Brawl in Cell Block 99 – Katartikus csontzúzás

Bradley-t (nem Brad, azt nem szereti) kirúgják az állásából, aztán amikor hazaér, megtudja, hogy a felesége hosszú ideje megcsalja valakivel. Ellentmondást nem tűrő hangon, pattanásig feszült idegekkel beparancsolja a nőt a házba, aztán munkához lát a kocsiján: puszta kézzel, izomból döngeti a karosszériát, betöri a szélvédőt, az ablakot, lerongyolja a visszapillantó tükröt, letépi és elhajítja a motorháztetőt, bezúzza a fényszórót, majd mintegy kibelezve azt, kábelestül rángatja ki belőle az izzót. Aztán végignéz a művén, csurom véres kézzel bemegy a házba, leül a feleségével szemben, és javasolja, hogy hozzák rendbe a házasságukat. A néző pedig tudja, hogy amikor Bradley ereje és indulata legközelebb elszabadul, az a gyepen szerteszét heverő autó már egy emberi test lesz.

Elnézve S. Craig Zahler, a Bone Tomahawk rendezőjének második filmjét, érthetetlen, hogy a Bradley-t alakító Vince Vaughnt a közelmúltig miért szinte csak debil komédiákban szerepeltették – elvégre batár nagy csávó, akit az Isten is embertársai vörös péppé alacsonyítására teremtett. Ugyan már a True Detective második évadában és A fegyvertelen katonában is mutatott valamit a hülye vicceken túli képességeiből, itt talál csak rá igazi önmagára (és talán egy megújuló karrierre is), ahogy abszolút hiteles fizikai-színészi erővel, sztoikus beletörődéssel úgy sétál át a (könnyen szakadó) bőrburokba zárt (könnyen roncsolódó) hús- és (könnyen törő) csontképződményeken, ahogy más a zebrán.

A Brawl in Cell Block 99 után nem egy vidám pojácát fogsz látni Vince Vaughnban, hanem egy tömeget, amelynek senki sem akar az útjában állni.

Zahler forgatókönyve ezért természetesen különös gondot fordít arra, hogy a bő kétórás játékidő során lehetőleg minden más szereplő ennek a tömegnek az útjában álljon. (Vaughnnak egyébként van némi birkózós és bokszolós múltja, Zahler pedig ezt mondta róla: „Jól tudja, hogyan lényegüljön fegyverré, és tud kezelni másokat.” Kedves megfogalmazás.)

Másfél évvel az autó pusztakezes kiszuperálása után Bradley (ismét) az alvilágnak dolgozik, hogy eltarthassa hamarosan háromtagúvá bővülő családját. Elbaszódik, ami ilyenkor el szokott: egy drogüzlet lövöldözésbe, hullákba és letartóztatásba, az meg – noha a szigorú morális értékek alapján élő Bradley rendőréleteket ment – sokéves börtönbüntetésbe torkollik. Aztán rosszra fordulnak a dolgok. Kinti ganéjok (helló, Udo Kier) elrabolják Bradley feleségét, és kreatív abortuszt helyeznek kilátásba, amennyiben a férjúr nem tesz hidegre nekik egy rabot. Aki viszont történetesen egy másik, szigorúbban őrzött börtönben hűsöl. És ezzel kezdetét veszi az odüsszeia a sötétség szívébe.

A bűndrámáknak, akár egy ambiciózus gengszterről, akár egy fejesekre utazó kopóról szólnak, jellemzően valamilyen (társadalmon kívüli) társadalmi struktúra létrafokainak szorgalmas hullaszaporítással tűzdelt megmászása áll a középpontjában: a kicsitől kell eljutni a nagyig, az alacsony szintektől a csúcsig. Zahler ravasz, invenciózus cselekménye pont ellentétes irányba űzi Bradley-t a ranglétrán: neki lefelé kell küzdenie magát. Közepes biztonsági besorolású börtönből szép szóval nem, csak ronda tettekkel lehet szigorúan őrzöttbe kerülni, úgyhogy nekilát a körülötte lévő aljéletűek metodikus bedarálásának. Egyre szarabb börtönökbe kerül, azokon belül egyre szarabb blokkokba (a végére már mintha egy középkori kazamatában lennénk), egyre szarabb emberek, vagyis féregnyúlvány rabok és korrupt börtönőrök közé (helló, Don Johnson). Átlép mindegyiken. Nem haragszik ő senkire (legalábbis kezdetben), nem leli örömét a hentesmunkában (legalábbis kezdetben), de hát most mit csináljon, ha csak csontőrléssel mentheti meg a családját?

Mert a család: minden. A szeretett feleség és gyerek nevében, akár bosszúból, akár prevenció gyanánt elkövetett atrocitások emocionális alátámasztására kisebb kvalitású írók és rendezők idillikus bevezetőket lőnek, amelyekben a pár vidáman kergetőzik és hempereg a hálószobában, giccses piknikeken és születésnapi zsúrokon kacarászik, hadd lássa a jámbor néző, mekkora a boldogság, és mekkora lesz a jogos, ó, de még milyen jogos harag, ha ezt a boldogságot eltörli vagy veszélyezteti valaki. Zahler ezzel szemben, mint mindenhez, a boldogsághoz is a fájdalmon keresztül közelít: mennyivel nagyobb súlya van egy kapcsolatnak úgy, hogy tudod, a férfi és a nő már átéltek benne árulást, megcsalást, keserűséget, de közös erővel, megbocsátással és megértéssel túlléptek rajta, és felépítettek a romokból valami gyönyörűt. Ez már érzés, ez már teljesítmény, ez már élet, nem csak egy örök tökéletességet hazudó képeslap.

Hogy hajlandó-e érte Bradley utolsó csepp vérig küzdeni és hullák tömkelegén átgázolni? Nem is kérdés.

A Bone Tomahawkhoz hasonlóan itt is sok idő telik el a sztori és a karakterek felvezetésével, és ahogy ez a lassúság ott, úgy itt is bőven meghálálja magát. Mire közel egy óra után (!) megérkezünk az első büntetőintézetbe, készen áll a terep ahhoz, hogy a komor bűndráma átadja a helyét az elképesztően, párját ritkítóan brutális, vérlucskos börtönexploitationnek. Nem túlzok: a kamera gyors (vagy sokszor akármilyen) vágások nélkül dokumentálja a közel sem elegáns harcművészeti, hanem iszonyatosan pőre bunyókat, egykedvűen és szemérmetlenül időzve el a nyílt töréseken, a betonpadlón csontig darált arcokon, a reccsenéssel-placcsanással szanaszét taposott fejeken. Hogy Bradley mindezeket a kivégzéseket többnyire teljesen közömbösen, egy munkáját végző utcaseprő érzelmi beleélésével hajtja végre, az csak fokozza az erőszak nyerseségét.

A szintén nem éppen finomkodó Bone Tomahawkban ez a fokú brutalitás már elviselhetetlen lett volna, mert ott a kegyetlenségeket a főszereplők szenvedték el, vagyis drámaiak voltak. Itt azonban Bradley válogatott rohadékokat irt egy jó ügy érdekében (amikor börtönőröket kell megdolgoznia, megáll egy látványosabb csonttörésnél), úgyhogy az erőszak kielégítő, mi több, egyenesen eksztatikus, nem egyszer pedig még vaskos és vérgeci fekete humor is jár hozzá. Akinek bírja a gyomra a naturalisztikus emberdekonstrukciót, az szörnyülködés helyett azon kapja majd magát, hogy cheerleaderként ugrál a székében: „go, Bradley, go”!

A Brawl in Cell Block 99 egyetlen problémája, hogy… elég rusnyán néz ki. Ha nincs sötét (az a jobbik eset, az éjszakai és árnyékos börtönjelentek egészen korrektek), szürkés-kékes-szutykos szűrő borít mindent, és valószínűleg nem csak a hangulatfokozás, hanem a helyszínekben is tetten érhető olcsóság leplezése érdekében. Ideje lenne, hogy valaki tisztességes pénzt adjon Zahlernek a filmjeihez – nem 100 milliót, de mondjuk 5-öt. Bizony mondom, megérdemelné.

Betonpadlón tapossák szét a fejemet, ha nem a Brawl in Cell Block 99 az egyik legjobb film, amit idén láttam.


A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk, itthon DVD-n/BD-n fog megjelenni. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;