Amikor tavaly szeptember végén egy dupla epizóddal elindult a Discovery, úgy tűnt, egy olyan sorozat született, amely méltó a bő fél évszázados Star Trek szellemiségéhez. Annak ellenére is, hogy nem a felfedezés eszméjét ölelte keblére, hanem egy háborút választott fő témájául, a manapság elengedhetetlen látványosságok, űrcsaták és harcjelenetek felszíne alatt ugyanis ott dobogott a Star Trek igazi szíve: a moralitás és a humanitás. Az első két epizód felállított egy status quót, aztán rögtön fel is borította, és elindult egy teljesen új irányba, miközben olyan kényelmetlen kérdéseket feszegetett, mint hogy kétségbeesett háborús időkben mennyire érdemes, szükséges és lehetséges ragaszkodni a társadalmunk alapjait jelentő elvekhez.
Az évad végére azonban a sorozat minden ilyen érdekes dilemmát, konfliktust és karakterfejlődést beáldozott a parasztvakító fordulatok és az olcsó, dilettáns feszültségkeltés oltárán. Mintha a Tizenkét dühös ember első fél órája után a vádlott fegyverrel a kezében beszabadulna a szobába, hogy kinyírja az esküdteket, de az utolsó pillanatban hátulról lepuffantaná egy őr. Probléma megoldva, mindenki csomagolhat.
A klingonokkal vívott háború kirobbanásával (durván tíz évvel járunk Kirk és Spock kalandjai előtt) a Discovery ambiciózusan felsorakoztat egy rakás ígéretes karaktert: a főhőst, Michael Burnhamet, aki a konfliktus kezdetén lázadásra kényszerült, és emberi természete, valamint vulkáni neveltetése között őrlődik; az elsőtisztet, Sarut, aki fajának természetéből adódóan (megérzik a veszélyt) óvatos, vagy éppen gyáva, attól függ, ki honnan nézi; Ash Tylert, a biztonsági tisztet, aki súlyos problémákat cipel magával közelmúltbeli klingon fogságából; és persze Gabrial Lorca kapitányt.
Burnham (a The Walking Deadből importált Sonequa Martin-Green) főszereplői státusa ide vagy oda, Lorca volt a Discovery egyértelmű nagyágyúja. A keményöklű harcos és libidókirály Kirk, illetve a kifinomult, elegáns úriember, Picard után a Star Trek évtizedeken át nem tudott előállni egy igazán markáns kapitánnyal – Sisko és Janeway sótlan Picard-klónok voltak, Archernek pedig még ennyi sem jutott, és annak ellenére, hogy korai felfedezőként sok etikai dilemmával kellett szembesülnie, teljesen jellegtelen figuraként merült feledésbe. Lorca viszont, túl azon, hogy kicsit visszakanyarodott a „man of action” Kirkhöz, valami egészen újat jelképezett: egy korántsem feddhetetlen kapitányt, aki szinte büszkén vallja a „cél szentesíti az eszközt” elvét, és kiszámíthatatlanul manőverez a morális szürkezónában, így pedig a puszta létezésével megkérdőjelezi a Föderáció utópiájának tisztaságát és őszinteségét.
Jason Isaacs nagyszerű alakításában Lorca izgalmasan komplex, megszállott és badass karakterként indult (az egész Star Trek-mitológia egyik legvagányabb momentuma volt, amikor fényre érzékeny szemét gyorsan lekezelte, hogy gond nélkül, teljes elégtétellel nézhesse végig az ellenséges klingon vezérhajó vakító felrobbanását), de aztán az évad felénél, amikor a sorozat túllépni látszott a kezdeti esetlenségeken, és leszállította addigi legjobb epizódját (Into the Forest I Go), jött a tüköruniverzumos kanyar, és minden ment a levesbe. /A következő bekezdés spoileres!/
Mint kiderült, Lorca nem egy komplex, kétes moralitású karakter, hanem a Star Trek tüköruniverzumát uraló Terrán Birodalom egybites, megalomán, zsarnoki gonosza, aki mindaddig csak szerepet játszott a Discovery kapitányaként (aszongya: „Make the Empire Glorious Again” – I shit you not!). Nem sok ígéretes figurát nulláztak-butítottak le ilyen gyorsan és ilyen brutálisan egy szimpla, sokkolónak szánt fordulat és szégyentelen fanservice kedvéért. Hasonló sorsa jutott a sorozat összes többi konfliktusa és kérdésfelvetése is a dimenzióközi spórákkal való közlekedés veszélyeitől Ash Tyler egyre súlyosbodó poszttraumatikus stresszén át (hé, haver, hol a klingonom?) a Föderáció elveinek háború alatti fenntarthatóságáig. Pár epizód alatt minden probléma nevetségesen leegyszerűsödött, hogy gyorsan meg lehessen oldani néhány lövéssel vagy egy giccses lelkesítő szónoklattal (Burnham beszéde az évadzáró végén az iszonyatos szekunder szégyen tökéletes példája, Bill Pullman ID4-beli öntömjénező monológjának és Paulo Coelho képeslapos bölcselkedéseinek torz szerelemgyereke).
Az utolsó részre ráadásul mintha a pénz is elfogyott volna, így a nagy fináléban hőseink a régi sorozatokat idéző (de 2018-ban azért már mégiscsak kínos) szegényes díszletek között szaladgálnak a klingon bolygó barlangrendszerében egy csúnyán kiszámítható, röhejes karakterpillanatokkal és fordulatokkal teli cselekmény mentén, hogy a lehető legkörülményesebb és leghervasztóbb módon vessenek véget a háborúnak. Ekkorra a Discovery, női főszereplő, meleg tudományos tiszt, cicik, vér és „fuck”-ozás ide vagy oda, az ötleteiről és progresszivitásáról elhíresült Star Trek hosszú és gazdag történetének eddigi leggyávább reprezentációjává válik, az időközben felmerült kényelmetlen kérdések pedig… elpárolognak, mintha soha nem is lettek volna.
Ez önmagában, minden előzmény nélkül is elég nagy baj lenne, de ráadásul volt nekünk egy Deep Space Nine-unk, ami ennél ezerszer hatásosabban, okosabban és húsbavágóbban játszott el a „háború az utópiában” koncepcióval, olyan témákat érintve, mint a rendőrállam és a statárium. Csak idézzük fel a sorozat, mi több, az egész Star Trek-franchise egyik legjobb epizódját (In the Pale Moonlight), amelyben Sisko kapitány a Föderáció megmentése érdekében csal, hazudik, és gyilkosságban vállal bűnrészességet, hogy berángassa a vonakodó romulánokat a Domínium elleni pusztító háborúba – majd a végén kijelenti: nem csak együtt kell élnie mindezzel, de együtt is tud élni vele. A Discovery nem fényévekre, kvadránsokra van a téma ilyen színvonalú taglalásától.
Persze az is lehet, hogy túl szigorú vagyok, elvégre a tizenöt epizód többsége mégiscsak élvezetes, szórakoztató, némelyik pedig kifejezetten nagyszerű, és valljuk be, az ősszériát leszámítva az eddigi Star Trek-sorozatokat sem az első, jellemzően esetlen és útkereső évada miatt szerettük. Csakhogy amíg azok az első évadok hagyományosan önálló epizódokból álltak, vagyis esetükben könnyű elválasztani az ocsút a búzától, ez itt egyetlen összefüggő történetet mesél el, vagyis még az arányaiban kevés nagyon rossz rész is megmérgezi az egészet – főleg, hogy a legnagyobb csalódást éppen a lezárás jelenti. A második évadot mindenesetre már berendelték, és a kérdés innentől kezdve az: fel tud-e ebből állni a Discovery? Most, hogy oly sok év után végre ismét van egy Star Trek-sorozatunk, a remény a legvadabb klingon harcosnál is szívósabb…