Boss és társa, Amos leülnek a poros vadnyugati koszfészek
éttermébe, és amikor a tulaj észreveszi, hogy két fekete vendége van,
köpni-nyelni nem tud, csak hitetlenkedve bámulja őket. Boss, akinek addigra már
pont tele van vele a töke, hogy a város úgy néz rájuk, mint valami bizarr és
illetlen vándorcirkuszra (lásd még: Django elszabadul, „Is that a nigger on a
horse?”), kifakad, és a barátjára mutat: „Figyelj, tudja ő, hogy nigger. Én is
tudom, hogy nigger vagyok, úgyhogy teljesen felesleges közölnöd velünk, hogy
niggerek vagyunk. Viszont még a niggereknek is kell enniük, úgyhogy hozz nekünk
valami kaját gyorsan, vagy szétdurrantom a fejedet.” Nem sokkal később Amos egy
rabszolgatartó déli úr flancos beszédstílusát és akcentusát tökéletesen mímelve
közli a polgármesterrel, hogy szíveskedjen visszajönni később, mert étkezés
közben nem tárgyalnak senkivel.
Amikor éppen nem üvöltöznek egymással a puskák és a hatlövetűek, a Boss Nigger (1975) efféle komikus szituációkkal múlatja az időt. Abban, hogy az akkorra blaxploitation-szupersztárrá emelkedett Fred Williamson első forgatókönyve meglepően bővelkedik a vígjátéki elemekben, nyilván komoly szerepe van az egy évvel korábban bemutatott Fényes nyergek sikerének. Mi több, Williamson a fekete seriff konfliktusokkal teli koncepcióját is nyilván Mel Brookstól nyúlta: Boss és Amos fejvadászként érkeznek a városba, ahol rájönnek, hogy a polgármester egy követ fúj a helyieket terrorizáló bandával, mire megzsarolják, hogy csináljon belőlük seriffet és seriffhelyettest. Egy ideig élvezik a helyzetüket (a fehérek bosszantását nem kevésbé), de aztán eljön az idő, amikor szembe kell szállniuk a város ellen vonuló bandával.
A Boss Nigger egy jelentős része a „fekete seriffek egy rasszista fehérekkel teli városban” helyzetkomikumára épül. Boss egymás után teszi helyre a bőrszínük miatt elégedetlenkedő helyi seggfejeket, Amos pedig képtelen „fekete törvények" egész sorát hozza: lecsuk mindenkit, aki niggernek nevezi őket, vagy nem köszön vissza nekik az utcán. Bár a blaxploitation filmek általában a feketék dühéről, felháborodásáról, jogos bosszújáról szóltak, a Boss Nigger egyszerűen csak a rasszisták ellen fordítja a saját rasszizmusukat, és nevetség tárgyává teszi őket – a faji egyenjogúság melletti passzívabb kiállásnak köszönhetően ez nagyjából a blaxploitationök Martin Luther Kingje (szemben a műfaj sok-sok Malcolm X-ével).
A film abban különbözik a szökött rabszolgákról szóló elődeitől (Legend of Nigger Charley, Soul of Nigger Charley), hogy faji színezetű poénkodások ide vagy oda, a fő konfliktusból kiveszi a rasszok jelentőségét: Boss és Amos egy rakás banditával szállnak szembe, és ebben a heroikus kiállásban nincs különösebb szerepe fekete bőrszínüknek, lehetnének akár fehérek is. Mivel azonban nem azok, a Boss Nigger a klasszikus westernt bolondítja meg egy adag blaxploitationnel, ahogy nem sokkal korábban a Shaft tette az akciófilmekkel.
Nagyjából egy óra elteltével aztán a kacagtató szituációk szinte egy csapásra elapadnak. Boss fogságba esik, a poénok helyét kínzás, verés és brutális veszi át, jön a nagy leszámolás, dörögnek a fegyverek, robbannak a dinamitok, a befejezés meglepően komor és kiábrándult. De annak ellenére, hogy a Boss Niggert a kompetens Jack Arnold (A fekete lagúna szörnye, A hihetetlenül zsugorodó ember) rendezte, az akciójelenetei meglehetősen egyszerűek vagy akár egyenesen suták, hiányzik belőlük a dinamika, sőt általában még a vér is.
A film így szinte teljes egészében az iszonyú karizmatikus Fred Williamson vállán nyugszik (a társát alakító D’Urwille Martin még komikus mellékzöngének is csak mérsékelten meggyőző, nemhogy pisztolyhősnek), aki a mozgásával, az energiájával, az élénkségével szerencsére még egy statikus beállítást is képes életre kelteni. Mellette a motoros exploitationjeiről elhíresült William Smith érdemel még említést a meggyőzően geci bandavezér szerepében.
A Boss Nigger mint afféle antirasszista westernkomédia szórakoztató és üdítő darab, és ha messze is van attól, hogy műfaja legjobbja legyen, sajátos hangvételéből és a vadnyugati klisék blaxploitationhöz igazításából kiindulva nem csoda, hogy az egyik leghíresebbikévé vált.