujsag

2010. szeptember 19.
2010. szeptember 18.

Cinefest Miskolc Vol 2.

A tegnapi kevéssé informatív bejelentkezés után végre tartalom! Sokkoló képek! Hang! Elegáns férfiak! Gyönyörű nők! Fogyasszák és ajánlják ismerőseiknek is!

UPDATE: A zsűritag neve helyesen: Muchichka László

2010. szeptember 17.

Cinefest Miskolc

Itt van az ősz, itt van újra a Cinefest, a 7. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 

A Geekblog négyfős stábja ismét belevetette magát a Jameson támogatta fesztiválforgatagba, és napi beszámolókkal tudósítunk az eseményekről.

Ímhol a csütörtöki nap!

2010. május 4.

Fangirl Udinében - riport az ázsiai filmek olasz fesztiváljáról

Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.

Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.

Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.

Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.

A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.

A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.

Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.

Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.

Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.

2010. április 24.
2010. április 22.

Koreai filmhét és koreai filmklub

Az ország kimcsi-rajongói összefogtak, és zúdítják a nyakunkba a Hyundait: májusban még ha akarnál sem tudnál elszaladni a világ leghíresebb demilitarizált övezetének közvetlen közelében lakó filmesek elől. Az Urániában ez lesz:

Május 10. (hétfő): A gyilkos hangja (kisterem, 17:00), Nemzeti válogatott (nagyterem, 19 és 21 órától).
Május 11. (kedd): Egy szépség portréja (kisterem, 17:00), A bronzérmes (nagyterem, 19 és 21 órától).
Május 12. (szerda): A maszkos sztár (kisterem, 17:00), Bocsánat (nagyterem, 19 és 21 órától).
Május 13. (csütörtök): Remekmű (kisterem, 17:00), Repülj, Heo Dong-gu! (nagyterem, 19 és 21 órától).
Május 14. (péntek): Egy mázsás bombázó (kisterem, 17:00), Pletykalavina (nagyterem, 19 és 21 órától).

Az Örökmozgóban pedig május 5-én, 18 órakor indul a koreai filmklub. Első film: Castaway on the Moon.

2010. április 20.

Most hétvégén VI. Göcseji Filmszemle

Két nap az egész, de már hagyománya van, és a hangulat nagyon jó! Aki tud, menjen. Íme a hivatalos sajtóközlemény:

2010.ápr.23-24-én kerül megrendezésre a VI. Göcseji Amatőr Filmszemle. A filmvetítések mellett, rock-pop és jazz koncert a szabadtéri színpadon, érdekes beszélgetések az alkotókkal, városunk prominens személyeivel az aulában. Csapolt sör és ételfinomságok biztosítják rendezvényünk fesztivál hangulatát. Várunk minden érdeklődőt, ingyenes rendezvényünkre a 25 éves Zalaegerszegi Televízió épületébe, a Kossuth u. 45-49 szám alatt. Bővebb információ és részletes program a www.gocsejfilm.hu weboldalon, és a plakátokon.

2010. április 18.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 10. nap

...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás  látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. Következzenek a nyertesek, akik közül alig egyet-kettőt találtunk el.

 

 

 

Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös Kápolna című dokumentumfilm - erre sajnos nem kaptam jegyet, pedig nagyon szerettem volna látni. Úgy látszik nem múlhat el fesztivál diákzsűri nélkül, az ő díjukat az Elly története kapta - idézhetném az indoklást a miértekről, de még én sem értem a végére a megfejtésnek. 

A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. Az estét és a fesztivált Az út zárta - amivel kapcsolatban ugyanolyan vegyesek az érzelmeim, mint az eseménnyel kapcsolatban: igaz, még mindig ez az egyik legjobb fesztivál az országban - de valahogy úgy érzem, évről évre kevesebb filmért éri meg eljönni rá.

2010. április 17.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 9. nap

Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.

Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és az atmoszféra is végig feszült. Ismét egy érdekes thriller skandináviából.

Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is  kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.

Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk.

2010. április 16.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 8. nap

A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz. A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.

 

 

Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.

Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.

A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.

2010. április 15.

Geekz meg a jéghegy

Csütörtök (tehát ma) délután fél öttől a Tilos Rádióban maga a mindenre elszánt tudósítónk, a bolgár művészfilmektől és a hosszútávú kapcsolatot követelő sajtóscsajoktól sem rettenő Bob Saint Clair fog képviselni minket a Tilos Rádió Free Cinema című műsorában. A téma természetesen a Titanic.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 7. nap

Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.

 

 

 

Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, kié a jövő. Nem azt mondom, hogy csalódást keltene a 9: a látványvilág nagyon hangulatos, látszik, hogy sokat izzadtak a grafikusok. Sikerült koherens egész világot teremtenie a készítőknek - csak közben senki sem gondolt arra, hogy esetleg valami történetre is szükség lenne. Nem hibáztatom a forgatókönyvírót, Pamela Pettlert - akit egyébként Tim Burton hozhatott a projektbe, ő írta a Halott menyasszonyt - mert nincs semmi baj a történettel, csak annyi, hogy elejétől végig kiszámítható. Iskolapélda, a "Hős útja" dramaturgia minden pontja óraműpontossággal történik. A karakterekre sem vesztegettek sok időt, mind klasszikus, egyéniség nélküli archetípus - sokat elmond, hogy a címszereplő hangja Elijah Wood - és egész fejezetek kerültek át az elmúlt harminc év sci-fi terméséből, legyen az a MacGyver módra Terminátorokat gyártó gép a Világok harcából, vagy éppen a Jedi visszatérből lopott utolsó jelenet - megjegyzem ez nagyon nem kellett volna. Nincs semmi baj a 9-el - csak el kell felejteni a sajtóanyag hangzatos ígéreteit.

A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akarom mondani, a Kutyám, Tulipán című J. R. Ackerley nagy sikerű regényének animációs adaptációja: A történet főhőse maga Ackerley, aki kutyájával töltött tizennégy évét meséli el - teljesen hagyományos, mondhatnánk oldschool 2D animáció. Kedves és megindító történet, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az ötvenes évek Londonjával és hamisítatlan brit humorral. Ezek után furcsa belegondolni, hogy a hamisítatlan brit élményt két amerikai, Paul Fierlinger és neje, Sandra rendezése adja. Aki ismeri Ackerley munkáit, annak biztosan tetszeni fog a film - aki még nem, az rögtön kedvet kaphat hozzájuk. Mindenképpen érdemes megnézni, már csak a számtalan, képeken elrejtett poén miatt.

Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi - elüti egy taxi Londonban. Itt veszi kezdetét az utazás Csodaországban - vagyis a helyi alvilág köreiben - ahol különös, szürreális alakokba botlik. Mondhatnánk azt, hogy ebben a filmben találkozik Guy Ritchie és Tim Burton - akkor egy kicsit felértékelnénk a filmet ahhoz képest, ami. A rendező, Simon Fellows  eddigi, igaz nyúlfarknyi filmográfiájában túlnyomórészt egyenesen DVD-re megjelent Jean-Claude Van Damme filmek vannak. Talán a Malór csodaországban egyfajta kiugrás szeretett volna lenni a kiöregedett akciósztárok világából - annak nem rossz, de még lehetne rajta csiszolni. Időnként meg-meg csillan annak a lehetősége, hogy valami egyedi keveredjen ki a meglehetősen kusza történetből és bonyolultan szerkesztett figuráiból, de sajnos a végére tisztán látszik, hogy itt még a rendező azért nem tart. Várjuk ki, hátha a következő filmje meggyőz arról, a rendező nem csupán a következő Guy Ritchie epigon.

2010. április 14.

Az udinei ázsiafilmes fesztivál idén feltörli vendégeivel a padlót

Van, mikor az ember kifogja a főnyereményt, és van, amikor az olaszok megerőltetik magukat: az utolsó 2-3 év gyengébb eresztése után az idei udinei fesztivál (április 23-május 1) vetítési terve szenzációsnak ígérkezik (lásd a teljes filmlistát a "tovább" után.) A friss filmeken kívül főleg a Toho-retró az, amitől rámjön a sikongtató lábrázás: Teruo Ishii és mindenféle klasszikus exploitation nagyvásznon! Aaaaaaahhhh... Ráadásul újra a fesztivál vendége lesz Johnnie To. Készítünk majd kompromittáló képeket.

CHINA

City Of Life And Death, LU Chuan, China 2009, historical epic, Italian Premiere
Invisible Killer, WANG Jing, China 2009, police thriller, International Festival Premiere
One Night In Supermarket, YANG Qing, China 2009, anarchic comedy, Italian Premiere
Sophie’s Revenge, Eva JIN, China 2009, fantasy/romantic comedy, International Festival Premiere
The Founding Of A Republic, HAN Sanping and HUANG Jianxin, China 2009, historical epic, European Premiere
The Message, CHEN Kuofu and GAO Qunshu, China 2009, spy thriller, European Premiere
Quick Quick Slow, YE Kai, China 2009, comedy, European Premiere
Wheat, HE Ping, China 2009, period action/drama, Italian Premiere

HONG KONG

Bodyguards And Assassins, Teddy CHEN, Hong Kong/China 2009, historical action, Italian Premiere
Dream Home, PANG Ho-cheung, Hong Kong 2010, slasher horror thriller, World Premiere
Echoes Of The Rainbow, Alex LAW, Hong Kong 2010, melodrama, Italian Premiere
Fire Of Conscience, Dante LAM, Hong Kong 2010, cop thriller, International Festival Premiere
Gallants, Derek KWOK & Clement CHENG, Hong Kong 2010, action/kung fu masters, International Festival Premiere
Hot Summer Days,Tony CHAN & Wing SHYA, Hong Kong 2010, romance, International Festival Premiere
Ip Man 2, Wilson YIP, Hong Kong/China 2010, martial arts/action, International Festival Premiere
La Comédie Humaine, CHAN Hing-kai & Janet CHUN, Hong Kong 2010, black comedy, International Festival Premiere
Little Big Soldier, DING Sheng, Hong Kong/China 2010, period comedy/drama, Italian Premiere
Seven 2 One, Danny PANG, Hong Kong 2009, youth drama, European Premiere

SOUTH KOREA

Bandhobi, SHIN Dong-il, South Korea 2009, drama
Castaway On The Moon, LEE Hey-jun, South Korea 2009, fantasy/drama, Italian Premiere
The Fair Love, SHIN Yeon-shick, South Korea 2010, drama, International Festival Premiere
Haeundae, YOUN Je-gyun, South Korea 2009, disaster movie, Italian Premiere
Possessed, LEE Yong-ju, South Korea 2009, mystery/horror, Italian Premiere
Running Turtle, LEE Yeon-woo, South Korea 2009, police thriller, Italian Premiere
Secret Reunion, JANG Hun, South Korea 2010, action drama, International Festival Premiere
The Actresses, E. J-yong, South Korea 2009, semi-fictional drama, Italian Premiere
WOOCHI, CHOI Dong-hoon, South Korea 2009, superhero action/comedy, International Festival Premiere

JAPAN

The Accidental Kidnapper, SAKAKI Hideo, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere
Bandage, KOBAYASHI Takeshi, Japan 2010, nostalgic youth music drama, International Festival Premiere
The Bugs Detective, SATO Sakichi, Japan 2010, comedy/fantasy, International Festival Premiere
Boys On The Run, MIURA Daisuke, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere
Golden Slumber, NAKAMURA Yoshihiro, Japan 2010, thriller, Italian Premiere
Housewife's Afternoon Delight, NAKAHARA Shun, Japan 2010, roman-porno, International Festival Premiere
Oh, My Buddha!, TAGUCHI Tomorowo, Japan 2009, coming-of-age comedy, Italian Premiere
Wig, TSUKAMOTO Renpei, Japan 2010, comedy, International Festival Premiere
Zero Focus, INUDO Isshin, Japan 2009, mystery thriller, Italian Premiere

THE PHILIPPINES

Kimmy Dora, Joyce BERNAL, Philippines 2009, comedy, International Festival Premiere
The Arrival, Erik MATTI, Philippines 2010, drama, International Festival Premiere

THAILAND

Dear Galileo, Nithiwat THARATORN, Thailand 2009, teenage drama, International Festival Premiere
October Sonata, Somkiat WITHURANIJ, Thailand 2009, romance, International Festival Premiere
Phobia 2, Songyos SUGMAKANAN, Parkpoom WONGPOOM, Paween PURIJITPANYA, Banjong
PISANTHANAKUN, Visute POOLVORALAKS, Thailand 2009, horror, Italian Premiere
Slice, by Kongkiat KHOMSIRI, Thailand 2009, murder thriller, Italian Premiere
Who Are You?, Pakphum WONGJINDA, Thailand 2010, psycho thriller, International Festival Premiere

INDONESIA

The Dreamer, Riri RIZA, Indonesia 2009, drama, European Premiere
The Last Wolf, Upi, Indonesia 2009, gangster drama/action, International Festival Premiere
Identity, Aria KUSUMADEWA, Indonesia 2009, drama, International Festival Premiere

TAIWAN

Monga, Doze NIU, Taiwan 2010, gangster epic, Italian Premiere
Hear Me, CHENG Fen-fen, Taiwan 2009, youth romance, International Festival Premiere

VIETNAM

Clash, LE Thanh Son, Vietnam 2009, action, European Premiere
The Legend Is Alive, LUU Huynh, Vietnam 2009, martial arts drama, European Premiere

NUDES! GUNS! GHOSTS! THE SENSATIONAL FILMS OF SHINTOHO

BLACK LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller
DEATH ROW WOMAN, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1960, thriller
FEMALE SLAVE SHIP, ONODA Yoshiki, Japan 1960, erotic thriller
FLESH PIER, ISHII Teruo, Japan 1958, thriller
GHOST CAT OF OTAMA POND, ISHIKAWA Yoshiro, Japan 1960, horror
GHOST OF YOTSUYA, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1959, horror
YELLOW LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller
THE BLOODY SWORD OF THE 99TH VIRGIN, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror
CAVE QUEENS, ONODA Yoshiki, Japan 1960, thriller
GIRL DIVERS OF SPOOK MANSION, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror
THE HORIZON GLITTERS, DOI Michiyoshi, Japan 1961, thriller
QUEEN BEE AND COLLEGE BOY RYU, ISHII Teruo, Japan 1960, erotic thriller
REVENGE OF THE PEARL QUEEN, SHIMURA Toshio, Japan 1956, erotic thriller
VAMPIRE BRIDE, NAMIKI Kyotaro, Japan 1960, horror
WOMEN OF WHIRPOOL ISLAND, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller

THE REFORMER: PATRICK LUNG KONG AND HIS CINEMA

HIROSHIMA 28, Hong Kong 1974, anti-war feature
PRINCE OF BROADCASTERS, Hong Kong 1966, pop youth drama
STORY OF A DISCHARGED PRISONER, Hong Kong 1967, action noir
TEDDY GIRLS, Hong Kong 1969, youth delinquency social drama
THE CALL GIRLS, Hong Kong 1973, dark social drama
THE WINDOW, Hong Kong 1968, melodrama
YESTERDAY TODAY TOMORROW, Hong Kong 1970, drama
 

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 6. nap

A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal.

 

 

 

Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.

A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és feltűnik egy gyönyörű nő (Juliette Lewis hangjával) a tusfürdőreklámból... A Metropia semmiben sem különbözik a többi, antiutopikus víziótól - hacsak nem abban, hogy ötpercenként érzékeltetik velünk, mennyire rossz, sötét és padlótól-plafonig kibetonozott ez a világ, és egyébként is; efelé tartunk, tessék hozzászokni. A cselekmény sem fog újdonságot okozni senkinek, aki látta a Szárnyas fejvadászt, de ezen kívül más híres sci-fi noir-t is megidéz a film. Ha valaki mégis kíváncsi, elég metróval elmenni Újpest Városkapu megállóig - na, így néz ki a jövő a film szerint.

/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (The Yellow Dogs) és a Motorhead imitátor heavy metal bandán át kénytelen mindenki az illegalitásban ténykedni. Ez azonban a zene iránt igazán elkötelezetteket nem készteti meghátrálásra, hulladékanyagból összetákolt sufniban, vagy éppen tehénistállóban próbálnak, kéz alatt terjednek a másolt cd-k, illegál koncertek és partyk szerveződnek.

A nehézségek azonban nem válnak kilátástalanná, nem tetőznek nyílt rendszerkritikában (pedig kíváncsi lettem volna a teheráni CPG-re). Az egész filmet egy bájosan naiv, ártatlan légkőr lengi be: az elkeserítő körülményeket részben humorral, de főképp zenéléssel oldják fel. A film képes átadni azt az örömöt, amit a zenekaralapítás, az alkotás, és az első fellépések drukkja jelent. Én végig széles vigyorral néztem a Perzsa macskákat, másfél órára visszatért a tizenéves énem, aki annál nem is tudott nagyszerűbb dolgot elképzelni, mint egy rockzenekarban játszani. És amikor a főhős kibökte, hogy legnagyobb álma, hogy eljusson Izlandra és lássa a Sigur Rost, azt éreztem, hogy teljesen megértem a srácot. A lezárás sajnos hangulatilag egyáltalán nem illik a filmhez, de ez bocsánatos bűnnek minősült a szememben, mivel az azt megelőző másfél óra fantasztikus volt. Legszívesebben most rögtön Teheránba mennék, ha nem tudnám, hogy ebből az underground szcénából egy turista úgysem láthat semmit.

Kivételes helyzetben voltak tegnap a film nézői, ugyanis a vetítés után a Gödörben élőben is megnézhették Negar és Ashkan együttesét, a Take It Easy Hospitalt. Geekz kiküldött tudósítójaként én is ott voltam, és utólag azt kell hogy mondjam, hogy bár ne tettem volna. Egy legendával több maradt volna. Már azt intő jelnek kellett volna vennem, hogy a filmben mindvégig ugyanazt az egy számot, a Human Junglet toldozgatták-foltozgatták. A koncert koreográfiája a következő volt: játszottak vagy féltucat számot, végül csúcspontként az előbb említett tagadhatatlanul fülbemászó dalt, aztán levonultak. A srác még viszajött egy egyszálgitáros pengetésre, aztán tényleg vége szakadt a fellépésnek. Ha hosszabb sort kellett volna kivárnom a sörért, az egész koncertről lemaradtam volna. Úgy látszik a londoni lét nem tett jót az alkotói kreativitásnak, vagy egyszerűen nem értem, miért nem tudtak ezidáig összedobni egy több számból álló repertoárt. Lehet, hogy csak rossz napot fogtak ki, mindenesetre egy egyébként szimpatikus és tehetséges zenekar súlytalan és üres koncertet adott tegnap a Gödörben. Még szerencse, hogy az éjszaka további részében eljutottam egy házibuliba, ahol a Burzum nevű norvég black metal zenekar számaival próbáltuk átsegíteni magunkat a Take It Easy Hospital okozta csalódáson, na de ez már tényleg nem tartozik ide.

2010. április 13.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 5. nap

Amikor odakint esik az eső, szürke felhők takarják a napot és még mindenki barátkozik a választási eredménykkel, sokan vannak úgy,  hogy a inkább pokrócba burkolózva a kandalló előtt kéne ülni egy bögre teával, és valami kellemes zenét hallgatni.  Tagadhatatlanul kellemesebb elfoglaltság ez, mint kimenni a nyirkos, választási plakátok maradványaival borított utcákra, felszállni a tömött buszokra, ahol mindenki esővizet lehel ránk. Aki azonban mégis úgy dönt, hogy hazafelé menet, vagy csak úgy nekivág a városnak - és szeretne valami fedett helyen elutazni jó messzire térben és időben, azoknak célszerű ellátogatniuk a Titanic Filmfesztiválra.

Az első a listánkon a Nem félünk a farkastól? című cseh film, amelynek történetét egy kislány, Terezka szemén keresztül láthatjuk. Terezka óvodás és a kedvenc mesélye a Piroska és a farkas - mindeközben szülei furcsa dolgokon mennek keresztül. Megismerjük Terezka anyukáját, aki két férfi között őrlődik - az egyik az egykori szerető, a híres szólista, a másik a férj, aki repülőtéren dolgozik. Aranyos film, amely egy már-már közhelyes alaphelyzetet - kergessük-e beteljesületlen vágyainkat vagy maradjunk azok mellett, akik a biztonságot jelentik - dolgoz fel mély átéléssel és gyermeki rácsodálkozással. Ha olyasvalaki lennék, aki ilyen jelzőket használ, azt is írhatnám, hogy tündéri film - de inkább úgy fogalmazok, hogy Maria Procházková olyan filmet rendezett, amely nem guggol le és gügyög hozzánk, hanem tágra nyílt szemmel csodálkozik, és nem érti, hogy végül is mi okoz nekünk, felnőtteknek akkora problémát.

Időben, térben és műfajban is távol esik ettől a Napi Francia Film, A bűn serege. Ennek főhőse Missak Manouchian egy örmény menekült, aki a németek álltal megszállt Párizsban segíti az ellenállást - de gyilkolni nem hajlandó. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy kénytelen feladni elveit, és létrehozza saját hálózatát - mindent megtéve azért, hogy a németek életét megkeserítsék. A csoport vegyes - vannak itt a spanyol polgárháború veteránjai, francia zsidók és nem zsidók, kommunisták, akik rendes körülmények között talán soha nem kerültek volna össze. Nevezhetnénk akár a Becstelen brigantyk komor, realistának látszó ellenpárjának is: a közel száznegyven (!) perces filmben egymást érik a történetszálak, amelyek között nagyon könnyű elkeveredni. Robert Guédiguian filmjében azt mutatja meg, hogy egy idő után mennyire kevés választja el egymástól a terroristát és a szabadságharcost - és hogy egyikük sem kerülheti el erőszakos végzetét. Ezt onnan tudom, hogy valami ilyesmit ír a katalógus, ehhez képest a film legnagyobb része vagy  pusztán idegesítő vagy végletesen dögunalmas. Ráadásul valaki vagy valami mindig kalapál a háttérben, mintha nem is a háború sújtotta Párizsban lennénk, hanem valahol  Budapest agglomerációjában vasárnap reggel. Tényleg csak a Black&Decker sivítása hiányzik az összhatáshoz.

2010. április 11.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 3. nap

Szombat van, folytatódik a fesztiválozás, ma három újabb filmet ajánlunk a Kedves Olvasók figyelmébe, lesz itt minden, mint a búcsúban - társadalmi dráma az iráni tengerparton, szomorú-víg párkapcsolati játék egy svéd kisvárosban és személyes érzelmi dráma a háború dúlta középkori Kínában.

 

 

 

Az idei versenyprogram iráni filmje az Elly története: középosztálybeli baráti társaság tart gyerekestül-családostul a Kaszpi-tenger partjára. Velük tart a fiatal és csendes Elly, az óvónő, akit az egyik anyuka, a társaság vezéralakja, Sepideh vett rá az útra - igazából addig nyaggatta, amíg bele nem egyezett. Hamarosan kiderül, hogy egy kis kirándulásnál többről lenne szó - Sepideh feltett szándéka, hogy összehozza Ahmaddal, aki nemrég vált el német feleségétől. A tengerparti idill nem tart sokáig - és miután Elly titokzatos módon eltűnik, kiderül minden csúsztatás és hazugság, amely a tragikus végkifejletig csak bonyolódik. Akár hosszra, akár a lényeget tekintve könnyen eszünkbe juthat Mátyássy Áron Átok c. filmje - hasonló helyzetből indulunk, a konfliktusok azonban eltérő kulturális-társadalmi alapokból indulnak. Szeméyes dráma ez, amely mögött - itt most csak tippelek - azért ott vannak az iráni társadalmat foglalkoztató kérdések is. Személyes azért, mert még a legnagyobb jóindulattal is bele tudunk gázolni más emberek intimszférájába - és a következmények tragikusak lehetnek. Könnyű lenne a történtekért a manipulatív Sepidehet hibáztatni - de minden cselekedete mögött ott van az a kulturális közeg, ahol él, így már azért árnyaltabb a kép.

Igyekszem spórolni a vízzel és hajókkal kapcsolatos jelzőkkel, úgyhogy következzen a másik versenyfilm, a svéd Ésszerű megoldás. Jörgen Bermark filmjében Erland, a középkorú papírgyári munkás, elkötelezett pünkösdista, aki szabadidejében házassági tanácsadással foglalkozó szemináriumot vezet énektanárnő feleségével beleszeret legjobb barátja, Sven-Erik feleségébe. Hogy a helyzetet megoldja, különös megoldást ajánl a négy résztvevőnek: költözzenek össze, hogy együtt oldják meg a problémát - nem kell hozzá más, csak néhány egyszerű szabály. Kisvártatva persze kiderül, hogy koránt sem megy ez ennyire egyszerűen. A film nem a klasszikus hátonfetrengve-röhögős komédia - inkább szomorújáték ez, néhány rendkívül kínos, de kacagató momentummal. Szemünk előtt ugyanis négy ötven év körüli, megállapodottnak látszó ember veszíti el szép lassan mindazt, amit biztosnak gondol. Ami elsőre őszinte, produktív megoldásnak látszik, arról kiderül, hogy valójában rendkívül fájdalmas és nehéz. Ütközik itt a hithű keresztény értékrend és a saját vágyaink - nem beszélve arról a finomságról, ahogyan hőseink kénytelenek rájönni, az, hogy már nem fiatalok, még nem jelenti az állandóságot és biztonságot. 

Végezetül elérkeztünk az első kínai történelmi drámához - ne féljenek a Kedves Olvasók, lesz még ilyen - az Aratáshoz. He Ping, a film írója-rendezője-producere elvisz minket a háború sújtotta Kínában lévő Zhao állambeli B városba, ahol csak nők maradtak, miután minden férfi, aki tizenkét évesnél idősebb harcol a Qin ellen. Ebbe a városba vetődik el két dezertőr, a falujába aratásra igyekvő elit qin harcos Xia és a mamlasz Zhe, ahol, hogy életben maradjanak, nem fedik fel kilétüket. A két férfi felbukkanása reményt ad a város asszonyainak és vezetőjüknek, Lu Yi-nek (a gyönyörű Fan Bingbing) hogy visszatérnek a férjeik és a béke - persze erre sajnos nincs esély. A film szokás szerinti kínai minőség: gyönyörű színek, intenzív üldözéses jelenetek, lehelletnyi misztikum, érzelmes tekintetű ázsiai nők és európai szemnek szokatlan teátralitás. Igazi vuhszia, aki szereti az ilyesmit, annak nyugodt szívvel ajánlom.

2010. április 10.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 2. nap

Péntek van, folytatjuk tudósításunkat a Titanic Filmfesztiválról. Főszerkesztőnk a tegnapi cikk kapcsán felelősségre vont, úgyhogy az "ingyenélő újságíró" vonulatot hanyagolni fogjuk a továbbiakban, szorosabban koncentrálunk a filmekre és az azokat kísérő rendezvényekre (ennek a félmondatnak majd a jövő hét közepén lesz jelentősége). A mai nap is érdekes filmeket tartogat - ellátogatunk Brestbe, Kurdisztán kopár hegyei közé, végezetül pedig egy osztrák thrillerrel zárjuk a beszámolót.

Napi Francia Filmünk elkövetője Jean Achache, a címe pedig Egy éjszaka a klubban, amelynek főhőse Nardis, a már tíz éve visszavonult jazzzongorista, aki egy - egyébként nem egészen tisztázott - munka miatt Brestben van. Egy este munkatársa egy jazzklubba viszi - ahol újra rabul ejti őt régi démona, a jazz, az alkohol és a jazz. Nem beszélve a jazzklub tulajdonosnőjéről, a misztikus és vonzó Debbie-ről. Azonban azzal nem számol, hogy ezért a visszatérésért hatalmas árat kell fizetnie. Mondhatnánk a filmről, hogy pusztán egy francia jazzfilm kezdőknek - és valóban, ha kivennénk a zenét, összetöppedne a történet pusztán egy negyvenéves ember válságára, aki újra megtalálja a régen elvesztett szenvedélyt - kérdés, hajlandó-e ezért feláldoznia minden mást. A jazz ebben a filmben drog, amelyről csak úgy lehet lejönni, ha az ember minden kapcsolatot megszakít vele. Mert ha egyszer újra belefut, akkor ott ér véget minden. Ez az a film, amit nyugodtan lehet akár behunyt szemmel is hallgatni - tele van jazz örökzöldekkel, valamint Michel Bénita darabjaival, ha valaki tudja, milyen úton tudnék hozzájutni a hanganyaghoz, kommentben jelezze. Valószínűleg a többiek azt mondanák rá, hogy unalmas és túlzottan egzisztencialista - de ők nem élvezték annyira a zenét, mint én.

Különleges darab a Suttogás a szélben, amely - sajtóanyag szerint - iraki film. Rendezője Shahram Alidi, aki a film hőseihez hasonlóan kurd, csak éppen a határ másik oldalán született, Iránban. A történet során Mam Baldar útját követhetjük nyomon Kurdisztán hegyei között, aki egyfajta postásként járja a falvakat. Magnójával felveszi a helyiek üzeneteit, hogy aztán azt megpróbálja továbbítani a címzetteknek - az üzenetek többsége azonban nem ér célba, Mam Baldar útja gyakran földig rombolt falvak között vezet. Egy nap az egyik partizánparancsnok arra kéri, keresse meg terhes feleségét, és vegye fel születendő gyermekének sírását. Ez csak egy a több átívelő történetből, különös figurák próbálnak meg túlélni - szintén a sajtóanyag szerint - a nyolcvanas években, de a kurdok történelmét elnézve bármikor játszódhatna a film. Fontos szerepe van a rádiónak, az iraki hatóságok által üldözött Radio Peshmergának, amelyen keresztül a kurd partizánok üzennek egymásnak, játszanak kurd zenét, egyáltalán: próbálják összetartani azokat, akiket még nem mészároltak le és ástak el a kertben vagy a focipályán. Zárójelben jegyzem meg: nincs az az ember, aki kibírja némi torokkiszáradás nélkül azt a jelenetet, amikor a kamera lassan végigpásztázza a focipályán sekély sírba elkapart gyerekek testrészeit. Nincs benne egyébként semmi művészkedés vagy hatásvadászat; ha olyasvalaki lennék, aki mondjuk ezoterikus könyveket olvas, este hat után nem eszik semmit és kerüli a káros szenvedélyeket, akkor azt mondanám hogy mélyen spirituális a film - az viszont biztos, hogy fontos szerepe van Allahnak és az imának. Van, amikor már tényleg nem marad más.

/wurlitzer/ Nagy elvárásokkal ültem le a Revans című osztrák thriller elé, ugyanis a tengerentúlon a Criterion kiadó adta ki dvd-n. Ez körülbelül olyan fokú garancia a minőségre, mint éttermeknél a Michelin-csillag. Alex (Johannes Kirsch) amolyan mindenes egy bécsi bordélyban. Ő pakolja a sörösládákat, ő megy a műszakját elmismáloló kurváért és ő a főnök sofőrje. Magának való, mindenki előtt sikerül titkolnia, hogy feljár a kupi egyik ukrán prostituáltjához Tamarához (Irina Potapenko). Götz Spiegelmann szikár, statikus képek segítségével, ráérősen bontja ki az alaphelyzetet, csupán annyi díszítőelemet és emelkedettséget enged a történetbe, amennyire a címválasztásból lehet következtetni: a revans szóba lehet, hogy több romantika szorult, mint a bosszúba, de a lényeg azért ugyanaz. Sokáig az is homályban marad, hogy tulajdonképpen miért is thriller ez a film, csupán a helyszínek sokasodnak és a szereplők motivációi tisztulnak le egyre inkább. A két külön szálon induló cselekmény fokozatosan összeér, először csupán jelzésértékűen, a városi helyszín kontrasztjaként használt vidéki táj, később egyedüliként határozza meg a film hangulatát. A két főszereplő férfiról kiderül, hogy hiába akarnak keménynek látszani, nem azok. Fegyvert lóbálnak, tetteik következményét látva azonban összeroskadnak, félrevonult magányukban, úgy sírnak, mint egy kisgyerek.

A feszültséget nem a váratlanul bekövetkező események gerjesztik, hanem pont ellenkezőleg, az előre sejtett történések várása. Minden jel, egy újabb és újabb tragédia irányába mutat, az esendő mivoltukban is szimpatikus karakterek azonban jobb sorsot érdemelnének. A bosszú ideje egyre kitolódik, a felaprítandó fa nem akar elfogyni a fészerből, a döntés nem akar megszületni. A repetitív, mozdulatlanságba dermedő, a helyszíneket gyakran ugyanabból a szögből mutató képsorok kiválóan érzékeltetik a várakozásból fakadó feszültséget. És mikor végre vége szakadt a vihar előtti csendnek és feltámadt a szél, már nem a túljáratott légkondi miatt, hanem a végkifejlet láttán borzongtam meg a moziteremben. A Revansból hiányzik a Varga Katalin balladájának titokzatossága, helyette szótlan precizitással rögzíti hőseinek szenvedés- és megváltástörténetét. Részben eltérő filmnyelvi megoldásaik ellenére, mindkét alkotás ugyanolyan hatásosan és emlékezetesen vall a bosszú természetéről. Kiváló kísérőfilmjei lennének egymásnak.

2010. április 9.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 1. nap

Lássuk be: bárminek a kapcsán lehet a válságot emlegetni. Hogy valójában egy nagybetűs Gazdasági Világválság miben is nyilvánul meg, azzal mindenki nap mint nap szembesül - legyen az a munkanélküliség, vagy az áremelkedések, esetleg a hiteltörlesztő részletek csillagászati magasságokba emelkedése - egy filmes újságíró azonban más tünetekből tudja lemérni, hogy mekkora is a baj valójában. Az idei Titanic Filmfesztivál - amiről tavaly is megállapítottuk, hogy alapvetően a legjobb hazai fesztiválok egyike - nem sokban különbözik az eddigiektől.

Kezdjük azzal, hogy mint öt éve mindig - amióta Hullámtörők díjjal jutalmazzák a legjobb filmet - most is láthatjuk a versenyblokkban a Kötelező Iráni Versenyfilmet, a Kötelező Dán Thrillert és a Hagyományos Spanyol Művészfilmet. Vannak megint Francia Filmek Amiket Otthon Sem Akart Senki Megnézni - most hazudok, vannak jó francia filmek idén is - illetve a Távol-Kelet olyan alkotásait is megnézhetjük, amiket - sajnos - normális körülmények között filmforgalmazó még DVD-n sem hoz ki. Először a szerda esti megnyitón vált érezhetővé a meghívottak - és az aljas módon besurrantak - számára a Gazdasági Világválság: a szendvicsek szó szerint harapásnyi méretűek voltak, és az ingyen osztogatott bor mennyisége és minősége is töredéke volt az eddig megszokottnak. "Hová lesz a világ..." borongtam kollégáimmal együtt, miközben (az általam meg nem nevezhető likőrmárka) utolsó cseppjeit próbáltuk összegyűjteni a nyelvünkkel az öblös konyakospoharakból, hátradőltünk a karosszékekben a kései Art Deco mennyezet alatt, és nosztalgiával gondoltunk azokra az időkre, amikor még szatyrot is kaptunk a katalógus mellé.

De nem panaszkodom, mert ezeket az apró-cseprő kellemetlenségeket leszámítva magasan kezdett a fesztivál: a nyitófilm Wes Anderson idén Oscarra jelölt Stop-Motion technológiával készített bábfilmje, A Fantasztikus Róka úr volt. A film alapjául szolgáló regényt az a Roald Dahl írta, aki a Charlie és a csokigyárat is köszönhetjük. A történet lényege röviden annyi, hogy a címszereplő - aki korábban a környék nagy zsiványaként fosztogatta a tyúkólakat - mára középkorú, megállapodott családapa. Amikor azonban a család új otthonba költözik, Róka úr olyan lehetőséget kap, amelyet nem tud visszautasítani: három hatalmas, egymással szomszédos tanya várja, hogy valaki kifossza őket - ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amely az összes állatszomszédja életét felborítja. Aki látott már Wes Anderson filmet - nos, ez sem másmilyen. Ha valakinek nem tetszett a Tenenbaum, a háziátok (bevallom, engem is idegesített az első húsz perce) ez sem fog. De aki képes arra, hogy félretegye az elvárásait akkor jobban fog szórakozni, mintha beszívva nézte volna meg a Wallace és Gromitot egy hatalmas, pulzáló zselétorta tetején. Különös, ugyanakkor elképesztően vicces figurák, nagyszerű párbeszédek és már-már a szatíra határát belülről vastagon súroló történet - kezdetnek nem rossz.

Folytatnám a vidám bábfilmmel megkezdett sort, de nem lehet: Francois Ozon új filmje, a Menedék a következő állomásunk, amelyben Mousse (Isabelle Carré) és barátja, Louise már-már klisészerűen túladagolják magukat, amelyet csak a lány él túl, de van még egy csavar: terhes. A lány elhagyja Párizst hogy megbírkózzon fájdalmával - és eldöntse, mi legyen születendő gyerekével - amikor hónapokkal később betoppan szerelme bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy, aki egyébként a zeneszerzője is a filmnek). Belép a képbe még egy helyi férfi is, Serge, hogy aztán a trió különböző felállásokban tegyen különböző dolgokat - amiket egyébként az ember egy Dél-Francia tengerparti házban tenne. Kevés szex, némi intimitás, három-négy tengerparti jelenet, sok baguette és sok alkohol. A tempója elég lassú, - nyolcvannyolc percet kell végignézni - de aki értékeli Ozon pszihoanalízisét, az úgyis megnézni attól függetlenül, mit írnak róla mások.

Az első nap meg is volt az első skandináv thriller - a dán Szabadíts meg minket a gonosztól! Az alaptörténet elég egyszerű: egy elszigetelt dán falu lakói - köztük Johannes a jófiú, testvére, a semmirekellő Lars, Ingvar, a fiát boszniában elvesztő második világháborús veterán, Anna, az áldozat és Alain, a bosnyák menekült. Rögtön az elején a részeg Lars kamionjával elüti Annát - majd az egészet igyekszik a leglogikusabb gyanúsítottra, Alainre kenni. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy senki sem marad sértetlen. Mint a skandináv drámák általában, ez is elég lassan és komikusan indul. Az első negyed óra után azt gondolhatnánk, ebből akár egy cseh bohózat is kijöhetne - azonban a film lassan de fokozatosan elkezd bedurvulni. A szerkezete - mit az a katalógusban is olvasható - Peckinpah Szalmakutyákjára rímel, azonban ebben a filmben nagyobb szerepet kapnak az előítéletek és a mai modern, koránt sem homogén társadalmunk ellentmondásai. Kiderül, hogy nagyon gyorsan a nem hozzánk hasonló ellen lehet fordulni - és ehhez még csak bujkáló rasszistának sem kell lennünk.

/wurlitzer/ Egy filmre volt érkezésem, ami utólag nem is baj, ugyanis a Méhviasz nem tartozik a könnyen befogadható alkotások közé. Sehonnan sehová tartó, szüntelenül folyó párbeszédek, jobbára felszínes locsogások töltik ki a játékidőt. Frusztrálólag hatott, hogy szusszanásnyi idő sem jutott a csendnek, gyakran a mondat közepén van elvágva a dialóg és rögtön következik egy újabb tesze-tosza élethelyzet, amelyben átlagos huszonéves amerikai fiatalok évődnek, bazsalyognak, problémáznak, de leginkább mellébeszélnek. Van azért a Méhviaszban egy negyedórás kisfilmre elegendő konfliktus- és feszültségforrás, vajon beperli-e a használtruhabolt egyik tulajdonosa a másikat, vajon szétválik-e hosszabb időre az ikerpár, vajon összejönnek-e, vajon talál-e munkát, de egyről sosem jut kettőre a film, ahogy a szereplők, úgy a történet is megragad egy köztes állapotban, foglalkoznak ugyan az őket érintő problémákkal, de képtelenek kenyértörésig vinni a dolgot. Felszínes és határozatlan kommunikációjuk rabjai. A súlytalan csacsogás válik a film főszereplőjévé, a tengés-lengés dagasztja másfélórássá a játékidőt, olyan mindennapos szituációk sorjáznak egymás után, amelyekre az ember másnap már nem is emlékszik, hogy megtörténtek vele. Itt mégis a vásznon kell viszontlátnia őket.

Ez a szokatlan a csúcs-, mély- és fordulópontokat szinte teljeséggel mellőző, mondhatni filmszerűtlen szerkezet, sokaknak kikezdte az idegeit: jelentős számban hagyták el a nézők a termet a vetítés alatt. Aki azonban kellő türelemmel van megáldva, és úgy gondolja, hogy van értelme a lényegtelent mindenféle dramatizálás nélkül filmre vinni, azoknak teljes szívből tudom ajánlani a Méhviaszt, mert a semminél azért többről van itt szó. A kihasználatlan lehetőségek és a függőben hagyott döntések filmje a Méhviasz. Egy jól körülhatárolható korcsoportról szól, akiktől már elvárható, hogy elkötelezzék magukat a felnőttlét mellett, ők ímmel-ámmal tesznek is ennek érdekében lépéseket, de azért még sodródó életstílusukat sem akarják feladni. Szorongásaikat, létbizonytalanságukat pedig állandó dumálás mögé rejtik.

2010. február 8.
2010. február 7.

Filmszemle - 5. nap

Új nap, újabb filmek - a tegnapi szemlenap beszámolója videóban és írásban a tovább után.

/wurlitzer/ Nem, nem, és nem, még mindig nincs egy olyan '56-os játékfilm, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani a külföldi ismerőseimnek. És nem azért, mert a forradalom helyett, a Kolorádo Kid inkább szól a megtorlásról, a Kádár-kor lassú enyészetéről. Ezt a filmet vártam a leginkább a szemlén, az előzetesen kiadott képek, filmrészletek, Vágvölgyi B. András (ez egy flaszter western, ez egy film-noir) nyilatkozatai alapján arra következtetem, hogy egy egészen új megközelítésből láthatom majd a jól ismert eseményeket, és végeredményben lesz egy tökös, belevaló '56-os filmünk. Valami ilyesmi lehetett az alkotók célja is, többek közt a zeneválasztásból is tűnik ki, és a vetítés utáni beszélgetésen is elmondták, hogy a Kolorádo Kiddel szeretnék a fiatalokat megszólítani. Hát, engem nem sikerült és véleményem szerint a film erre nem is alkalmas, pedig a potenciál ott van benne.

Az rögtön látszott, hogy hatalmas tudásanyag, a korszak részletes ismerete rejtőzik a képkockák mögött. Részben Eörsi István visszaemlékezéseiből táplálkozik a film, a szereplők hiteles(nek tűnő) szlengben beszélnek, annyira, hogy néha csak a szövegkörnyezetből, az adott helyzetből tudtam következtetni, hogy most miről is van szó. A főszereplő három pesti srác és egy pesti csaj úgy éli az életét, ahogy az a menő címszónál a filmeskönyvben meg van írva, strandra járnak, lovira, mulatóhelyre, apró stikliket követnek el, azzal a csak az erre a korra jellemző nehezítéssel, hogy a titkosrendőrség emberei állandóan ott loholnak a nyomukban.

A történet három különböző idősíkban játszódik és ezek keverednek végig a filmidő alatt. A forradalmi rész csak elnagyoltan kerül kibontásra, a hangsúly Kreuzer Béla (Nagy Zsolt szokásosan erős és intenzív alakításában) kihallgatási procedúráján és börtönévein van. Az egyes elemek önmagukban megállják a helyüket, az angliai riporter film-noiros, whiskeyszagú narrációja egyenesen zseniális, de nincs igazán összetartó elem a jelenetek között, nem tud összeállni egy egységes művé. Az önmagában véve még nem baj, hogy ennyi mindent belezsúfoltak, sok minden történt akkoriban, amiről mesélni kell, de hiányzik a ritmus a filmből, ami lendületből végigvezeti a nézőt az eseményeken.

Sajnos a pénztelenség és a közel sem ideális körülmények között lezajlott forgatás meglátszik a kész filmen. Az a kevés harci jelenet teljességgel látványtalan, pedig kevés filmre illőbb helyzetet tudok elképzelni, mint macskaköves utcán, molotov-koktéllal támadni a tank ellen. Mindvégig azok a részek a legerősebbek a filmben, amelyek szűk, belső terekben játszódnak, a börtöncellában és a kihallgatásokon lefolytatott dialógok, az Estike bár hangulatos milliője.

Pedig még a történelemszemlélete is tetszett a filmnek, úgy keverednek a forradalomba a srácok, ahogy békésebb időben egy rockzenekarba: arra jártak, tetszett nekik amit láttak, és szereztek egy gitárt. Aztán a forradalomnak vége, akik nem halnak hősi halált, azokat nagyrészt kikezdi az idő, árulók lesznek, vagy legalábbis elvtelen kompromisszumokat kötnek, de mindig jön egy új forradalom, amely kineveti az előző alakjait, és tombol egy kurva nagyot. Csak hát témához a forma, az nem jött össze.

2010. február 6.

Filmszemle - 4. nap

Eljött amire eddig vártunk - nagyjátékfilmekből szemezgetünk. Pénteki beszámoló képben, hangban és szövegben a tovább után.

/wurlitzer/ Egy nem várt irányt vett randevú történetét követi végig a Köntörfalak. Elek Ferenc és Tompos Kátya alakítja az egymással ismerkedő párt. Elég hamar kiderül, hogy a lány számára barátságon kívül másról nem lehet szó. Mégis azon kapja magát, hogy együtt sétálnak a háza felé, a kezdeti kíváncsiságból szimpátia kezd kialakulni benne a férfi iránt, talán mert annyira más, mint az eddigi fiúi. Később, három fősé bővül a kamaradráma, teljesen más társadalmi körökben mozgó emberek zsúfolódnak egy légtérbe, lassanként leomolnak a köntörfalak, és vonakodva bár, de elkezdik megismerni a másikat.

Egy-két sorsszerű véletlen és magyar filmben az utóbbi években hallott legjobb párbeszédek gördítik előre a cselekményt. Olyan jó végre hazai filmben olyan beszélgetéseket hallani, amelyek természetesnek hangzanak. Olyan figurákat látni, akikkel szívesen töltenék el időt, kíváncsi lennék a történeteikre. És ezekhez még jár egy lassanként fényre derülő titok, amely nem várt módon kapcsolja össze a szereplőket.

Nagy előrelépés Dyga Zsombor rendezői pályafutásában a Köntörfalak. Eddigi két játékfilmje (Tesó, Kész cirkusz) szimpatikus alkotások ugyan, de a Köntörfalak már egy felsőbb ligában játszik hozzájuk képest. A szó legjobb értelmében vett profi munka. Kiérződik a hozzáértés és a jó stílusérzék a zeneválasztásból, a szoba berendezéséből, mindenből. Állandóan emlegetik a tipikus magyar filmes betegségeket: Dyga filmje mentes az összes tünettől. Ritmusos, életszerűre csiszolt dialógok, visszafogott, finom színészi játék, és ami a legfontosabb: jól megírt, fordulatos forgatókönyv. Szurkolok, hogy megtalálja majd a közönségét a Köntörfalak, mert megérdemelné a sikert, és mert már rég régóta megérdemelnének az itthoni nézők egy ilyen kvalitásokkal rendelkező magyar filmet.

Három nő vitorlázni megy a Balatonon. A Szélcsend Kováts Adél one man showja, Kovács Patríciának és Pálmai Annának csak pillanatai vannak. Az idillt már a legelején beárnyékolja néhány gúnyos megjegyzés, viccbe csomagolt sértés. A szúrkálódások lassan átcsapnak ellenségeskedésbe, szavakkal próbálják egymást megsemmisíteni, vallomásra bírni, hogy tulajdonképpen mit keres a hajón, a másik életében. Nem lehet kitérni a vallatás elől, a víz összezárja őket. Az alaphelyzet magában hordozza egy thriller lehetőségét, a Szélcsend azonban meg sem próbálkozik igazából a műfaji normák követésével. A feszültséget agyonnyomja az állandó beszéd, vagy ha őszinték akarok lenni: fecsegés. Szörnyű dolgokat vágnak egymás fejéhez és vallanak be egymásnak, de teszik mindezt művi, életszerűtlen párbeszédekben. Stresszhelyzetben, nem irodalmi igényességgel megalkotott mondatokban törnek felszínre az érzelmek. Olyan volt, mintha egy költői vénával rendelkező pszichiáter, pácienseiről vezetett feljegyzéseiből olvastak volna fel a szereplők, emiatt hiába volt a fedélzeten egy közveszélyes, súlyos pszichózisban szenvedő nő , sosem éreztem azt, hogy a másik két utasnak félnie kellene. A thrilleri, az izgalmasabb utat elkerülte a film, megelégedett azzal, hogy bemutasson egy beteg embert, és betegsége destruktív hatásait a környezetére. Egy szószátyár dráma lett a Szélcsendből, ügyetlenül beágyazott flashbackekkel és túlbonyolított kitárulkozásokkal. A végén nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést: végre abbamaradt a folyamatos beszéd, és csend lett.

2010. február 5.

Filmszemle - 3. nap

Most már beindulnak a dolgok - ezúttal a tévéfilmek mellett felfedezzük a Filmszemle eddig meg nem énekelt hőseit: a nézőket. Videó és szöveg a tovább után.

/wurlitzer/ Eljött a nap, amikor az egész Geekz-stáb áttette a székhelyét a MOM Parkba. Jó volt végre valódi tömeget látni a szemlén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy végig a nap folyamán ültek az összes asztalnál, a földszinti termek előtt nagy csoportokban várakoztak a nézők, mindenhol a kamerát a vállukon tartó emberek és interjút adó filmesek, délutánra, a dohányzásra kijelölt szűk erkélyen is állandósult a tömegnyomor. A héten először éreztem azt, hogy közösségi élmény a filmmustra. Sajnos, a megtekintett munkákról már nem tudok ilyen lelkesedéssel nyilatkozni. Tévéfilmeket néztünk és több szenvedést okoztak, mint örömöt. A szemlelátogatók jobban jártak: a termek nagy részében még mindig a dokumentumfilmeket vetítették; a visszajelzések alapján a Hunky Blues a legnagyobb kedvenc.

Szabó Csilla bemutatkozó nagyjátékfilmjével, a Komoly dolgokkal kezdtem a napot. Klasszikus „így jöttem” történet, vagy ahogy a rendezőnő pontosított az egyik interjújában: „innen jöttem”. Nyár van, az érettségi letudva és a három jóbarát (lány-fiú-fiú felosztásban) nem igazán tudja, hogy mit kezdjenek magukkal. Együtt lófrálnak, ha meg nem, akkor az egyik srác a számítógépet nyüstöli, a másik cukrászvideókat készít, a lány pedig egy sokkal idősebb hegedűtanárnak a szeretője. Fontos hangulati elemként van jelen a filmben a lakótelepi környezet, többek között ezért is adja magát a párhuzam, hogy a Komoly dolgok lényegében egy Tesó, csak női szemszögből.

Azért vannak fontos eltérések is, Szabó Csilla lényegesen több karaktert mozgat a filmjében és a kult helyett inkább a szappanopera felé kacsintgat. Van érzéke az élethű karakterek megteremtéséhez, és ez jól jön ilyen esetben, amikor a három baráton túllépve, megpróbálkozik egy két-három családnyi emberből álló mikroközösség empatikus és a humoros helyzetektől sem visszariadó bemutatásával. Kár, hogy a drámai szituációk elcsépeltek voltak, és ami nagyobb hiba, valahogy az volt az érzésem, hogy minden ami történik ebben a filmben, az súlytalan. Születtek nagy elhatározások, kiderültek féltve őrzött titkok, de mindez olyan csekély hatással volt rám, mintha az egész film abból állt volna, hogy a helyi presszóban üldögélnek. Ez persze ízlésbeli kérdés, de nem szeretem ha egy film nem hagy nyomot bennem. Ez vonatkozik a lezárásra is, el is varrta a szálakat, meg nem is, mintha tervbe lenne véve egy „3 év múlva” felirattal kezdődő folytatás. Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik a nyár jelentős részében a Gödör füvén üldögélnek, cikinek tartják a Barátok köztöt, de titkon vágynak egy nekik szóló, hazai készítésű szappanoperára.

A nap végére, azért némileg felértékelődött bennem a Komoly dolgok. Rá kellett jönnöm, hogy igazából ez egy kellemes kis film, és ezerszer inkább ez az alapjában véve szimpatikus ’telepi lötyögés, mint az, amit a nap további filmjeitől kaptam.

Megterhelő és néha fájdalmas másfél órában volt részem az Aliz és a hét farkas vetítése alatt. Kamarás Ivánt kellett néznem, ahogy átlényegül a Nagy Gondolkodóvá, Arisztotelésztől idéz, fennhangon bölcselkedik egy esküvői fogadáson. Ezoterikus boszorkánynak neveztem el magamban azt a nőt, aki egy követ szorongatva megállította az időt, félretolta a tányérokat és a poharakat és kártyajóslásba kezdett az asztalon. Félek, hogy ez így leírva izgalmasan hangzik, de higgyétek el, mi sem áll távolabb a valóságtól.

Egy felfuvalkodott és öntetszelgő emberekből álló társaság ünnepelteti magát egy belvárosi udvarban, ez teszi ki a film tetemes részét. Én végig kerestem egy jelet, egy utalást, hogy ez most egy vicc, de sajnos nem jött, helyette csak újabb álfilozófiai fejtegetések és egyre öncélúbb és vontatottabb jelenetek következtek. A társaság megérdemelt bűnhődése sem következett be, hiába torkollott tragédiába az esküvő: a haldokló nő még utolsó erejével csókot hintett a Nagy Gondolkodó ajkára. Pedig aránylag ígéretesen indult a Aliz és a hét farkas. Két barátnő beszélgetett, életszerű helyzetekben, magyar filmekhez képest szokatlanul természetes hanghordozással. Aztán beléptek abba a belvárosi udvarba és zuhanórepülésbe kezdett a film. Az ezoterikus boszorkány szavait felhasználva: sorsotok a torkotokban, kicsinyeim. Lelketek elhamvadásával fizettek, ha az Aliz és a hét farkast megnézitek.

Mundruczó Kornél filmjei nem az én világom, ezért kihagytam a Nibelung-lakóparkot, és mint kiderült, jól tettem, mivel a két legbátrabb Geek, aki bement a vetítésre, háromnegyed óra múlva kimenekült a teremből.

A csütörtöki nap programjából, az uristen@menny.hu alkotóinak az új filmjét, a Messze Európábant vártam a leginkább. A sok komoly téma után ideje volt már, hogy jöjjön egy vígjáték. A készítők nem hazudtolták meg magukat, tőlük megszokott abszurd alapfelállással indult a film. A tanári kar elvesztette számháborúzás közben az 5. és a 8. osztályt, azonban nem estek kétségbe, a táborhelyen maradtak és kihasználva a nyugalmat, az iskolájuk felújítását és kibővítését célzó EU-s pályázatot kezdenek kitölteni. A hangulata olyan, mintha egy indokolatlanul hosszúra nyújtott improvizáció lenne a Beugróból, ahol azt a feladatot kapták a résztvevők, hogy egy inkompetens tanári kar tagjait megformálva játsszanak el a horrorfilm kliséivel és csűrjék-csavarják azokat a felismerhetetlenségig. Sajnos inkább fárasztó volt a film, mint vicces. Egy jó tizenöt, húsz perc volt ebben az ötletben. De ők folytatták, mint a görcsös viccmesélő, aki nem tudja, hogy mikor kell leállni, és csak folytatja, egyre hangosabban, egyre gusztustalanabb poénokkal. A Messze Európában végnélküli agyömléseket kellett végighallgatnom, megtűzdelve direkt elrontott és rossz szövegkörnyezetben használt szólásokkal és közhelyekkel. Újszerűségéből fakadó előnye hamar szertefoszlott és a végére már az idegeimre ment a tanári kar tábortűzi produkciója.

2010. február 4.

Filmszemle - 2. nap

Hangulatjelentés a Filmszemle második napjáról - videó és szöveg a tovább után:

/wurlitzer/ Hiába írtam azt az előző szemlebeszámolóban hogy szerda az szünnap, csak benéztem este az Urániába, egy rövidfilm vetítésére. Úgy etikus, ha előre elmondom, hogy a rendező, Veres Attila, régi jó cimborám. Ennek tudatában tessék mérlegelni a szavaimat. Egy előnyöm azért származik a személyes ismeretségünkből, éspedig az, hogy rögtön kiszúrtam a rendező hitchcocki cameoját, ő az, aki sört rendel, aztán kitámolyog a kocsmából.

Kisstílű gengszterek világába kalauzolja el a nézőt az 1 töltény. Milos egy illegális célbalövőversenyen próbálja megsokszorozni a főnök pénzét, társai a kocsmában várják, a Főnök a roncstelepi irodája ablakán bámul ki feszült arccal. A töredezett szerkezet, a balladisztikus hangvétel és a vánszorgó tempó miatt csak lassacskán áll össze a kép, hogy aztán a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső zárásához hasonló patthelyzettel érjen véget, ráadásul olyan hirtelenséggel, amilyennel áramszünetkor kialszanak a fények.

A hazai filmgyártás régóta adós egy kemény, kegyelmet nem ismerő, ugyanakkor szigorúan a műfaji keretek között mozgó bűnügyi filmmel. Az 1 töltény nyilvánvaló korlátai (minimális költségvetés, hossz – 19 perc) miatt nem töltheti be ezt az űrt, de egy lépés a jó irányba. A történések eleve elrendeltségét hangsúlyozó leszedált tempó vontatottnak hathat egyeseknek, de szerintem ragyogóan vezeti fel a Halál keresztútján egyik jelenetét átdolgozó finálét. A kamerakezelés néha döcög ugyan, de a helyszínek jó érzékkel lettek kiválasztva és olyan színészeket (Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs) sikerült megnyerni, akikhez alkatilag illenek a forgatókönyv minimálisra redukált párbeszédei, jobban mondva foghegyről odavetett félmondatai.

A film eredetisége minimum megkérdőjelezhető, mégis, ami fontos, hogy az ezerszer látott műfaji klisék működnek, és az, hogy ezek a klisék eddig alig tűntek fel magyar filmekben és most itt vannak. Egyszerű és fatalista, mint egy Budd Boetticher western. Még sok ilyet szeretnék látni a közeljövőben.

A film nem került bele a filmszemle versenyprogramjába, emiatt csak az információs vetítések keretében került levetítésre. Ezek után ha lehet még kíváncsibb vagyok a kisjátékfilmes blokkokra, nagyon erősnek kell lennie az idei mezőnynek, ha az 1 töltény kiesett a rostán.

2010. február 3.

Filmszemle - 1. nap

Megnyílt a Magyar Filmszemle - mi pedig folytatjuk a dokumentumfilmeket. Videó és szöveg a tovább után.

/wurlitzer/ A Geekz kollektíva ismét az Uránia emeleti kávézójában gyülekezett. A filmszemlének helyet adó épületben továbbra is a novemberi Balaton-partot megidéző nyugalom honolt, csupán a Rákóczi út forgalmi zaja szűrődött be tompán és néha csörrent egy kanál vagy mobiltelefon. Ez a meditatív légkör ránk is hatással volt: ráérős tempóban végeztük el az immáron napi rutinná váló kávé-twitter-videó feladatsort és közben arra is szakítottunk időt, hogy megemlékezzünk a Linda sorozatról. Végül csak felkerekedtünk, és ezzel a lendülettel elmentünk ebédelni - mégsem illik gyomrunk korgásávál megzavarni a filmvetítéseket.

A Palimpszeszt tipikusan az a dokumentumfilm, amelyik megjegyezhetetlen címével, komor színeivel, választott témájával a nézők túlnyomó részét elriasztja. Kopottas, felfeslő tapéta előtt, hosszú perceken át beszél egy öregasszony, a falon logó családi fotók körbezárják görnyedt felsőtestét. Ez az a beállítás, amelyiket ha meglát az ember, reflexszerűen kapcsol tovább a Duna Tv-ről. A film témája sem segít – Gusztav Spet filozófus életét próbálja rekonstruálni a felvételek idején már 91 éves lánya visszaemlékezései alapján. Gusztav Spet egyike volt a sztálini terror áldozatainak. Engem, személyes okokból, mégis mindvégig lekötött a film, ugyanis a főszereplő nő a nagymamámra emlékeztetett. Spet lánya, a családját ért sorozatos tragédiák és öreg kora ellenére tele van életerővel; amikor gyerekkora moszkvai helyszíneit keresik fel, szinte vonszolja magával a kétfős forgatócsoportot. Ő az, aki elmagyarázza megszeppent kísérőinek, hogy hogyan kell átkelni Moszkvában a zebrán, nevetve próbálja átdugni a fejét a kerítés rácsai között, mondván az egyik rés szélesebb, mint a többi, azon bújt át, amikor gyerek volt, csúszós lépcsőkön megy fel a egykori otthonának a tetőteraszára, hiába mondja a kísérője, hogy inkább ne. Nem tudom, hogy ez mennyire volt a készítők eredeti célja, de annyira erős személyiség az öreg hölgy, hogy a figyelem fókusza állandóan áttevődik rá, és emiatt a film legalább annyira szól az idős hölgy élni akarásról, mint az apja értelmetlen haláláról.

Néhány évvel a Hazatérés - Egy Szabadságharcos története után, Pigniczky Réka ismét a saját gyökereit, valamint a több helyből táplálkozó identitását térképezi fel. Új dokumentumfilmjében, az Inkubátorban, azt a kérdést teszi fel magának, hogy ki vagyok én. A válasz az ő esetében halmozottan bonyolult, ugyanis szülei ’56-ban emigráltak az Egyesült Államokba és ő már ott született. Két kultúra határán nevelkedett, ez a két kultúra elegyedett egymással és alakult ki az a közösség, amire ma úgy hivatkoznak a tagjai, hogy amerikai magyar. A cserkészet volt az egyik fő eszközük az asszimiláció ellen, oda járatták gyerekeiket iskolaidőn kívül. A ’84-ben, a Yosemite Nemzeti Parkban megrendezett táborban előadták az István, a királyt, 25 év múlva, az akkori résztvevők elhatározták, hogy ismét előadják a produkciót. Ennek az előadásnak az előkészületei adják a díszletet Pigniczky személyes indíttatású kutatásához. Gyerekkori cserkésztársai és egyben barátai segítségével próbálja kideríteni, hogy mit is jelent valójában amerikai magyarnak lenni.

A cserkészet, hasonlóan a szubkultúrák többségéhez, belülről nézve izgalmas és megadja egy közösséghez való tartozás megnyugtató érzését, kívülről szemlélve viszont ciki a szabályrendszer és a külsőségek miatt. Ez az elkülönülés biztosította, hogy a gyerekek döntően magyar környezetben nevelkedjenek. Két, párhuzamosan futó, egymástól javarészt független gyerekkoruk volt: egy amerikai és egy magyar. A részvevők vallomásaiból fokozatosan kiderül, hogy hogyan élték meg mindezt. Legtöbbükben – felnőttkorukra legalábbis - kialakult egy kényes egyensúlyi állapot, amelyben amerikaiságuk és magyarságuk egyenlő mértékben van jelen. Van azért olyan is, aki görcsösen kapaszkodik a múltba és olyan is, aki már az asszimilációs folyamat végén tart, angolul ad interjút, amelyben nosztalgiával vegyes nehezteléssel tekint vissza a hétvégi iskolára. A rockopera Koppányához és Szent Istvánához hasonlóan, egyikük a múltban rekedt és képtelen a változtatásra, másikuk pedig hajlandó a nagy áldozatokkal járó átalakulásra. Felnőttek és maguk döntötték el, hogy mennyit tartanak meg a szülői örökségből és mennyit adnak át gyerekeiknek. Nagy kérdés, hogy vajon az ő leszármazottaik, miképp fogják saját magukat meghatározni. Egy biztos, a gyerekkorukban ért élményeik máig meghatározóak Pigniczky Réka és cserkésztársai számára, emiatt gyűltek ismét össze. Az ő sokszínű, szerethető és vidám közösségüket ismerhetjük meg a filmen keresztül. (A szerző cserkész volt, ezért elfogult.)

A Hunky Blues – Az Amerika Álom vetítése technikai okok miatt elmaradt. Pedig állítólag jó film, arról a sok százezer magyarról szól akik a 19. és a 20. század fordulója környékén az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Valamelyik közszolgálati adón majd minden bizonnyal levetítik a közeljövőben és akkor pótolom.

Most egy nap szünet - addig mindenki nézzen meg legalább egy magyar filmet - pénteken a MOM Parkból fogunk jelentkezni.

2010. február 2.

Filmszemle - 0. nap

Ugyan ma indul a 41. Magyar Filmszemle, de mi már tegnap bevetésen voltunk: íme a hétfői nap összefoglalása audiovizuális és irásos formátumban - a tovább után:

/wurlitzer/ Szívem a torkomban, kezem a kilincsen, szó se róla, eléggé izgultam, amikor az idei filmszemle egyik fő helyszínének számító Uránia előtt álltam. Úgy éreztem magam, mint első nap az iskolában. Akkor sárkánybarlangot vizionáltam az osztályterem helyére, most újságírók, szakmabeliek és érdeklődők hömpölygő tömegét a mozi folyosóira. Akik valójában egész máshol voltak, ugyanis miután beléptem az épületbe, az Uránia ürességtől kongó előtere fogadott. Gyávaságomat sikeresen leadtam a ruhatárban, de ezzel együtt arra is rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a nap lesz, amikor megszerzem Kerekes Vica telefonszámát.

Érkezésemkor a Geekz kollektíva már a kávézóban üldögélt. A Főnök kiosztotta az erre a hétre érvényes kódneveinket: Vérbáró, Bunkermann, Doktorház és Alméria, tisztára, mint egy kémfilmben. Bár Bunkermann inkább egy fiktív csehszlovák rajzfilmre asszociált. Egy órát még kedélyesen elkávézgattunk, elindítottuk útjára a Geektrippert, és elkezdtük forgatni a remélhetőleg naponta jelentkező Geektv-t is. Minden fronton támadunk a szemle ideje alatt! Fél kettő fele már nem tudtuk mivel tovább húzni az időt, ezért levonultunk a mozitermekhez. A csapat egyik fele a baloldali ajtót, a másik pedig a jobboldalit választotta.

Hívhatjuk a kezdők szerencséjének, vagy akárminek, de sikerült beletenyerelnem a jóba. Papp Gábor Zsigmond, Kelet-nyugati átjáró című dokumentumfilmje minden ízében profi és emellett mindvégig érdekfeszítő és lélekemelő munka. Egy történelmileg fontos eseményt taglal: a vasfüggöny magyarországi szakaszának ’89 nyarán történő fokozatos lebontását, ami lehetővé tette, hogy az NDK-ba visszatérni nem szándékozó kelet-németek nyugat felé távozzanak. A Kelet-nyugati átjáró felvázolja a magyar diplomácia puhatolózó lépéseit a már végóráit élő szovjet hatalmi erőtérben, megszólaltatva az akkori magyar kormány prominens tagjait (akik természetesen szinte versengenek azon, hogy kinek volt nagyobb szerepe az NDK-s menekültek megsegítésében), a hangsúly azonban az emberi sorsokon van. A film legerősebb pillanatai közé tartoznak azok a részek, amikor az egyes riportalanyok elmesélik a zöldhatáron való átszökésük/átjutásuk történetét. Látszik a megfeszülő arcokon, hogy a mai napig milyen élénken él bennük annak az életük szempontjából sorsfordító napnak az emléke. Miközben felidézik az eseményeket, szinte újraélik annak minden apró mozzanatát. A filmnek hála, az általuk megélt eufóriából jut valamennyi a nézőnek is. Kevés XX. században játszódó közép-európai történet végződik happy enddel, ez a kivételek közé tartozik. Az az egyik NDK-s határátlépőtől származó elszólás pedig, hogy onnan tudta, hogy már Ausztriában van, hogy a szőlő sokkal rendezettebb, a szemle eddigi legjobb filmes pillanata.

A baloldali ajtót választók már nem voltak ennyire a szerencsések: az ő filmjükben (Millenium szobrásza) a hang három percet késett a képhez képest. Az utána következő Mátyás, Mátyásról viszont csupa jót mondtak a kollegák, úgy látszik sikerült Felméri Krézsek Cecíliának összeházasítania két egymástól távolinak tűnő műfajt: az animációs filmet és a dokumentumfilmet.

A következő, amire ráböktünk a programfüzetben a Yad Hanna - A Kollektív ember volt. A feldolgozandó téma izgalmasnak tűnt: egy kommunista kibuc bukása Izraelben, avagy hogyan váltak új hazájukban kívülállókká a kommunista eszmékben vakon hívő telepesek, és később hogyan váltotta fel a kollektivizmust a magántulajdon. A megvalósítással viszont több problémám is akadt. Jót tett volna a filmnek a megvalósultnál kötöttebb forma és rövidebb játékidő, ugyanis a majdnem egy órás időtartam kitöltéséhez egyszerűen nem volt elégséges anyag. Összesen öt riportalannyal dolgoztak az alkotók, ami nagyon kevésnek bizonyult, sokszor éreztem azt, hogy a film témájához képest teljesen irreleváns amiről beszélnek (madarak elszaporodása a szennyvíztisztító tóban), az állandóan gyomláló és ültető ember mondandójában pedig semmilyen értékelhető tartalmat nem tudtam felfedezni. Szívesen meghallgattam volna azoknak a véleményét is akik elköltöztek a kibucból, de részükről senki nem jutott szóhoz. Nem tudtam másnak, mint időhúzásnak vélni, azokat a hosszan kitartott snitteket, amelyek jobbára a semmiről szóltak, az egyikben például egy gazzal benőtt kosárlabdapályán tai chizik az egyik helyi lakos, a másikban pedig egy thaiföldi vendégmunkás focizik magányosan. Összességében, kevés tényt közölt a film a telepről és túlontúl támaszkodott az impressziók erejére. Egy közösség szétesését és elmúlását próbálta bemutatni, de – számomra legalábbis – ott bukott el, hogy nem sikerült bemutatni és érdekessé tenni magát az egyszervolt közösséget.

Ezután úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis pihenést és nem tartottam a többiekkel a következő vetítésre. Helyette inkább Hamletnek a Camino végigjárása közben lőtt fényképeit nézegettem. Rájöttem, hogy én is el akarok menni Galíciába. Majd azt a kandikamerába illő jelenetet figyeltük, ahogy az M1 stábja elkeseredetten próbált interjút forgatni az Új Eldorádó rendezőjével, de valaki mindig arra sertepertélt és megzavarta a felvételt. Pedig akkortájt már tényleg csak néhány ember lézengett az Urániában.

Vérbáróék elég elcsigázottan jöttek ki az Utolsó előadásról. Nem hiszem, hogy az alkotók által elképzelt hatást váltotta ki belőlük a film. Ők ki, én be, kezdődött a Puskás Hungary. Almási Tamás megpróbálta két órába belezsúfolni Puskás életét, és ez többé-kevésbé sikerült neki, többek között azért, mert vállalható kompromisszumokat kötött. A film a hazai mellett a nemzetközi filmes piacra készült, ezért néha feleslegesen magyaráz az itthoni nézőknek nyilvánvaló dolgokat, de ezek a részek még pont nem zavaróak. Almási nehéz feladatra vállalkozott, hiszen annyira gazdag volt a leghíresebb magyar élete fordulatokban és újrakezdésekben, hogy Puskás minden egyes korszakát sietve, csupán néhány anekdota felidézésével, egy-egy barát, családtag, csapattárs interjúrészleteivel volt kénytelen ismertetni. Ami fontos, hogy még így is kialakul a Száguldó Őrnagyról egy korszakokon átívelő kép. Elsősorban a Puskás-legendát építi a film, de azért az is kiderül belőle, hogy milyen focista és hogy milyen ember volt. Gondolom, sokszor le fogják adni az elkövetkező években a tv-ben. Érdemes megnézni, azoknak is, akiket egyébként hidegen hagy a futball.

Ennyit a Filmszemle nulladik napjáról. Ha megírjátok, hogy mire vagytok kíváncsiak, akkor arra mindenképpen beülünk és tudósítunk róla.

2010. február 1.

Magyar Filmszemle 2010

Mától indulnak a sajtóvetítések, hétfőn és kedden a dokumentumfilmekéi, csütörtöktől a nagyjátékfilmesek. Elhivatott és pszichotikus csapatunk naponta fogja nektek szállítani a helyzetjelentéseket, írott és videóformában egyszerre, valamint twitteren is nyomon követhettek minket, ha feliratkoztok a Geekblog csipogására.

Tovább a múltba