Amint a Marvel leszerződtette Taika Waititit, a What We Do in
the Shadows és a Vademberek hajszája rendezőjét, tudni lehetett, hogy a
harmadik Thor egészen más hangvételű lesz, mint mostoha fogadtatásban részesült
elődei, annak ellenére, hogy a skandináv mitológiában a világvégét jelölő alcím
pont egy minden korábbinál grandiózusabb és komorabb filmre engedett
következtetni. Bár papíron Waititi csak rendezte, és nem írta a Ragnarököt, ne
legyenek illúzióink: a forgatókönyv egyértelműen az ő poénjaitól,
helyzetkomikumaitól, karakterbrillírozásaitól roskadozik, és még szerencse, mert a sztori egyébként csak a Szuperhősfilmek Kézikönyvének első
fejezetéből vett „jön egy NAGY gonosz, aki uralni akar mindent, ezért szét kell
rúgni a seggét” alapvetést mondja fel.
És bár tényleg nagyon úgy tűnik, hogy Waititi „csak” élettel töltött meg egy sablonsztorit, annyit azért meg kell hagyni, hogy a Ragnaröknek a történetvezetése is egyenletesebb és letisztultabb az átlagnál – klisékből dolgozik, de azokat szépen fonja össze egy koherens, a cselekmény súlypontjait és a karaktereket (meg a mókát) végig szem előtt tartó egésszé. De az igazi aduásza persze nem ez, hanem kábé a teljes színészgárda.
Benedict Cumberbatch komikus fapofával cameózik, Tessa Thompson lehengerlően karizmatikus Valkűr szerepében (Natalie Portman színtelen-szagtalan Jane Fosterjének lecserélése egy karakterileg és színészileg is sokkal izgalmasabb utódra a sorozat eddigi messze legjobb casting húzása), Jeff Goldblumnak meg minden pillanata arany a Sakaar bolygójának gladiátormérkőzéseit excentrikusan és nyájas kegyetlenséggel igazgató Nagymesterként. És ott van Hulk (és Bruce Banner), akinek még sosem sikerült ennyi mélységet adni: nagyon ideje volt már, hogy valaki kihúzza a „dühösen csapkodó” skatulyából, és elgondolkodjon rajta, hogy mi járhat a fejében, amikor éppen nincs mit lezúzni maga körül. De, és ezt nagyon nagy elégedettséggel mondom, a Ragnarök a fentiek ellenére is végre Chris Hemsworth show-ja. Waititi szerencsére felismerte, hogy remek komikus, úgyhogy elintézte neki, hogy önfeledten végigbolondozhassa a filmet. Igen, hozza a megszokott harcos szuperhős-isten figurát is, de közben néha esetlen bumburnyák, néha meg egysorosokkal vigyorogva vagdalkozó kópé. Döbbenetesen jól áll neki.
És most nincs Loki, aki elhomályosítsa őt – vagyis hát van, de Tom Hiddlestont láthatóan csak azért hozták be megint, mert ő a franchise legnépszerűbb karaktere, nem azért, mert ténylegesen kell ebbe a sztoriba. A forgatókönyv egyenesen Thor szájába adja, hogy unalmas már ez a folyamatos „bizalom-árulás” játék köztük, és tényleg az, és ehhez a Ragnarök sem tud hozzátenni semmi újat néhány buddy cop-jellegű poénkodáson túl – ami viszont sokkal jobban működik Thor és Hulk között.
A másik csalódás Hela, az aktuális főgenya, aki Cate Blanchett ellenére is rettenetesen érdektelen – pedig nagyszerűen kiteljesíthették volna vele a sorozat korábban csak félig-meddig működő királydrámai aspektusát, de hiába, ha egyszer a forgatókönyv egészen a fináléig elválasztja őt a hősöktől. Az interakciónak ez a hiánya automatikusan kinyír minden karakterkapcsolati potenciált, és arra kárhoztatja Blanchettet, hogy szürke időkitöltő legyen Thor és Hulk sakaari kalandjai közepette.
Ha még nagyon akarnék kötözködni, akkor hozzátenném, hogy Waititi nem valami izgalmas akciórendező, és hogy Hulkot leszámítva hiányzik a karakterek mögül az az akár csipetnyi árnyaltság, amely A galaxis őrzői szereplőit extravagáns mivoltuk ellenére is életszerűvé tette. Amott van egy sétáló fa meg egy beszélő mosómedve, valahogy mégis a Ragnarök figurái tűnnek rajzfilmszerűbbnek, súlytalanabbnak.
Szóval sok probléma van a harmadik Thorral, de mindez alig számít valamit, vagy akár úgy is fogalmazhatnék: rég láttam filmet, amely a számos problémája ellenére ennyire pofátlanul szórakoztató volt. A Ragnarök egyszerűen olyan eleven, színes, vicces és vad, olyan kellemesen és könnyedén gördül előre, olyan erővel sodor magával a sármja, olyan felszabadultan lehet röhögni rajta szinte folyamatosan, és olyan kurva jól érzi magát mindenki a kamera (meg a vászon) előtt, hogy képtelenség akár egy pillanatig is haragudni rá. És akkor még nem is beszéltünk a Sakaart átható Jack Kirby-esztétikáról, amely minden képregényrajongó gatyáját garantáltan megnedvesíti.
Szinte szégyellem is magam a fenti akadékoskodásokért. Inkább felejtsétek el, a lényeg: ezt a filmet színtiszta öröm végignézni.