Úszó Erőd - Bruce Willis hajóra száll

Az Úszó Erőd Steven Seagal Aranypolgárja. Igen, tudom, hogy ezek hatalmas szavak, de életművének ez az a darabja, amellyel kitűzte zászlaját az akciófilmek Mount Everestjén. Azt viszont mindannyian tudjuk, hogy ilyen magasságokban már baromi hideg van, gyakran jön a hólavina, ráadásul mások is igyekeztek fel-fel jutni oda, ahol István 1992-ben tanyázott. Ilyenkor két dolgot tehet az ember. Vagy harcba száll, vagy szépen lassan (vagy akár kurva gyorsan) elindul lefelé a lejtőn. Seagal sajnos az utóbbit választotta, annyi különbséggel, hogy nem magától oldalgott el, hanem az egója kezdte szépen lassan lefelé rángatni filmes pályafutásának csúcsáról.

„Az az átok egy ex-elit???”

Az Úszó Erőd Seagal második és egyben utolsó együttműködése Andrew Davisszel, pedig igazán gyümölcsöző kapcsolat volt az övék: ez a 35 millió dollárból készített film, amelyben Seagal nettó játékideje egyébként 40 perc körül van, meglehetősen szépen muzsikált a kasszáknál. Nagy korszaka volt ez az akciófilmeknek, hiszen a Schwarzenegger-Stallone-Willis szentháromság aranykorában szinte semmi mást nem kellett tenni, csak másolni. A film írója, J.F. Lawton ennek megfelelően nem is gondolta túl a dolgot, fogta a Nakatomi toronyházat, és rátette egy csatahajóra. Az új koncepcióba azonban nem illett már bele Bruce Willis Seagal korábbi tökös zsaru alteregója (hiszen mégis mi a francot keresne egy csatahajón?), ezért azonnal elit katonává változott. Ezt az apró metamorfózist aztán olyannyira nem tudta elengedni, hogy onnantól kezdve teljesen meghatározta a komplett életművét. Értsd: az Úszó Erőd után a filmjei 90%-ban egy nyugalmazott katona plecsnijei mögött építette fel hajszálvékony karaktereit.

Ezzel egyébként nem is lenne semmi gond, hiszen a korábbi filmjei után kialakult kép alapján senki sem várt tőle hatalmas színészi játékot, bonyolult és összetett karaktert, vagy úgy általában bármit a szokásos rideg színpadias megjelenésén kívül. Hogy akkor miben több az Úszó Erőd, mint a korábbi filmjei? Pontosan abban, amit Andrew Davis rendezése, Tommy Lee Jones és az akkoriban szebb napokat megélt Gary Busey hozzátett. Szerepéből kifolyólag kettejük közül talán Jones karaktere a sokrétűbb: éli a rock and rollt, kőkemény, erőszakos, gátlástalanul végez bárkivel, aki az útjába kerül, és nem átall mindenféle, később általa is bullshitté degradált politikai lózungokkal dobálózni. Ezzel szemben Gary Busey teljesen tébolyult, az ő tetteit sokkal inkább egyfajta pszichózissal átitatott romantika hajtja, mint a logika és az ok-okozat. 

Mégis ők ketten adnak arculatot és igazi őrületet a filmhez, ahogy azt  William Forsythe tette a Törvényre törve című úthengerben, csak magasabb színvonalon és kicsit másképp. Senki sem olyan véres, őrült és pszichopata, mint Richie Madano, azonban a meghasonult, kiégett, ugyanakkor igenis racionális zsoldosok teljesen más, és sokkal összetettebb motivációk mentén vezéreltek - még ha ez kicsit hülyén is hangzik. Ebből kifolyólag jelenlétük nem csupán szükségszerű, hanem egyenesen kötelező a filmben. Ugyanis, ahogy azt Seagal későbbi munkássága ékesen bebizonyította, önnönmaga képtelen arra, hogy egy filmet egyedül vigyen a hátán. A saját maga által kitalált és kialakított képhez kell a pólus másik oldala, amely az ellen képében karaktert és színezetet ad a filmjeinek. E pólusok ezekben a korai filmjeiben meg is voltak.

„Csak egy icipici szakács.”

Természetesen ezeken kívül is vannak hatalmas, Istvánunkhoz köthető előnyei és momentumai a filmnek. A koreográfia hozza a szokásos magas színvonalat, a mester minden mozdulata 200%-ig hiteles, látványos, és sokszor még a székből nézve is fájdalmas. A közel 100 ember életét követelő vaskos pusztakezes csetepaték és golyózáporok közepette a film másik kiemelkedő látványelemét egyértelműen Erika Eleniak produkálja, amikor a tortából kibújva méretes bájait mintegy felkínálja a közönség felé. Tegyük hozzá, nem először. Gyakorlatilag semmilyen más lényegi szerepe nincs a filmben, sőt azon kevés női karakter közé tartozik, akiket István nem fektet vagy csöcsörész meg a filmjeiben. A stripper sidekick egyébként Seagal fejéből pattant ki, akiről már az Úszó Erőd előtt is köztudott volt, hogy a zen image ellenére egy igazi szexista paraszt. Erről Sharon Stone (Nico) és harmadik felesége, Kelly LeBrock (Ölve vagy halva) is biztos sokat tudna mesélni.

Na de főhősünk egóján túllépve mégis elmondható, hogy az Úszó erőd nem csupán Seagal legjobb filmje, hanem egyben a 90-es évek eleji akciófilmes korszaknak is egy igazi, meghatározó, elnyűhetetlen mérföldköve, amelyet bátran oda lehet állítani a Die Hard vagy a Halálos Fegyver-filmek mellé. Pontosan ugyanabból a szerkezeti betonból építkezik, mint kortársai. Vér, erőszak, tőszavakból generált badass monológok, és annyi golyó, amennyi a 20. század összes háborújához is sok lett volna. Ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor nyugodtan égbe kiáltható az az axióma, mely szerint az Úszó erőd színvonalához és kikezdhetetlenségéhez még az apróbb hibái ellenére sem férhet semmi kétség!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!