Ha a horrorfilmeden a közönség többet röhög, mint ahányszor feszülten markolja a szék karfáját, akkor valamit azért nem csinálsz jól. Félreértés ne essék, a nagyérdemű jellemzően nem a mozin, hanem a mozival nevetett, ami azt jelenti, hogy a poénok ültek. Csakhogy az ijesztgetés az Aznak nagyon nem jött össze, és erről nem a speciális effektek tehetnek, meg nem is Bill Skarsgard színészi játéka (számítok a kőzáporra, de Skarsgard legalább olyan jó volt, mint Tim Curry az 1990-es, amúgy minden szempontból kritikán aluli feldolgozásban), hanem hogy az egész sztori-felépítmény úgy ahogy van nyikorog, dülöngél, mert az alapzata nincs rendben.
A 2017-es Az legfőbb baja, hogy minden ízében anakronisztikus. Stephen King regényében két szálon futott a cselekmény, egyrészt a Derryt terrorizáló, megnevezhetetlen rettenettel szembeszálló gyerekcsapat 1957 és 1958 közötti életét dolgozta fel, majd ezeknek a karaktereknek az immár felnőttként történő újraegyesülését 1984-ben. A film viszont a gyerekkort áthelyezte 1989-be, csak éppen elfelejtette magát a sztorit az új időpontnak megfelelően aktualizálni. Ennek aztán rengeteg következménye lett, az egyik legfontosabb Krajcáros, a bohóc működésképtelensége a Derryt terrorizáló rém legemblematikusabb megjelenési formájaként.
Az a probléma, hogy maga a bohóc nem azt jelenti az ötvenes években, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Az ötvenes években egy kisváros életében eseményszámba ment, ha egy vándorcirkusz a közelben tanyát ütött, és jó ötletnek tűnt, hogy egy családi hamburgerező lánc Ronald McDonaldot válassza magának kabalafiguraként. 1989 nyarán viszont a Tim Burton-féle Batmant vetítették a mozik, és Jack Nicholson ördögi Joker alakításával a bohóchoz kötődő popkultáris referenciák végleg megváltoztak. (Illetve a változás beteljesedett.) Magyarán érthetetlen, hogy egy gyerekekre vadászó, kíméletlen szörny miért olyan hülye, hogy csatorna-bohócként lessen az áldozatokra. Egy démoni tekintetű Tini Nindzsa Teknőc, esetleg lepedékes cápafogsort villantó Super Mario életképesebb ragadozó lenne, ha már úgyis egy szennyvíz elvezető rendszerben tanyázó fenevadról van szó. (Persze Mario ilyetén ábrázolása esetén a Nintendo szénné-szarrá perelné az elkövetőt.)
Természetesen nem csak a hitelesség hiánya a baj, hanem hogy egy olvasattal kevesebb. Krajcáros ugyanis önmagában vált a gyerekkor végének ikonjává. A bohóc, aki szórakoztatni hivatott, akinek el kellene terelnie a gyerekek figyelmét az iszonyattal teli világról, az maga az iszonyat. Sőt, Az történetének a veleje éppen az, hogy amint lehull az álarc a gyerekbarát figuráról, nem csak felsorakozik a klasszikus szörnyetegek csapatába, de kétszínűsége okán mindannyiuknál félelmetesebbé válik. Ám mivel a bohóc előbbi funkciója immár nincs jelen (illetve mert az előbb kifejetett folyamat nyolcvankilencre már lezárult), a mozibeli Krajcáros egy ripacskodó szörnyeteggé egyszerűsödik.
Körülbelül ugyanez a helyzet Az többi alakjával is. Amíg King regényében klasszikus szörnyetegként, például múmiaként támadt a Derry mélyén lappangó rém, a filmben leprásként, vagy ijesztő festményként ölt testet. Ezzel az a baj, hogy amíg a regényben az ötvenes évek kultikus rémalakjai a kollektív tudattalanban lappangó meghatározhatatlan félelem egy-egy archetípusaként foghatóak fel, addig a filmben egyéni kis frusztrációk jelentéktelen megtestesítőivé tompulnak. Persze pech, hogy pont a nyolcvanas évek kvázi újrateremtette a szörnyipart, és érthető gondolat a stúdiófőnökök részéről, hogy az Alienként, Terminároként vagy Predátorként parádézó rém után fizessen jogdíjat az, akinek két anyja volt, de ennek a döntésnek az a végső kifutása, hogy a regényhez képest elvékonyodott a jelentéstartalom. Ami egyetlen adaptáció esetén sem szerencsés.
A film a fent leírtak miatt akkor sem működik horrorként, ha nem adaptációként tekintünk rá. Hiszen a jó horror belenő a közegébe, az Az pedig (regényként) a műfaj egyik legkiválóbb darabja, és nem lehet sérülésmentesen kirángatni a helyéről, és átültetni három évtizeddel későbbre. Mindezt leszámítva azért marad pár jó gyerekszereplő, néhány különleges karakterviszony és akadnak tényleg vicces beszólások is. Más kérdés, hogy a több mint két órás hossz ahhoz kevés, hogy ezek a szereplők mind lélegzethez jussanak (egyik könyvbeli kedvencem, Ben, például eléggé elsikkadt), a körömrágós félelemkeltéshez viszont túl sok. Fészkelődtünk is már a székben másfél óra környékén, de ha nem várunk különösebb mélységeket, azért végig lehet a filmet nézni, ami az 1990-es feldolgozásról nem feltétlen mondható el. Szóval közel három évtized alatt azért történt némi előrelépés.
A 2017-es Az egyébként csak a regény felét dolgozza fel, és csak ezután érkezik a felnőttkorral foglalkozó folytatás, ami talán majd javít az összképen - de ha nagyon kis gonosz akarnék lenni, akár azt is mondhatnám, hogy erre igazán nem volt semmi szükség, hiszen már van egy elég fasza Az feldogozásunk, amit Stranger Thingsnek hívnak. Ez utóbbiból ráadásul nyakunkon a második évad.