Rulers of the City - A gengszterlét elviselhetetlen könnyűsége

Az olasz zsarufilmek - a nagytesótól, azaz az ihletadó amerikai klasszikusoktól (Bullitt, Piszkos Harry, Francia kapcsolat) lesve - sokszor meglepően fajsúlyos drámát kevernek észvesztő akciójeleneteik közé, és cinikus véleményeket, lehangoló megfigyeléseket fogalmaznak meg a törvénykezés hiányosságairól, a rendőri és bírói szervek korrupciójáról, a társadalmat és erkölcsöt erodáló korszakos problémákról. 

Az eseményeket eme (hazájukban poliziescónak is nevezett) filmek gyakran a tisztességes, félretolt kisember szemszögéből mutatják be (Franco Nero ugyanazon évben kezdett önbíráskodásba a Street Law-ban, mint Charles Bronson a Bosszúvágyban), vagy a lehetetlen küldetésre vállalkozó, eszköztelen, felsőbb hatalmak által magára hagyott zsaru toposzához nyúlnak (lásd a  Violent Rome-Violent Naples párdarabját, melyben Maurizio Merli a korszak erős mezőnyében is utolérhetetlen, szikrázó férfienergiával tölti fel a bajuszviselést). Sőt, olykor éppen az alvilági karriert választó, morálisan küszködő vagy elbukott, sajátos dilemmáik és a helyzetüket okozó külső hatások miatt mégis szimpátiánkra-szánalmunkra számot tartó embereket állítanak középpontba (Violent City, de akár a zavarba ejtő, szívszorító és szadista Almost Human is idesorolható).

Fernando Di Leo termékeny munkásságának legpompásabb, 70-es évek első felében készült darabjai - Milano Calibro 9, The Italian Connection/Manhunt, The Boss - éppen ez utóbbi kategóriába esnek. A Rulers of the City őket pár évvel követő, hasonló témájú, de elsőre meglepően könnyed hangvételű, optimista történet egy magabiztos, felkapaszkodni törekvő fiatal gengszterről. Az ő immorális kalandjait követjük, kedélyes, de még a korszakban is némileg gyanús távolságtartással, sőt pusztán a férfi sármjának, illetve főszereplő státuszának köszönhető automatikus, egyes ellenérzéseket együttműködően felfüggesztő nézői szimpátiával.

Már a nyitójelenet árulkodó: Tony épp békésen szedi a védelmi pénzt a megélni próbáló polgároktól, nyitott sportkocsijából nőket végigmustrálgatva, míg az egyik elkeseredett üzlettulaj neki nem ront. Hősünk alaposan elveri szerencsétlent, és elégedetten megy főnökéhez dicséretért és komolyabb megbízásokért - hiszen jól végezte el a dolgát. A drámai feszültség nem is erkölcstelen és törvénytelen tetteiből fakad (miközben nem történik utalás arra, hogy belekényszerült volna eme életmódba), sőt éppen a banda kisstílűsége és a főnök kevéssé ambiciózus hozzáállása zavarja Tonyt. Dicsőségszerző magánakciói azonban súlyos következményekkel járnak munkatársaira, majd az alvilág különböző grádicsain álló személyes barátaira is. (A film egyik USA-beli címe, a Mister Scarface utalhatna a Pacino által megformált Sebhelyesarcú arroganciájára és ambiciózusságára is, ám nem erről van szó: Jack Palance főgengsztere, a város aktuális ura viseli e becenevet).

A film Di Leo legjobb munkáihoz képest kissé egyenetlen, mintha ezt most lazításból forgatta volna le a rendező. Néha nehéz eldönteni, hogy a forgatókönyv nagyvonalúságának vagy szándékos tréfának köszönhetőek-e a cselekmény zökkenői, a karakterek jellemében bekövetkező hirtelen váltások. A nézőnek vagy sportos képzeletre van szüksége, hogy ezek ellenére át tudja élni a gengszterlét lazán felskiccelt drámaiságát, vagy némi nagyvonalúságra, hogy a slapstick humorú bunyókból, a ratatatás akciójelenetek élvezetéből ki ne zökkentse a néhol betüremkedő valóság szigora. (A verekedések hamisíthatatlan Bud Spencer-Terence Hill stílusán túl egyébként Di Leo egyértelmű kalapemelést tesz a páros filmjei előtt  Tony piros buggy-jával is.)

A 70-es évek politikailag-társadalmilag szétzilált Olaszországában az erőszak szórakoztató, de a fájdalom valódi, a szerelem ritka, egy jó dugáshoz pedig legalább négyen kellenek (egy mai keménylegény vélhetően buzit kiáltana a kemény munkában elszenderült férfiak láttán, akik megtűrik egymást egyazon meztelen gabalyodásban...) Kihegyezett genderérzékenységűeknek egyébként sincs hely ebben a pulp képregényeket idéző, felelőtlen, keménykedő szövegekkel és kakaskodással teli világban, ahol a férfiak büszkén csaholnak és marakodnak, a nők pedig hálás kacérkodással díjazzák a végigmustrálásukat. Fiatal, nyughatatlan gengszterhősünk gesztustára nagyrészt péniszmutogatással egyenértékű fickóskodásból áll. Adyval szólva őszintén vallhatná: “az egész élet bennem zihál”. Minden tettével lendületből rohan neki a világ keményebbik felének, minden csak akkor érződhet valódinak, ha sérülés és halál lehetőségének közelsége ad kontrasztot a jelen pillanatban létezés folyamatosan bizonyítandó életélményének.

Az arany csábítása ezúttal is jelképes, hiszen nincs valódi, igazán hihető motiváció a pofátlanul ad-hoc módon megtervezett és véghezvitt bizonyíték-lopás, majd a zsarolással történő meggazdagodás terve mögött, mely még a szereplők által is borítékolhatóan erőszakos konfrontációban végződik (sőt még az is feltehető, hogy ennek kiprovokálása volt a valódi cél). A tékozló fiú maga is tudja, hogy nem a gazdagság állapotának  megélésére, a pénz összegyűjtésére vágyik, inkább csak annak megszerzésére és elszórására.

A mai, mesterségesen megérzékenyített nézők szemét bizonyára szúrná a film szexizmusa, morális csúsztatásai, laza akcióvígjátékból kilógó figurái (a meleg férfiak összes sztereotípiáját felvonultató Vincenzo szerepében Vittorio Caprioli lubickol, pillanatok alatt megtöltve nyúlfarknyi jeleneteit az olasz mozira oly jellemző életvidám pajkossággal).

Rulers of the City kalandfilmes könnyedségű cselekménye a féktelenség és vagányság felszínes mámorát dicsőíti, így nevezhető akár a zseniális, fekete humorú, az akcióhősök önbíráskodását groteszk méretűvé nagyító, egyébként totálisan pszichopata Live Like A Cop, Die Like A Man testvérdarabjának (de rengeteg más jellemző is összeköti őket: 1976-os keltezés, Fernando Di Leo mint forgatókönyv-író, látens homoszexuális felhangok a két férfihős között - sőt még fizimiskájuk is egészen hasonló). Visszanézve, férfiösztönöktől és adrenalintól megtisztult fejjel azonban világosan olvasható huncut sármja alatt megfogalmazott kritikája az értékválságban szenvedő modern világról - melynek érvényessége napjainkra semennyit sem csökkent.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;