Georges Simenon: Maigret emlékiratai - Egy író és hőse farkasszemet néz

Vajon mi a titka a Georges Simenon-regények különös mágiájának? Miért olyan ismerősek karakterei, miért olyan plasztikusak tőlünk időben és térben is messze eső helyszínei, társadalmi közegei? Hogyan éri el ezt célratörő stílusával, tömör leírásaival, szűkmarkú dialógusaival - melyekben nagyobb súlyuk van a ki nem mondott szavaknak, mint az elhangzóknak -, célratörő cselekményeivel? Hogyan, mitől működnek olyan szépen ezek az egyszerű történetű, látványos csúcspontokat és vérfagyasztó leleplezéseket nélkülöző fapados csodák?

Bár magabiztos és egyetemes válasszal nem szolgálhatok - már csak ama bizonyos mágikus erőt illető csodálatom nyilvánvalóan személyes jellege miatt sem -, de a legfontosabb indok talán épp Simenon prózájának őszintesége és egyenessége. Ez képes a hétköznapi eseményeket jelentéssel feltölteni úgy, hogy sosem válik giccsessé, komoly tanulságokat tálalni úgy, hogy sosem válik didaktikussá. Nem bűn és bűnhődés, csak a bűnös érdekli, de rosszul mondom, nem is az, hanem inkább: a bűnbe keveredett Ember. No és azok az apró megalkuvások, törvénysértések, morális csuklások és lelkiismereti botlások, amelyeket csupán azok ismerhetnek saját életükből, akiket anya szült erre a világra.

Természetesen a fentiek nem csak a Maigret-ciklus darabjairól mondhatóak el - a szerző által “kemény irodalomnak” nevezett regényei is ugyanolyan szikárak, erősek, kiválóak - , de előbbiek hatása még elképesztőbb, talán éppen azért, mert annyira kirínak műfajukból tündöklő, de nehezen leírható igényességük miatt. Rengeteg író gyártott már tucatszámra híres detektívregényeket, melyek állandó főszereplői gyilkosságokat és más fajsúlyos bűntetteket derítenek ki, jellegzetes - mai kifejezéssel: jól brandesíthető - szokásokkal, manírokkal. Csakhogy Agatha Christie-t én középiskolás korom óta nem tudok, nem akarok kézbe venni (elolvastam a magam részét belőlük, rájuk untam, önismétlőnek és felszínesnek érzem őket). Sőt, ahogy öregszem, még imádott Sherlock Holmes novelláimat is sutának, modorosnak érzem néhol. Másrészről annak idején szenvedtem Dosztojevszkij megkerülhetetlen őskrimijén, a Bűn és bűnhődésen is: túlírtnak, nehézkesnek éreztem az irodalmi krimi e klasszikusát.

Kevesek képesek egyforma gondossággal, de írói önelégültséget, tévelygést, felesleges cicomázást elkerülve megragadni a bűnregény szívét jelentő, kíváncsiságunkra építő rejtélyt és a lelkét adó, gyakran kiélezett morális dilemmákat. A dombon, melyet a “komoly igényű” szépirodalom és a “pusztán szórakoztató” lektűrök hullámai nyaldosnak (e két kategória sem választható élesebben ketté, mint a szomszédos tengerek...), csupán két király üldögél a fejemben: Friedrich Dürenmatt és Georges Simenon. Előbbi az elvontabb, drámaibb, keveset alkotó - a messziről tisztelt mester. Utóbbi az emberszagúbb, gyalogosabb, gazdag munkásságú - a hű barát. Róla lesz most szó, regényciklusa egy különös, önreflektív darabja, a Maigret emlékiratai kapcsán, melyet ezúttal a rendőrnyomozó narrál, a másik főszereplője pedig: maga az író.

Rendhagyó mű ez, teli irodalmi játékossággal. Nyomozást, bűnesetet nélkülöz, csupán az idősödő nyomozó vall szakmai és magánéletéről, különös hangsúlyt fektetve az íróval való kapcsolatára, aki személyét fikcionalizálva, helyenként átírva sikeres regényciklust publikált, megélhetést biztosítva magának belőle. Egyszerre szórakoztató és melankolikus az a nehezteléssel vegyes rezignáltság, mellyel Maigret a sztárnyomozói szerepet, a csúsztatásokat fogadja. Nem kevésbé érdekes - főleg a rajongók számára - Simenonnak a fiktív nyomozó szemén át önmagáról kialakított képe. Nem kevés önkritika, de büszkeség is tetten érhető benne, ahogy a regényben megjelenő fiatal író azt fejtegeti, miként hozta létre leghíresebb karakterét, miként szabta ízlése szerint szokásait, miként cserélgette, nagyította vagy tüntette el pozitív és negatív jellemvonásait.

A Maigret emlékiratai távolról sem klasszikus Simenon-történet. Leginkább zavarba ejtő, bensőséges-belterjes, megragadhatatlan hangon megszólaló gondolatfolyamként írható le. Szándékoltan elidegenítő, hogy annál nyíltabb őszinteséget engedhessen meg magának. Ugyanannyira szól írói önkényről, mint öregedésről, házasságról, rossz útra tévedtekről, rendfenntartói hivatástudatról, vagy épp a nyomozás izgalmáról - annak különböző résztvevői számára, a rendőröktől a civileken és a bűnözőkön át egészen az olvasókig.

Ha főfelügyelőnk ismerné Az ember tragédiáját, könnyen lehet, hogy annak záró soraival foglalná össze saját életének tapasztalatát az egy helyben forgó világról, no és a talpán maradni próbáló kisemberekről, legyenek azok rendőrök, szeretők, csaposok vagy gyilkosok. De talán csak hümmögne egyet, szendvicseket és sört hozatna a Dauphine-ból, és elgondolkodva a korsóba hörpölne, mint nem is annyira távoli lelki társa, Svejk, a derék katona, és a nép temérdek más filozófusa azóta.

Eredeti cím: Les Mémoires de Maigret, fordította: Ertl István
Agave Könyvek, 2017, 144 oldal 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!