James Ellroy Los Angelesében az a legijesztőbb, egyben
leglenyűgözőbb, hogy sosem tudhatod, mi benne a valóság és a puszta kitaláció.
Az író iszonyatos kutatómunkákat ölt bele az angyalok városának 50-es éveibe,
túl azon, hogy gyerekkorából magának is vannak emlékei róluk. Többnyire nem túl
szépek: például az, hogy tízéves korában megerőszakolták és megölték az anyját,
az ő saját Fekete Dáliáját, és a tettest sosem kapták el, a kilétére sosem
derült fény. Ellroy saját feldolgozatlan-feldolgozhatatlan érzéseit, frusztrációit,
újságokból és iratokból előásott tényeket, fiktív eseményeket, valós és
kitalált személyeket kever össze alvilági és zsarueposzaiban. Los Angelese egy
pezsgő, forrongó, vad és romlott szívével zaklatottan dobogó bűnváros, olyan
elven, színes és hiteles, amilyen kevés – akár igazi, akár kitalált – irodalmi
helyszín tud lenni, ugyanakkor éjfekete, és olyannyira csurig van őrülettel,
perverzióval, erőszakkal, hogy megváltás lenne az emberi civilizáció számára,
ha egy rettenetes eső belemosná az óceánba. Derrytől Castle Rockig Stephen King
bármelyik rémvárosában szívesebben élnék, mint ebben a Los Angelesben.
Amely Los Angeles mellesleg ki tudja, mennyire áll tényleg távol a valóságtól… A Weinstein-ügy és a hasonló esetek – Woody Allentől Casey Affleckig, de voltak ilyesmik már réges-régen is– újra és újra rávilágítanak arra, hogy Hollywood valószínűleg sokkal jobban hasonlít Ellroy fantazmagóriájára, mint arra az újságokból, pletykarovatokból, hírekből és filmekből ismert, marketingesek, ügynökök és sztárok formálta hamiskás képre, amely csupa csillogás, pálmafa meg sétánycementbe vakuözön sűrűjében nyomott kéz- és lábfejözön. A csillogás alatt ott a métely.
Ellroy sokszereplős, sokszálas, szövevényes, a földi és lelki pokol mélységeibe egyre lejjebb és lejjebb ereszkedő-zuhanó történetei 6-800 oldalas könyvekben érvényesülnek a legjobban – egyszerűen kell nekik a hely a kibontakozásra, a rothadás szétterjesztésére, a sötétség komplex árnyalatainak megfestésére. Novellákat épp ezért viszonylag keveset írt, és amikor kézbe vettem az első magyarul megjelent novelláskötetét, az eredetileg 1994-es Hollywood noktürnt, kicsit aggódtam, hogy nem kapom majd azt a színvonalat, amelyet mondjuk az LA Quartettől megszoktam. Én balga. Ellroy, pokolba a szerénységgel, megmondta, hogy ő a legjobb élő krimiszerző, és nem a levegőbe beszélt.
A 250 oldalon hat novella terpeszkedik, meg egy remekül megírt, novellának is beillő bevezető Ellroy saját élményeiről és az első történet megírásáról. A legrövidebb novella alig több húsz oldalnál, mégis mindegyikben megvan mindaz, amit az író grandiózus klasszikusaiban szerettünk. Ha a lecsúszott zenészekkel, korrupt zsarukkal, törött szívű magánkopókkal, gátlástalan milliomosokkal, bódító femme fatale-okkal, dörgő fegyverekkel és mindent belengő cigarettafüsttel teli sztorik a kurtaságukból következően nem is úsznak olyan sűrű atmoszférában, mint A nagy sehol vagy a Fehér jazz (egyébként olyan ismerős karakterek is felbukkannak, mint Buzz Meeks vagy Lee Blanchard), Ellroy gyorsabb tempóval és némi gonosz, fekete humorral kompenzál. Tudja, a regényeihez képest hogyan helyezze át a hangsúlyokat, és kicsit lazábban mesél, mintha csak anekdotázna, vagy mintha csak egy vén, sokat látott és megért kujonként mesélne disznó vicceket egy nála sokkal ártatlanabb és tudatlanabb hallgatóságnak.
A kötet gerince mennyiségileg és minőségileg is az első novella, a Dick Contino Blues, amely egy valóban élt (csak idén, 87 évesen elhunyt), és az ötvenes években rövid hírnévre szert tett tangóharmonikás emberrablással és sorozatgyilkossal megfűszerezett történetét meséli el. Ellroy a megírása előtt sokat beszélt magával Continóval, és a valóság meg a fikció keveredése talán egész életművéből itt jár a legtöbb és legpimaszabb humorral – de a kiváló karakter- és korrajz mellett ugyanúgy ott lüktet benne a város és a szereplők sötétsége, romlottsága is. A rövidebb novellák szintén nagyszerűek, legyen szó akár a kivételesen napjainkban játszódó, parádés zárszót produkáló, frappáns kutyahistóriáról, az Álommelóról, a Howard Hughes és Mickey Cohen egymást kizáró követelései közt ravaszul lavírozó Buzz Meeks szerencsés vesszőfutásáról, a Mióta elveszítettelek-ről vagy a zakatoló iramú, vérgőzös és fegyverropogós, valahol mégis kedélyes Hívd az Axminster 6-400-at-ról.
Nem, semmi pénzért nem élnék Ellroy Los Angelesében. De a végtelenségig tudnék olvasni róla.
Eredeti cím: Hollywood, fordította: Illés Róbert
Jaffa Kiadó, 2017, 256 oldal
