Richard Morgan: A végzet barlangjai - Vagány, véres fantasy lélekdráma

Újabb könnyes búcsú ideje jött el: Az acél emlékében és A holtak szavában megismert keserű, kiábrándult antihőseink letészik a lantot a Nem hősöknek való vidék-sorozat harmadik, utolsó részében. Ringil Eskiath, megkeseredett háborús hős, kitagadott nemes, kezdő feketemágus, illetve két barátja, az északi sztyeppék nomádja, Sárkányvész Egar és a félig ember, félig kiriath Archeth válogatott káromkodások és nem kevés lemetszett végtag kíséretében, vért izzadva igyekeznek megőrizni a világot olyannak, amilyen, hiába is vetik meg és lógnak ki belőle.

Aki olvasott már Richard Morgantől bármit, az tudja, hogy “hőseink” nem puszta jófejségből, vagy túlbuzgó kiscserkészi hevülettől átfűtve darálják át magukat a pöcegödrök mélységein, hanem belső vívódások, dilemmázások, önmarcangolások és külső, istenek vagy idegen lények általi trükkös beavatkozások közös metszetének köszönhetően. A végzet barlangjai nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a második kötet letette: a földre pottyant Kormányos figyelmeztetése miatt összetrombitált expedíció megérkezett a világ végére, hogy felkutassa az aldrainok utolsó Sötét Királyának sírját. Újfent csak, Morgan nem az lenne, aki, ha ez ilyen egyszerűen menne, sőt.

Az utolsó rész egyik legszimpatikusabb vonása, hogy végre kibomlanak a korábban észrevétlenül összekuszált szálak. Fény derül az átveréseknek álcázott duplaátverésekre, a kiriathok örökségére, a dwendák elkárhozott múltjára, a Sötét Udvar “isteneinek” módszereire, a világok közti világok létezésének okára és még ennél is többre, egészen a kozmikus horror és a poszthumán sci-fi beköszönéséig. Jókora katyvasznak hangzik, de ha ezeket a sorokat olvasod, nagy eséllyel túl vagy az előzményeken, és nem akadsz fenn semmin.

Ugyan a korábbi cikkeimben szapultam rendesen Morgant terjengős, csapongó írásáért, amivel sajnos nem könnyíti meg az olvasója dolgát, és habár minden korábbi kritikai észrevételemet fenntartom, azt mégis a javára írom, hogy a türelem és kitartás alaposan meghálálja magát, kiváltképp ebben az esetben. Azt nem állítom, hogy A végzet barlangjaiban nincs olyan rész, ami ne késztetne fejvakarásra (főleg a befejezés), de a kirakós szinte minden része rendelkezésünkre áll már - magunktól összerakni azt pedig rendkívül kellemes élmény. Ezáltal Morgan olyan világot tár fel előttünk, amely roppant egyedi, mind hangulatát, mind részleteit tekintve - a benne élőkről nem is beszélve.

Morgannél nem a sztori a lényeg, az A-ból B-be eljutás, az csupán háttér: ahogy az eddigi könyveket is a szereplők vitték el a vállukon, és ezalatt értendő minden mellékszereplő, úgy a befejező kötetben újra a belső drámák által motivált, rendkívül színes, kegyetlenül hiteles és emberi karakterek állnak fókuszban. Morgan direkt rá is játszik erre: Sötét Király meg expedíció, ugyan, ezek mind csak McGuffinok, tükör és füst, amikkel kibillenti olvasóját (és persze szereplőit is) a biztonsági zónából. Hőseinek megoldásai többször is eszembe juttatták a Firefly szürke moralitású karaktereit, akik józan paraszti ésszel vágják át a Gordiusz-csomókat, nem lacafacázva.

Karakterközpontúsága miatt így a sztori erősen másodlagos szerepet tölt csak be, bár ehhez már igazán hozzászokhattunk - míg a második részben nagyon feltűnő volt az átkötéses időhúzás, a látszólagos sehova sem tartás, addig a záróakkordra nyilván pörgősebb tempót kellett diktálni. Aki azonban azt várja, hogy a majdnem 700 oldalas könyvben egymást követik majd az események, az bizony csalódni fog, sőt, konkrétan a regény első felében (az erős indítást leszámítva) megint egy helyben toporgunk. Értem én, hogy a lírai érzelmekhez és a mocskos, sötét, “szívás az élet” fílinghez szükség van az alapos lélekrajzra, de az is biztos, hogy kábé 100 oldalt simán ki lehetett volna metszeni úgy, hogy ne csorbuljon a mondanivalója.

A második félidőben viszont egyre magasabb fokozatba kapcsol a sztori, a szereplők  távolabb kerülnek egymástól, ahogy egyre-másra hullik le a lepel a múlt nagy rejtélyeiről, és folyamatosan nő a tét, míg végül egy meglepően visszafogott, mégis grandiózus finálét követően minden a helyére kerül - talán kicsit túl gyorsan is, már ami az Archeth-szálat illeti, mert vele mintha Morgan nem tudott volna mit kezdeni, és rittyentett számára egy alibi-finálét (ami egyrészt csak félig alibi, mert logikus és érthető, ráadásul már az első kötet megágyazott neki, másrészt viszont a fekete boszorkány igazi fináléja, az utószó ismeretében még várat magára - akár egy jövőbeni folytatás képében).

Visszatekintve az egész trilógiára, a Nem hősöknek való vidék egy bitangjó low/dark fantasy sorozat, baromi erős karakterekkel, megfejtésre váró, izgalmas, de zavarba ejtő világgal, kihámozásra, élsimításra szoruló történetmeséléssel és a Morganre jellemző dagályos, ám vagány stílussal. Sokkal merészebb és bevállalósabb, mint a Trónok harca, frissebb és modernebb, mint az átlag fantasyk, emberközelibb és mégis elrugaszkodott. Igazi ínyencfalat.

Eredeti cím: The Dark Defiles, fordította: Benkő Ferenc
Agave Könyvek, 2017, 672 oldal


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!