A fantasy egyik bevett toposza, hogy „a mágiának ára van”. E toposz mögött alapvetően két, egymással összefüggő gondolat húzódik meg: egyrészt az, hogy legyen valami szabályszerűség az ismert való világ szabályszerűségeit természeténél fogva felrúgó varázslat mögött, másrészt az, hogy ebbe a szabályszerűségbe rögtön csempésszenek is valami eredendő feszültségforrást. A fantasyk nagy része azonban, amint kimondja a mágiahasználat megfizetésének tételét, igyekszik homályos megoldások és triviális fordulatok mentén kibújni alóla. Az ezzel kapcsolatos írói ambivalencia érthető: csökkenti a főhős erejét, gúzsba köti szabadságát, bizonyos szempontból akadályozza a történetmesélés folyamatát. Hacsak úgy nem dönt az író, hogy ez a toposz nem pusztán egy mellékes világábrázolási elem, hanem maga a történetmesélési folyamat lényege.
Már V.E. Schwab trilógiájának első kötete, az Egy sötétebb mágia is példás következetességgel ábrázolta a három (plusz egy) Londont összekötő varázslat mibenlétét és működését, és sosem hagyta, hogy a fordulatok vagy akár a karakterdrámák pillanatnyi igényei felülírják az általa oly gondosan felépített világ belső, állandó logikáját. A második rész, a Gyülekező árnyak pedig immár cselekményvezetési szempontból is indokolja Schwab hozzáállását: akár azt a címet is kaphatta volna, hogy A mágia visszavág.
Mindenki az első kötet következményeit nyögi, és a fizikai fájdalmak, sebesülések még el is törpülnek a lelki és gondolati kínok mellett. Schwab, aki young adult könyveket is ír, az azokra olyannyira jellemző önmarcangoláshoz nyúl Kell hétköznapjainak leírásában, csakhogy míg a young adult művek hősei jellemzően röhejes krisztusi túlbuzgósággal veszik magukra a világ és benne mindenki összes terhét, mert szerzőik csak ilyen mesterkélten tudnak belső feszültséget teremteni, addig Kell és testvére, Rhy valóban felelős az Egy sötétebb mágiában bekövetkezett tragédiáért, a fekete láz éjszakájáért – vagyis teljes joggal gyötrődnek. Komplex, problémás, gyarló emberek ők, akik mindig próbálkoznak, és gyakran hibáznak, és most az életük ráadásul végleg összefonódott a mágiának köszönhetően: Kell csak úgy tudta megmenteni Rhy életét, hogy azt a sajátjához kötötte.
Schwab nem mulasztja el érzelmi és cselekményvezetési szempontból is kihasználni kettejük kapcsolatát, amelynek baráti melegségét és eleven oda-vissza pimaszságát immár bizarr mágia is fűszerezi – vagy inkább megrontja. És míg ők napról-napra vergődnek óhatatlanul és örökké közössé lett fájdalmaikban, érzéseikben, sőt részben gondolataikban, a halottnak hitt Fekete Londonban, az elveszett városban feltámad a mágia. És éhezik.
Ha a plasztikus leírások, a kiváló világábrázolás, a remek karakterrajz és az impozáns főellenség (nem egy gonosz varázsló vagy egy zsarnok király, hanem egy megszemélyesített természeti elem) mellé akarnék valami negatívumot is hozni, azt mondanám, hogy a Gyülekező árnyak a közel 600 oldal dacára sokszor inkább tűnik felvezetésnek, mint önálló könyvnek, vagyis könnyen rá lehet olvasni a trilógiák középső darabjának tipikus hibáját. Főleg, ha hozzávesszük, hogy sokkal lassabban bontja ki a cselekményét, mint az elődje. Hosszútávon azonban ez mégsem jelent problémát, mert a fogaskerekek, ha ráérősen is, de határozottan, izgalmasan és pontosan illeszkednek össze, a karakterek nőnek, változnak, a szituáció pedig folyton, alattomosan súlyosbodik, míg végül minden túlzás nélkül úgy teszed le a könyvet, hogy azonnal akarod a befejezést.
Na persze: ha ezek után Schwab elrontja a harmadik részt, ezt is óhatatlanul magával rántja, mert míg az Egy sötétebb mágia nagyjából önmagában is kerek egész, ez már határozottan nem. De az eddigiek alapján én nem aggódnék a záró darab színvonala miatt.
Eredeti cím: A
Gathering of Shadows, fordította: dr.
Sámi László
Ventus Libro Kiadó, 2017, 576 oldal
