„Nincs itt semmi, csak hó és csend!” – fakad ki az egyik
szereplő a Wind River fináléjában. Szavaiból egyszerre csöpög a düh és a mentegetőzés: ebben a részvétlen vadonban semmit sem tehet az ember, nincsenek
örömök, lehetőségek, remények, így csak az marad, hogy öljön és haljon.
Wyoming címbeli indiánrezervátumában vagyunk, ahol egy helyi vadász, Cory Lambert (Jeremy Renner) egy tizennyolc éves, megerőszakolt indián lány holttestére bukkan a fehér pusztaságban. A rendőrség segítségül hívja az FBI-t, ők azonban egyetlen fiatal ügynököt küldenek (Jane Banner szerepében Elizabeth Olsen), aki egy még oly triviális dologra sincs kellőképpen felkészülve, mint a hideg. Lambert és Banner jobb híján együtt erednek a tettes nyomába, de sejtik: kielégítő válaszokat és feloldást nem találnak majd, csak nyomorúságot és fájdalmat.
A Wind Rivert a stúdió feszes, akcióval szépen megfűszerezett thrillerként igyekszik eladni, és bár tény, hogy műfaji szempontból is remekül működik, valójában az év eddigi legjobb és legbrutálisabb tűzharca meg a nagy fordulatokat egyébként teljesen mellőző nyomozási folyamat ellenére is: egy kompromisszummentes közegábrázolás és kőkemény karakterdráma.
Taylor Sheridan, a Sicario és a Hell or High Water írója első saját rendezésében sem hazudtolja meg önmagát: a Wind River hasonlóan kilátástalan és kegyetlen, emberi lelkekkel táplálkozó helyszínen játszódik, mint a drogháború amerikai-mexikói halálbirodalma vagy az elmúlás száraz rozsdatengerébe belerohadó Texas. A határvidéki westernközeget idéző rezervátumban a természet és az ember harca csupán illúzió, a helyi lakosok elkeseredett önáltatása – a természet egyáltalán nem harcol, pusztán létezik a maga közönyös módján, és csak a betolakodó, oda nem illő, idegen tényezőkként jelenlévő emberek küszködnek foggal-körömmel, vérrel-verejtékkel a hó, a szél, a hideg, a Semmi ellenében. Nem egy csata megnyeréséért, hanem a puszta fennmaradásért. És ha éppen nem fagysz meg, vagy nem zabálnak fel a farkasok, az még messze nem jelenti azt, hogy sikerrel jártál.
A vidék egy halálcsapda: az emberek idejönnek, és itt ragadnak, és nem azért nem mennek el, mert még reménykednek valamiben, hanem mert nincs hová, a hely meg közben csak elvesz és elvesz tőlük, amíg lassan és teljesen el nem sorvadnak. Ha pedig valaki mégis kiváj magának egy kis békét, nyugalmat és szeretet a jégből meg a fagyból, az hamarosan össztűz alatt találja magát. A boldogulás egyszerűen ellenkezik az itteni természeti törvényekkel.
A főszereplők nagyszerűen működnek mind élő-lélegző, hús-vér karakterekként, mind a havas pusztával szembeni attitűd megtestesüléseiként, szimbólumaiként. A zöldfülű Banner tudatlanul, felkészületlenül áll a zord közeg és az általa kitermelt zord emberek előtt, és talán nem is annyira a repkedő golyók jelentik rá a legnagyobb veszélyt, hanem a hely tragédiáinak, borzalmainak és semmiért való erőszakkitöréseinek léleknyomorító hatása. A feldolgozatlan-feldolgozhatatlan múltú Lambertet már régen és brutálisan megedzette a vidék (három éve ragadta el tőle tinédzser lányát), túl van minden sokkon és megdöbbenésen, bár sztoikus közönyének csak ritkán megrezdülő maszkja alatt tengernyi fájdalom hullámai tajtékzanak.
Sheridan tesz pár nagy lépést hátrafelé a Hell or High Water édes-keserű melankóliájából, és inkább a Sicario hangvételét idézi meg – igaz, a Wind River nem annyira nyomasztó, mint inkább „csak” végtelenül szomorú. A vadregényes táj gyönyörű, szélesvásznú képei és Nick Cave méltóságteljesen visszafogott, szuggesztív dallamai éles kontrasztban állnak az előterükben iszonyatos belső ürességgel vagy rettenetes fájdalommal együtt élő-szenvedő emberekkel, az általuk elkövetett véres atrocitásokkal és főleg: azok mélységesen depresszív értelmetlenségével.
A Sicarióban és a Hell or High Waterben is volt egy misszió, egy cél, valami nagy és fontos, amiért a főszereplők (még ha adott esetben naivan és hiába is) elhivatottságból és meggyőződésből az életüket kockáztatták, itt azonban csak a Közöny és a Semmi kitermelte oktalan pusztítás utáni szükségszerű takarítás van: véres, mocskos és vigasztalan munka, de valakinek ezt is el kell végeznie. És mindezt egy egykor nagy és dicső nép fonnyadt maradványának rezervátum-otthonában, háttérben a népirtás és földrablás évszázados, de máig súlyos következményeket világra nyögő bűneivel. A történelmi kontextustól az egyéni karakterdrámákon és a természet vadságán át az akció és a thriller műfaji elemeiig minden a visszafordíthatatlan, kérlelhetetlen elmúlásról regél.
Persze kötözködhetnék – Sheridan rendezőként még nem olyan rutinos, mint íróként, helyenként pedig az általában véve nagyon okos és erőteljes dialógusok is (bizonyos jól elhelyezett, nyílt és nyers fél szavak átkozottul nagyokat képesek ütni) elcsúsznak a nagyzolás, a szájbarágás vagy akár a giccs irányába, de az összhatás így is letaglózó, az érzelmi nyomás pedig szinte elviselhetetlen.
Az év egyik legjobb filmje. Az a fajta, ami sokáig veled marad, mint a hó és a hideg a messzi északon.