Ezt a cikket nemrégiben elhunyt szerzője emlékére közöljük újra.
A Mad Max elsöprő sikere után George Miller lehetőséget kapott, hogy tisztességes, de még messze nem horribilis (2 millió dolláros) költségvetésből leforgassa sötét, kegyetlen akció-thrillerének második részét, ő pedig képes volt maradéktalanul élni a nagy lóvéval járó lehetőségekkel: Az országúti harcos a "Minden idők legjobb folytatásai"-listák örökös tagja, a posztapokalipszis-filmek máig vetélytárs nélkül álló remeke, agyzsibbasztóan kreatív, őrült, önálló univerzumot teremtő klasszikus. Látványvilágát számtalan módon, számtalan eszközzel próbálták másolni (hiába), saját fejezetet érdemel a műfaj történetében, jómagam úgy fogalmaznék: van a Mad Max 2., meg egy rakás film, ami mind mérföldekre lemaradva lohol a nyomában.
Az emberiség végérvényesen felzabálta a világot, tartalékai kimerültek, homok, rozsda, por és halál mindenütt. Az utakon állatias, kegyetlen bandák az urak, Max (Mel Gibson, nyilván) pedig mostanra egyszerű, napról napra élő magányos vándor, egyetlen társa a találó, "Kutya" névre hallgató kutya (aki nem mellesleg szerény véleményem szerint a filmtörténet legvagányabb küllemű ebe). A lerohadt világban a benzin felbecsülhetetlen értékű, így, mikor hősünk kiapadhatatlannak tűnő forrásra bukkan, elhatározza, hogy minden áron szerez belőle egy tetemes mennyiséget. A naftát birtokló aprócska, békés közösség tagjai kezdetben bizalmatlanok vele, de hamarosan kiderül, hogy Max az egyetlen, aki segítségükre lehet a barbár csürhe ellen folytatott elkeseredett küzdelmükben.
A Mad Max második része pontosan olyan, amilyennek egy jó folytatásnak lennie kell: minden szempontból többet vállal elődjénél, monumentálisabb, látványosabb, és még dinamikusabb, de konzekvensen tartja magát az első film erényeihez, tovább fejleszti, táplálja univerzumát, nem csupán lelketlenül ismételgeti jól bevált gesztusait. Úgy képes új aspektusokat (humor, számtalan emlékezetes mellékkarakter) integrálni a történetbe, hogy közben egy pillanatra sem kell elszakadnia eredeti törekvéseitől, a plusztartalmakat a már meglévő, masszív váz köré építi, sértetlenül hagyva a magot, mely a gépezetet működteti.
Lazán alkalmaz olyan, első pillantásra keresettnek, közegidegennek tűnő megoldásokat, mint a jófej kisgyerek, vagy a már említett kutya szerepeltetése, ezek azonban hibátlanul illeszkednek világába, egy másodpercre sem érezzük, hogy csak a célközönség kibővítésének okán bukkannának fel. A manufaktúrában élő közösség tagjai szállítanak a filmbe egy kedves, komikus hangvételt, Miller azonban a brutalitásból, a kendőzetlen erőszak-ábrázolásból sem hajlandó engedni, a két világ ütköztetése pedig szépen szolgálja a sztori alapkonfliktusainak kiéleződését. Szükség is van a rengeteg mellékszereplőre, a legszimpatikusabb figurák sincsenek biztonságban, a készítők nem szívbajosak, ha a bodycount növeléséről van szó.
Minden egyes elköltött dollár meglátszik a filmen, a sminkek és a jelmezek csúcsdizájnosak, a díszletek és a járgányok aprólékosan, a legutolsó csavarig művészi igényességgel kidolgozottak, már-már barokkosan részletgazdagok, miközben sikeresen tartják fenn az esetlegesség, a véletlenszerű összehegesztettség illúzióját. Szinte belesajdul a szív, ahogy ezeket a csodálatos kreálmányokat a lélegzetelállító, fergeteges fináléban kíméletlenül lezúzzák - de csak szinte, az idegtépő adrenalinbomba mindenért kárpótol.
A lepusztultság szemet gyönyörködtető, az amorf, torz gépszörnyek bámulatosan esztétikusak, ráadásul Millernek és csapatának gond nélkül sikerül megőriznie az underground légkört - a Mad Max 2. olyan ambiciózus, mint egy kurva sok pénzből forgatott rajongói film (apropó: Mad Max Renegade címen elérhető egy kilencperces low budget produkció, ami Max és Kutya egymásra találásának történetét regéli el, érdemes bevizsgálni, kedves kis darab).
A film gonosztevők tekintetében is rálicitál a nagy elődre: egyrészt drasztikusan megnő a létszámuk, másrészt még az eddig látottaknál is állatiasabban viselkednek, már nem csak morális gátjaik nincsenek, de embernek is csak bajosan nevezhetők. Sikolyokkal, kántálással, vicsorokkal kommunikálnak, hörögnek, nyáladzanak, láncra verve vezetik egymást, akár az állatokat. Társaikkal szemben sem szolidárisak, nem a társadalmi rend ellen lázadnak (mivel ilyen már nem létezik), egyszerűen a pusztítás öröme, a destrukció vágya a hajtóerejük, láthatóan még saját vezérük, az izomkolosszus Humungus (Kjell Nilsson) is mélyen megveti őket.
A horda tagjai közül is kiemelkedik Vernon Wells a totálisan őrült, kezelhetetlen, pszichopata agresszor Wez szerepében - ő játszotta egyébként az ultrageci Bennettet is a Kommandóban, kétségkívül van valami a tekintetében, ami miatt megtalálják az ilyen kedves, imádnivaló karakterek.
Max személyiségfejlődése logikus következménye az első rész eseményeinek, kiábrándult, az emberekkel szemben bizalmatlan, önmagát mindenféle kötelezettségtől óvó, kizárólag a túlélésért küszködő magányos farkas. Távolról sem sebezhetetlen hérosz, nem rendelkezik emberfeletti erővel, pusztán kőkemény elszántságának, és fejjel a falnak-mentalitásának köszönheti, hogy győzedelmeskedik: ilyen szempontból a John McClane-Indiana Jones típusú ikonok csapatában játszik. Gibson az előző részben prezentált tökösségét is képes überelni ("You want to get out of here? You talk to me."), ráadásul színészi eszköztára is kibővül, apró rezdülésekkel, finom mimikai gesztusokkal dolgozik, és hibátlanul teljesít - Max ebben az epizódban kezd el élni igazán.
A Mad Max 2. súlyos vállalásait lelkiismeretesen teljesítő, tébolyultan száguldó energiabomba, minden idők legdögösebb posztapokalipszis-filmje, és a sorozat legkiemelkedőbb darabja.