Twin Peaks: 3. évad - Laura Palmer is dada

Könnyű megérteni, miért övezte olyan hatalmas várakozás a Twin Peaks újraindulását: még a manapság folyó remake- és folytatásláz közepette is megrázta a világot a hír, hogy a filmezésből hosszú évekre kivonult David Lynch, részben az eredeti gárdával, bő negyedszázad után folytatni fogja kultikus sorozatát. Hónapokon át ment a találgatás, mialatt - a rendezői feltételeket teljesítve - az összes epizódot előre megrendelő és teljes kreatív szabadságot biztosító Showtime természetesen folyamatosan semmitmondó kiszivárogtatásokkal, teaserekkel, nyilvánosság elé lépő szereplőkkel és egyéb marketingeszközökkel borzolta idegeinket. Közben magáról az új évadról csak annyit sejthettünk, hogy sejtelmünk sincs, mi vár ránk.

De miért a kultusz?

Óvakodj a baglyoktól!

Nos, akárhogy is igyekszünk óvakodni a nagy szavaktól, David Lynch 1990-ben Mark Frost szerzőtársával egyenesen a tévétörténelem nagykönyvébe írt. A Twin Peaks vállaltan szappanopera-alapra építkezett, sok érzelmes jelenettel (ravasz módon különösen a nyitóepizód tobzódott az azonnal érthető és befogadható melodrámával), szerelmi szállal és kisvárosi romantikával - de ahogy utólag már tudjuk, ez csak álnok beetetés volt. Mire a gyanútlan nézők megszerették a karaktereket, és ismerősként kezdtek tekinteni a szélben hullámzó Douglas fenyőkre, az éjszakában lengedező közlekedési lámpákra meg az olykor mohó, önző, kéjenc vagy szerencsétlen, de mindvégig nagyon emberi karakterekre, addigra a készítők az előbbi képsorokat feltöltötték hátborzongató, emberiség iránti közömbösséggel, utóbbiakat pedig szégyenletes és rémisztő titkok kusza hálójába fonták.

(Ehhez a témához zárójelben: akármekkora szerepe is volt Mark Frostnak a történetívek kidolgozásában, nem fér hozzá sok kétség, hogy mégiscsak David Lynch víziókhoz, álmokhoz hasonlatos, festői-látomásos költészete és bizarr ötletei nyomták rá erősebben bélyegüket a közös műre - ezt Mark Frost nemrég megjelent könyve is megerősíti, amely egy átlagos X-akták sztorinál nem sokkal bonyolultabb és izgalmasabb összeesküvés-elméletek laza füzére.)

Habár a középpontban álló nyomozás és a kisebb-nagyobb szerephez jutó mellékszálak is részről részre fogva tartották a néző kíváncsiságát (újonc barátaim bevallása, valamint saját újranézésem alapján állíthatom: lassúsága, idősebb kora ellenére ma is működik), nem ez, és még csak nem is az egyébként - kevés kivétellel - izgalmas egyéniségű, megfelelő színészek által megformált karakterek adták a Twin Peaks igazi erejét, hanem sűrű, pókhálóként rabul ejtő hangulata, mely a kisvárost minden lakosával és épületével együtt egy mágikus térbe helyezte, és aki oda egyszer belépett, azt többé nem eresztette. Ehhez az utánozhatatlanul egyedi ízhez persze rengeteg tényező hozzájárult Badalamenti zseniális, elegánsan dögös és rejtelmes zenéjétől az immerzív operatőri munkán át Lynch elképesztő vizuális ötleteiig - ereje még akkor is kitartott, amikor Lynch távozása után elindult a lejtmenet. (A Windom Earle-szálat, a szépségversenyt és a többi második évad-végi eseményt sajnos nem tudom máshogy értékelni.)

A záróepizódra Lynch visszatért, hogy méltó módon búcsúzzon a rajongóktól - és bebizonyította, hogy az igazi varázslatot ő hozta a sorozatba, és hogy az nélküle mit sem ért.

Tűz, jöjj újramelegítve!

Ennek tükrében különösen sajnálatos, hogy egy évvel később Lynch olyan előzményfilmet forgatott a történethez, amelyre aligha volt szükség. A Tűz, jöjj velem! erényei sajnos eltörpülnek idegesítő vonásai mellett: Twin Peaks nyomasztó, a maga teljességében megismerhetetlen és ettől igazán fenyegető háttértörténetét erőszakos explicititással verte agyon, hosszasan kéjelegve Laura és (egy másik, karrierjével szemben nyilván alacsonyabb igényeket támasztó színésznő alakította) Donna drogozós-meztelenkedős jelenetein, majd abban a bizonyos vonatszerelvényben játszódó eseményeken.

Minden korábbi sokkelem újra elsütésre kerül tehát: Bob kacag, a kedves Leland arca megint vicsorba torzul - izgalmas új történetek helyett ízléstelen fokozást, sokkterápiát kapunk. Néhány zseniális jelenettől eltekintve (David Bowie rövid szereplése, “Blue Rose tánc”, a Vegyesbolt fölötti szoba rövid snittje), melyekre nem véletlenül az új évad is nagy szeretettel utalgat, az egész film meglehetősen szomorú és felesleges.

Találkozunk 25... 26 év múlva

Fontos már a legelején tisztázni: bármilyen irányba is indult volna Lynch és Frost az új sorozattal, az Egyesült Államok tévémoguljainak szivarfüstjén át szemlélve talán szűk, de annál állhatatosabb és lelkesebb rajongók régi és új tömege nézte volna engedelmesen, akik azt hitték, mindenre fel vannak készülve. Idősödő színészek által megformált karakterek múltidézése? Finom melodráma és humor, amelybe lassan újra krimiszál és természetfeletti keveredik? Vagy a gonosz szellemtől megszállt Cooper ügynök elmúlt negyedszázadát ismerjük majd meg? Twin Peaksben minden a régi, vagy éppen hogy a változások következetes bejárására készüljünk...?

A nézők nosztalgiára éhesen várták a Twin Peaks harmadik évadát.

Nos, Lynch bizonyos értelemben megértő apai szeretettel szarta le őket, és fordított hátat nekik. Nekünk. És ezt a legkisebb sértettség nélkül mondom - sőt, tisztelettel vegyes hálával rebegem. Mert anélkül, hogy hordó-szónokként akarnám rázni ujjamat a popkultúra sötét fellegektől terhes égboltja felé, muszáj kimondanom: a huszonegyedik század elektronikus szórakoztatási iparágában, melynek duzzadó artériáiban nézettségi adatok száguldanak, hiperérzékenyre hangolt marketingágyúi célzott fogyasztói szegmenseket pumpálnak tele lüktető vágyakkal, a kreátorcsapatok feje fölött nézőszám-feedbackeken függő Damoklész-kardok lebegnek, és mindennapos az egy-két gyengébb epizód miatt elkaszált széria - ebben a világban olyan veszettül ritka egy önérzetes, szerzői tévésorozat, mint egy mobiltelefonok sápadt derengésétől mentes baráti beszélgetés a kocsmákban.

Lynch nem csupán vonakodott az engedelmes, archaikus stílusú rendezéstől, hanem módszeresen és tételesen felrúgta azokat a szabályokat, amelyeket az első két évadban felállított, és kihajította azon megszokott elemek, jellegzetességek legnagyobb részét, amelyek a Twin Peaks titokzatos, zárt világát létrehozták.

Kukába került a mindenhonnan előtáncoló-előgomolygó zene - talán ez fájt elsőre a legjobban. A csendet csak diegetikus hangok és zenék szakítják meg, általában a hosszabb, szorosan semmihez nem kapcsolódó koncertjelenetek. Szó sincs finoman, lassan építkező történetívekről - minden in medias res indul és hasonló hirtelenséggel szakad meg (percekre, órákra vagy véglegesen). Nincs rákészülési idő a szürreáliára: olyan természetesen és olyan mértéktelenül érkezik, hogy a néző úgy érezheti, kihúzták alóla a világot. És persze (jószerivel) nincs otthonos-nyomasztó Twin Peaks sem, a cselekmény úgy fröccsent szét mindenféle helyszínekre Egyesült Államok-szerte, mint a forró olajba esett vízcsepp.

De ha ez nem az a Twin Peaks, akkor mi?

Lynchland Empire

A harmadik évadra való ráhangolódáshoz két markáns, végig jelenlévő jellemzőjét kell elfogadni. Az egyik a megterhelő mennyiségű, egymástól jórészt független történetszál, melyet Lynch a nézői eligazodás különösebb segítése nélkül, nagyvonalúan összevágva és egymásra dobálva tálalt (és látszólag az epizódonkénti egyenletes elosztásuk sem különösebben érdekelte). Erre az egyben megrendelt, egyben forgatott filmanyag ténye sem nyújt elegendő indokot, így a szerzői tudatosságot feltételező jóindulatú nézőnek más magyarázatot kell keresnie.

A másik, még az iméntinél is elidegenítőbb fogás a nézői elvárások aktív ingerlése, sőt csapdába ejtése és megkínzása. Én például kifejezetten megkedveltem Dougie karakterét, sőt a (keleti filozófiákkal és meditációval komolyabban foglalkozó) rendező egészen személyes világnézetbeli vallomásaként tanulságosnak is tartom, amennyiben a passzív tudatosságot, a világ elsőrendű, de hedonizmus helyett szerény csodálatra koncentráló megélését és az intuitív döntéshozatalt illusztrálja (ezeket a darabkákat kapta meg Dougie Cooper ügynök tudatából, jelleméből - talán mert a Bob meglovagolta Bad Coop ezekkel tudott a legkevésbé mit kezdeni… de bocsánat, nem szerettem volna elemzésekbe bocsátkozni!). Azonban nehéz tagadni, hogy két epizódnyi dougie-zmus a legtürelmesebb nézőben is frusztrációt kelt (amikor még a szereplők felét nem is láttuk, és mi a franc lesz Cooperrel?).

Lynch ezt persze teljesen tudatosan csinálja: ezek a nehezebben emészthető, elsőre indokolatlannak tűnő részek egyfajta belépőjegyek a hátralévőkhöz. Aki ezt annyira értelmetlennek tartja, és semmilyen mértékig nem tudja élvezni, annak felesleges tovább néznie. (Egy japán rendező, Sabu, hasonló gesztussal élve úgy kezdi egyik legmélyebb és legszórakoztatóbb filmjét, a Blessing Bellt, hogy egy fickó perceken át bámul egy buszra, amelyik nyitott ajtókkal áll, és arra vár, hogy ő felszálljon. Ez a gyönyörű és játékossága ellenére mély történet ugyanis úgysem jutna el soha egy olyan sebességgel létező néző tudatáig, aki nem képes néhány eseménytelen percet kivárni.)

És egyébként persze, hogy érdemes végigutazni ezt a tizennyolc epizódot Lynch-csel! Persze, hogy végül a majd’ összes régi ismerős felbukkan (vagy legalábbis megismerjük a sorsát), persze, hogy lesznek beleborzongós érzelmi csúcspontok (Diane tulpájának halála, Log Lady búcsúja, Ed és Norma egymásra találása, Audrey tánca, Cooper ébredése… kicsiny társaságunkban olykor bizony elcsöppent egy-egy könnycsepp, de azt is mondhatnám kedves barátom szavaival élve, hogy bőgtünk, mint a disznók), persze, hogy rendeződik Bob sorsa…

De ez akkor sem egy régi, sikeres sorozat szívvel-lélekkel alkotott folytatása, igazából nem. Ez itt a Lynch-birodalom dzsungele, féktelen barangolás a huszadik-huszonegyedik század egyik legkreatívabb művészének tudatalattijában és emlékeiben, egy talán-búcsú a filmezéstől, régi kedves ötleteitől, teremtményeitől. Megjelennek a kezdetek - a kísérleti rövidfilmek, a Radírfej szürrealitása -, a Twin Peaks vidékén és a Kék bársony kertvárosában a derék all-american kispolgárok életéből kiszivárgó bűn és bűnhődés, a Lost Highway és a Mulholland Drive Möbius-szalagot idéző, önmagába visszatérő történetmesélési stílusa, végül az Inland Empire széteső gondolatfolyama, Lynchtől akkor szokatlan módon házivideós, kézikamerás stílusban felvéve…

Itt ér össze minden, ebben a zseniális ízeket tartalmazó, szedett-vedett lecsóban, amely túl öntörvényű és kreatív ahhoz, hogy igazán szeretni lehessen, de ugyanezen okok miatt nem lehet nem csodálni sem.

Lynch alighanem tudta, hogy nem versenyezhet a mai mainstream tévés nézettségi mutatókkal, de alighanem azt is, hogy az új évad is azonnal kultusz-manna lesz. És alá is tett ennek, jó és rossz értelemben egyaránt. Ha a nézőnek jeleneteket kell kikockáznia, számsorokat papírra firkantania, aztán reddit-fórumokon hosszas fejtegetéseket olvasgatnia, az borítékolható módon remekül működik fertőző víruskampányként - de közben valamiféleképp károsítja is a fikciót, amelyben elveszni oly készek vagyunk. Mert ha nem száll be az ember a nyomozásba, akkor kényszerű módon úgy érezheti, nem részesül teljes mértékben az élményből, kívülálló marad, nem érdeklődik eléggé, ha viszont találgatni kezdi a lehetőségeket, akkor akaratlanul is áttöri a mesélő és a befogadó közti falat, forgatókönyvírók gondolkodását lesi, hátralévő epizódokat számol, és egyáltalán: merész szimbólumokat teljes szívvel befogadás helyett mások asszociációját lesi.

Nem panaszkodni akartam, inkább csak megosztani vívódásomat, mely végigkísérte az elmúlt hónapokat, és különösen felerősödött a hideg, elemző megközelítéssel végképp bevehetetlen(nek tűnő) zárlatra. Az ideális befogadáshoz ugyanis nem csak saját álláspontunkat, bevonódásunkat kell megtalálnunk az imént fejtegetett tengelyen (de alapvetően mindenképp igen figyelmesen néznünk és értelmeznünk eme tizennyolc órás filmben látottakat), hanem egyúttal időben megállni a banális megfogalmazásoknak és allegorikus megfeleltetésnek nem engedő, Lynch fejéből-szívéből előgomolygó, szimbólumokba rejtett gondolat-felhő előtt, és alázattal csodálni azt.

Egy szobor megértésében nem segít a kalapács, egy festményén nem segít a szike. Tudni kell befogadni a (szétdarabolás, felcímkézés értelmű) megértés nélkül is, még ha ez nem is megy jól a nyugati embernek. Íme az egyetlen értelmezés, amelyet valóban nagyon hasznos volt elolvasnom a redditen, és amely kódolt üzenet (vagy véletlenül annak olvasott gondolat-artifakt) remekül rímel arra a kíváncsi elégedettségre, amellyel rengeteg régi és új rejtély lezárultát, egyben frissen felmerült és nyitva hagyott kérdést fogadtam a harmadik évadzárás végén. Ugyanis a nagy kép, vagyis az örök-naiv emberi optimizmus kiolthatatlan pislákolása a végtelenbe nyúló, homorú sötétség bársonyán, megfogalmazhatatlanságában is érthető, legyen jelen az egyik kávérajongó FBI-ügynökként vagy éppen krisztusi megbocsájtásra és áldozatra képes drogos kamaszlányként, a másik pedig ember-rontó vágyként, üveggolyó-szellemként, negatív erőként vagy fáradt mosolyunk mögötti gyász- és fájdalom-vámpírként…

Íme az emberség. Íme az emberiség. Érti ezt valaki? Létezik erre egy mindent megválaszoló, semmi kérdést nem hagyó végső magyarázat...?

"Well now. I'm not gonna talk about Judy. In fact, we're not gonna talk about Judy at all....”

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;