Incal - Kultikus képregény a Dűne soha be nem fejezett filmadaptációjából

(Jelen cikk egy apró változtatásokkal bővített újraközlés az Incal magyar nyelvű kiadásának az apropóján, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban még 2011-ben - NK)

Az Alexandro Jodorowsky és a Moebius nevével fémjelzett Incal sorozat a felnőtt nagyközönségnek szánt képregények születésének egyik úttörője, egy olyan mérföldkő, ami elvitathatatlanul a modern bande dessinée egyik stabil alapkövévé vált. Az űroperát, a metafizikát, a szimbolizmust és a társadalomkritikát vegyítő hét éven keresztül írt első hat rész az osztatlan kritikai siker hatására trilógiává terebélyesedett, majd több különálló mellékszálat is növesztett, melyek ugyanabban a részletgazdagon kidolgozott „Jodoverzumban” játszódnak. Mielőtt azonban nekilátnánk az Incal-univerzum bemutatásának, nézzük meg ki az a két szerzőzseni, akinek ezt a kozmikus science-fiction (vagy ahogy Jodorowsky nevezi: meta-fiction) sagát köszönhetjük.

A chilei születésű Alexandro (avagy Alejandro, ahogy következetesen a spanyol nyelvű műveit jegyzi) Jodorowsky excentrikus és sajátosan karakán reneszánsz ember, a bande dessinée Alan Moore-ja, a mozi, a cirkusz, a zene, a pantomim, a költészet, a színház és nem utolsósorban a képregény jelenleg 88 éves veteránja, a kilencedik művészet egyik olyan legendás alakja, aki a nyolcvanas években a talán a legtöbbet tette, és nem csak a Humanoides Associés kiadó keretein belül, hogy a képregény túllépjen a nagyközönség szemében a gyermekeknek szánt szórakoztatás skatulyáján. Első képregényélményei a Chilébe is eljutó amerikai újságok vasárnapi mellékletei voltak: Mandrake the MagicianPrince ValiantFlash GordonPopeyeTarzan, melyeknek hatására indította útjára a hatvanas években az aztán öt éven keresztül saját maga írta és rajzolta Fabulas Panicas című vasárnapi képregénymellékletet az El Heraldo de México egymillió példányszámos napilapjának kultúra rovatában. Még az ötvenes években tagja volt egy párizsi pantomimes társulatnak, majd a hatvanas évek elején indult szürrealista mozgalomra válaszul Roland Topor és Fernando Arrabal társaságában megalakította a Pánik Mozgalmat, mely később a a Fabulas Panicas névadójává is vált. Nem tétlenkedett ezután sem, 1965-ben megvetette a mexikói avant-garde színház alapjait, majd leforgatott két, azóta kultikussá vált filmet, az El Topo című metafizikai westernt és a Szent Hegyet (The Holy Mountain), amit az alpinista filmek és a science-fiction egyfajta amalgámjaként lehetne meghatározni. 

A következő, ezúttal hihetetlenül grandiózusra tervezett filmjének forgatókönyvébe 1975-ben vágott bele: Frank Herbert legendás Dűnéjét akarta gyöngyvászonra adaptálni olyan nevek segítségével, mint Orson Welles Harkonnen báró, David Carradine Leto herceg és Gloria Swanson a Bene Gesserit főtisztelendő anya szerepében. Salvador Dalí természetesen a mindenható IV. Shaddam császárt alakította volna, a szédítő magasságokat ostromló egójának megfelelően a kor szupergázsijáért, melyet Greta Garbót is túlszárnyalva 100.000 dollárban állapított meg óránként. A látványterveket H. R. Giger, Chris Foss és egy bizonyos Moebius készítette, a filmzene megkomponálásához pedig a Pink Floydot kérték fel. Az elképesztő terv végül a producereknek köszönhetően kútba esett, Jodorowsky pedig két évnyi megfeszített munka után ott maradt a szinte teljesen kész storyboarddal és a filmhez készített közel 3000 rajzzal. Mindez a roppant erőfeszítés azonban nem veszett kárba: ez képezte a Moebius-szal megalkotott Incal-univerzum alapját.

Jean Giraud, művésznevén Moebius, a bande dessinée pápája (aki 2012 márciusában hunyt el váratlanul), a Blueberry, az Arzach és a Hermetikus garázs sorozatok papírra álmodója, a Pilote magazin oszlopos tagja és a Métal Hurlant társalapítója azok közé a ritka frankofón művészek közé tartozott, akiknek Miyazakitól George Lucasig, az amerikai comicrajzolóktól a japán mangakákig, western rajongóktól a science-fictionön felnőtt gyermekeken át egy egész generáció csodálja a munkásságát. Olyan filmek látványvilágához fűződik a neve, mint a Tron, a Nyolcadik utas a halál, a Willow, a Szárnyas fejvadász, az Abyss és az Ötödik Elem. Első igazán ismert képregénye a Charlier által írt Blueberry hadnagy volt, majd miután saját műveit kezdte publikálni a Hara Kiri magazinban a hatvanas évek elején, már Moebiusként szignálta a történeteit. Saját bevallása szerint Jean Giraud a karteziánus, perfekcionista énje, míg Moebius a totális improvizáció, egy igazi jazzszóló megtestesítője. Különös módon mégis ez utóbbi oldalát sikerült Jodorowskynak megzaboláznia, hiszen az Incal forgatókönyvét teljes egészében ő írta, míg Moebius „csupán” vizuális képzelőerejét adta hozzá.

Az Incal univerzumában a távoli és disztópikus jövőben az emberiség kirajzott az űrbe és számtalan világot népesített be, ám ez szörnyű árral járt. A galaxison az androgün sziámi ikerpár Imperoratriz uralkodik, a társadalom pedig a végletekig hierarchizált: az Indusztriális Szentek Egyháza vagyis a Techno-Techno-k, a technológiát vallási fanatizmussal imádó papok kasztja, az Ekonomat közgazdászok testülete, a Maganát az űrkereskedők céhe, melyek folyamatos harcban állnak egymással a hatalomért. Az emberi faj teljes erkölcsi és szellemi fertőben él a bolygók felszínébe fúrt kútvárosokban, a futurisztikus megfordított Bábel tornyokban, ahol ugyancsak jól elkülönülnek a társadalmi szintek: az arisztokrácia a felső emeleteken, a felszínhez közel lakik, míg a szegények és a város lakosságának söpredéke a kút alján lévő savtó közelében húzza meg magát. A közöny és az élvhajhászás tölti ki az életüket: a bolygó felszínén lebegő palotában a kormányzat élén álló Prez klónozásainak véget nem érő közvetítését nézik a 3D tévéiken vagy a vörös lámpás negyedként működő Vörös Gyűrűben állítanak össze maguknak homeoprostituáltat. A törvényeket érzelmekkel nem rendelkező robotrendőrség tartatja be, aminek a tagjai még így is több személyiséggel rendelkeznek, mint maguk a polgárok, akiket védelmeznek.

[SPOILERKARANTÉN]

[Ebben a szakaszban az Incal első kötetének összefoglalója következik, így aki szeretné spoilerek nélkül elolvasni az első albumot, az ugorjon a SPOILERKARANTÉN végére]

Az Incal saga főhőse (érdekes megfogalmazás, erre még visszatérünk) John Difool R osztályú magánnyomozó, aki akárha egy film noirból lépett volna elő: folyamatosan vedel, hallucinogéneket szed, füstöl, mint a gyárkémény és az első adandó alkalommal, amikor pénzhez jut homeoprostikat rendel magának. Nem kell csodálkozni hát, hogy a sorozat első kötetének első oldalán az első panelen éppen négyen ütlegelik, majd rövid úton lehajítják az Öngyilkosok Sétányáról, hogy a halálos savtóba vezető szabadesés közben próbálják megtudni tőle hová rejtett valami általuk igen keresett tárgyat. Difool nagy szerencséjére pitiáner besúgó is, ezért a robotrendőrség Py nevű tisztje úgy dönt, hogy némi tűzharc árán megmenti az irháját. Nyomozónk ezúttal tartja a száját, hiszen nem mindennapi kincs birtokába jutott és természetesen pénzzé akarja tenni, ám előtte hódolnia kell bűnös szenvedélyeinek, mi, olvasók pedig flashback formájában megismerkedhetünk az előzményekkel. 

Ahogy a noirok nagykönyvében meg van írva, ez is egy gyönyörű nővel kezdődött, egy ügyféllel, aki mindössze annyit kért tőle, hogy kísérje el a Vörös Gyűrűbe, majd még éjfél előtt juttassa haza. Az egyszerű feladat természetesen szó szerint balul sül el, amikor Difool keresztüllövi az üzekedést befejezni képtelen arisztokrata hölgy partnerének fülét, így kénytelen Farkasfejű Kill, az ember-farkaskutya mutáns elől a csatornába menekülni, ahol aztán végleg belekeveredik az egész univerzum létét meghatározó események sűrűjébe: egy haldokló idegen lény utolsó leheletével rábíz egy szinte végtelen hatalommal rendelkező tárgyat, egy apró fehér piramist, az önálló tudattal rendelkező Fényes Incalt. Innentől némileg felgyorsulnak az események, Difool és hűséges betonsirálya, Deepo nyomában van a galaxis leghalálosabb gyilkosa, a Metabáró (igen, őt ismerhetjük a Deltavision által magyarul kiadott Metabárók kasztjából), az Amok gerillaszervezet, az emberiséggel éppen hadban álló idegen faj, a bergek, a technopapok szervezete, Margarita kútváros diktátor-kormányzójának Púposokból álló magánhadserege, egy a Sötét Incalt imádó technokultusz és a Fényes Incal eredeti őrzője, a pszichikus képességekkel rendelkező Animah.

[SPOILERKARANTÉN VÉGE]

Miért ez a valószínűtlen hős? Jodorowsky-t a humanitás, az emberi gyarlóság foglalkoztatta, nem pedig a tökéletes és nemes harcos, a Metabáró vagy annak fogadott fia, a szűzies és az elme erejét fegyverként használó Solune által mutatott idealizált emberkép. A kozmikus események a történet kezdetén a jóképűnek jóindulattal sem nevezhető, esetlen és erkölcsileg gyarló, antihős Difoolból egy jobb, önmagát és másokat elfogadó emberi lényt faragnak, ami Moebiusnak köszönhetően vizuálisan is megjelenik a történet végére daliássá váló és nemes vonásokat öltő (most már nyugodtan kimondhatjuk) főhősön. Ne kergessünk persze illúziókat, mert az első sorozat utolsó oldala éppenséggel azt illusztrálja, hogy Jodorowsky szerint a belső utazás, önmagunk keresése sosem ér véget: Difool képtelen a változásra, ugyan megmenti az univerzumot, de önmagát nem képes és ennek következtében akarata ellenére újabb utazásra kényszerül. Érdemes megemlíteni, hogy a a tarot pszichomágikus aspektusában elmélyült Jodorowsky (A tarot útja címmel könyvet is írt erről Marianne Costa közreműködésével) az Incal főbb szereplőit a tarot főbb arkánumainak felelteti meg: Difool például a Bolond arkánumról kapta a nevét.

Az Incal sorozat első oldalai még természetszerűleg a Moebius alapította Métal Hurlant magazinban jelentek meg, majd 1981-ben látott napvilágot önálló albumban az első kötet, a Sötét Incal (L’Incal Noir). Hét évvel később, 1988-ban fejeződött be az első sorozat a hatodik kötettel, de ekkorra Jodorowsky már trilógiában gondolkodott, ám az Incal előtt (Avant l’Incal) című, előzményként szolgáló második ciklust Moebius más elfoglaltsága miatt egy friss tehetségre, Zoran Janjetovra bízta. A választás jónak bizonyult, Janjetov az igen magasra tett léc ellenére sem okozott csalódást és 1995-ben, tizennégy évvel a sorozat indulása után Az Öngyilkosok Sétánya (Suicide Allée) című kötet a Sötét Incal első paneljével ért véget. 

Mindezzel párhuzamosan Juan Gimenez közreműködésével Jodorowsky 1992-ben útnak indítja az ugyanebben az univerzumban játszódó Metabárók kasztja sorozatot, ami az Incal saga Metabárójának mítoszát hivatott felépíteni. Mindez azonban még nem elég: 1998-ban megszületik a Technopapok (Les Technoperes), 1999-ben a Megalex széria Janjetov és Fred Beltran segítségével, 2000-ben pedig Moebius rajzaival megjelenik a harmadik ciklus első kötete, az Incal után (Apres l’Incal). A chilei polihisztor azonban nem elégedett legendás francia kollégája munkájával, úgy véli, hogy az elfáradt és már nem motiválja a történet, így az albumot kitörli a kánonból, és újrakezdi a hat kötetesre tervezett ciklust Végső Incal (Final Incal) címen a mexikói José Ladrönn közreműködésével.

Az Incal-univerzum a mai napig tovább tágul, mi pedig reménykedhetünk, hogy a nyolcvanon túli, de egyébként teljes szellemi frissességgel rendelkező Jodorowsky még megéli élete fő művének beteljesedését. Zárszóként pedig álljon itt a mindig karakán kiállású írózseni egy interjújában elejtett tanácsa az ifjú képregényszerzőkhöz, amely egyúttal tökéletesen jellemzi eddigi munkásságát is: „Öljétek meg a szuperhősöket és meséljétek el a saját álmaitokat!”

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!